Prológus

Ez az a fejezet, ahol még semmi sem történik, lévén csak bevezető, és még a hős (leendő Álomjáró) is csak meglepetést okozni bukkan fel:

2009. szeptember 29. Az utolsó derült őszi nap. Estefelé jár. Már lehet érezni a közelgő telet.

Hideg szél süvít be az ablakon, pedig csak résnyire van nyitva. A kezeim pár perc alatt ráfagynak a füzetemre. Mikor már az orrom is fázik, felállok, és becsukom az ablakot, majd hátamra terítem a puha dísztakarót és visszaülök az íróasztalhoz. Kellemesen átmelegszem. Lassan összefolynak a szemem előtt a lengyel és magyar szavak. Lesöpröm a könyvről a csoki morzsákat és révetegen bámulom a szénsav buborékokat az asztal sarkán álló üvegpohárban. A zenelejátszóból Leonard Cohen duruzsol. A laptop-om lemerül és kikapcsol. Álmomban Zoránnal keringőzöm egy polonezre…

Arra ébredek, hogy fázom. A dísztakaró lecsúszott a vállamról, ezért vacogok. Bágyadtan felemelem a fejemet és révetegen bámulok a félhomályba. Míg aludtam, lementen a nap, és csak az utcai lámpák beszűrődő fénye világítja meg az ablak melletti sarkot. Gleccserek folydogálnak a hátamon: valaki figyel. Végigpásztázom a kollégiumi szobát. Csupán elmosódott árnyakat látok. Néma szavakkal nyugtatgatom magam - a süvöltő szél, az idegen hely és a sötét este miatt nyomott a kedélyem. Természetesen nincs itt senki. Az ismeretlen szobatárs csak holnap érkezik. Teljesen egyedül vagyok - Még egyszer végigfuttatom tekintetem a bútorokon. A szemem lassan hozzászokik a sötéthez. És ekkor megpillantom. Először csak a sötét szempár csillanása tűnik fel, aztán kibontakozik az egész alak. Egy lány ül az ismeretlen szobatárs ágyán.

Először megkönnyebbülök. Ő lesz hát a lakótársam. Egy nappal korábban érkezett. Majd elbizonytalanodom. Van valami furcsa ebben a lányban. Valahogy nem néz ki egyetemistának. A sötétben nem tudom jól kivenni, de olyan fiatalnak tűnik. Meresztgetem a szemem a homályba. Legfeljebb 16 lehet, de inkább tizenöt. Ovális arcát fakóbarna tincsek keretezik. A frufruja jobb oldalt csak a homloka közepéig ér, a bal szemébe viszont belelógna, ha nem söpörné odébb egy laza kézmozdulattal. Tatárosan vágott szemei komorságát ellensúlyozza a pisze orr és a szívet formázó halványrózsaszín száj. Valahonnan nagyon ismerősnek tűnik. A tekintetem átvándorol a ruhájára. Hófehér, bő ujjú inge csak úgy világít a sötétben. (Hogy nem vettem észre rögtön, hogy itt ül?) Drapp színű nadrágját majdnem térdig érő bőr csizmába tűrte. Övként egy hosszú piros vagy bordó selyemkendőt visel a derekára kötve. Úgy fest, mint egy kalóz. Már biztos vagyok benne, hogy nem a szobatársam, abban viszont kételkedem, hogy ébren vagyok. Megcsípem a karom. Ha álmodom is, erre nem ébredek fel.

Zavaromban a vállamra visszaterített dísztakaró rojtjait morzsolgatom. Teljesen lefagyok - mint a váratlan helyzetekben legtöbbször -, fogalmam sincs, mit csináljak. Megszólítsam? Mit mondjak neki? Hosszú percekig csak bámulom. A jövevény teljesen lenyűgöz. Sáros cipőben, lazán, törökösen ücsörög az ágyon és közben mosolyog. De csak a szája. A szemeiből valami mély bölcsesség és szomorúság sugárzik. Mintha egy egészen másik világból csöppent volna ide. Valamiért egy alvó oroszlánra emlékeztet. De ez pusztán impresszió.

- Ki vagy? - végül csak kibukik belőlem a kérdés.

- Arra kérlek, hogy ezt őrizd meg! - Mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet, pont, mint a Kis Herceg. - Én nem vihetem haza, mégis örülnék, ha valaki emlékezne a történetünkre.

Könnyedén felpattan, a kis tarisznyájából egy bordó borítású emlékkönyvet vesz elő és határozott mozdulattal felém nyújtja. Elveszem tőle.

- Egyszer majd visszajövök érte. Előre is köszönöm. Ha szeretnéd, el is olvashatod. – A biztatás után belelapozok a könyvecskébe. A fehér lapokon apró betűs írás kígyózik végig. Becsukom és felpillantok.

- De tulajdonképpen mi ez? - tudakolom a négy faltól. A lány már köddé vált.

Tán nem is létezett? - kérdezem magamtól. Hiába volt minden álomszerű. A bordó emlékkönyv a kezemben nyugszik. Úgy érzem, valami mesébe csöppentem. Mielőtt nekilátok az olvasásnak felidézem a látogató minden mondatát, alakját. Miért pont rám bízta ezt a noteszt? Ha valamitől meg kell védeni, biztos, hogy nem én vagyok a megfelelő ember. Ki adna megőrzésre bármit is egy szétszórt, elsős bölcsészhallgatónak? És miért tűnt olyan ismerősnek. A haja, a szemei, a tartása és ez az apró betűs kézírás… a bordó kiskönyv nagyot puffan a padlón, de nem törődöm vele. Csak bámulok döbbenten az éjszakába: Én voltam? Nem értem!

Másnap reggel újra elővettem a bordó emlékkönyvet. A borítója kopott, oldalai szakadozottak, az írás sokhelyütt elmosódott. Azért sikerült kisilabizálnom.