Harmadik bejegyzés - Toborzók

            Az a szekrényből kihallgatott beszélgetés nem hagyott nyugodni. Már június volt és még mindig a fejemben visszhangoztak a fekete kabátos mondatai. Ki akartam deríteni, hogy mi folyik körülöttünk, de már egy ideje nem követtek semmiféle mágusok. Sem fekete kabátban, sem anélkül. Zavart, hogy nem láttam őket semerre sem. Pedig, ha még akkor is nyomomban lettek volna, mikor a felnőttek elkezdtek olyan furcsán viselkedni, akkor megadtam volna magam, néhány válaszért cserébe. De valószínűleg az történt velük is, mint az összes többi felnőttel. Megbabonázták őket. Bár elképzelésem sem volt, hogy miért.

             Ijesztő volt. Mindenki tette a dolgát - evett, ivott, dolgozott -, de senki sem volt önmaga. Mintha háztartási robotokká változtattak volna minden tizennyolc év feletti embert. És ezzel egy időben egy fura pletyka terjedt szájról szájra a gyerekek között: háború van. Háború tört ki egy kalandokkal teli, másik világban. Mindenki erről suttogott és elszabadult a pokol.

            A város ismét úgy nézett ki, mintha tornádó söpört volna végig rajta. A kirakatok üvegszilánkjai az utcán szétdobált szemetet igyekeztek elfedni, mint millió kis gyémánt. (És hiába hozták rendbe az ablakokat és takarítottak össze az utcaseprők, pár nap múlva ugyanúgy festett, mint annak előtte.) Minden második kölyök cigarettával a szájában, füstfelhőket eregetve vonulgatott fel s alá. A többiek csapatokba verődve törtek, zúztak, vagy gépzenét üvöltetve rázták magukat részegen a füstös kocsmákban, klubokban. A számítógépfüggők sem panaszkodhattak. Ingyen hordták haza az izgalmasabbnál izgalmasabb videojátékokat és a legmodernebb fejlesztéseket. Egyedül azt nehezményezték, hogy nem lehetett internetkapcsolatot létesíteni. A telefonok sem működtek, a rádióadók csak recsegtek és az összes TV csatornán fekete-fehér hangyák szaladgáltak. De a műholdak megbénulása nagyon kevés embert ejtett kétségbe. A legtöbben tudomást sem vettek róla. A teljes szabadság vakká tette őket.

            Én féltem. Nem úgy, mint mikor a fekete kabátosok kergettek, hanem valahogy egész másképp. Akkor tudtam, hogy ők a rosszfiúk, mert olyasmiért üldöznek, amihez semmi közöm. Illetve amihez csak az események balszerencsés alakulásának köszönhetően kapcsolódom. De ez az újfajta félelem sokkal rosszabb volt. Nem voltak adrenalin löketek, mert már senki sem űzött. Olyan volt, mintha el akarták volna hitetni velem, hogy az a párbaj és a benne való részvétel semmit sem számított. De kik? Nem láttam az ellenséget és reményem sem volt, hogy fényt derítsek kilétére. Próbáltam úgy tenni, mint a többi gyerek. Nem törődni azzal, hogy nem jut el hozzánk semmi hír a világból, elereszteni a fülem mellett a suttogást, mikor eltűnésekről pusmognak és csak élvezni a helyzetet. Hiszen amiről annyiszor álmodtunk bekövetkezett: nincsenek szabályok, nincs tanítás, szabadok vagyunk. Végre szabadok, és mindenünk megvan. A felnőttek gondoskodnak róla, hogy így is maradjon.

            De nekem nem ment ez az élet. Nem bírtam a saját szüleimet robotként, rabszolgaként látni. Ezért igyekeztem távol maradni tőlük. De ez sem segített. Én nem tudtam elengedni magam. Nekem nem ment a vandálként rohangálás. Túlságosan féltem. Rettegtem az ismeretlen ellenségtől, attól a titokzatos háborútól, amiről senki nem tudott semmit, és a jövőtől. Mert minden összekuszálódott. A párbaj előtt voltak terveim. Elvégezni a nyolcosztályos gimnáziumot, egyetemre vagy konziba menni, beleszeretni valakibe, írni egy könyvet, valami jól fizető, kényelmes tanári állást találni. Megházasodni, gyerekeket szülni aztán visszatekinteni a múltba, hogy meglássam mit sikerült teljesítenem fiatalkori álmaimból. De a káoszban minden elveszett. A sulimat romba döntötte egy mágikus vihar. Ennyit az érettségiről, diplomáról, jó állásról. Helyette, ha betöltöm a tizennyolcat robot lesz belőlem és elveszik a személyiségem az akaratommal együtt. Valamit tennem kellett.     Megpróbáltam felkeresni a varázslókat, de már az elején elakadtam. A vén boszorkányt sem találtam semerre, aki Kinát és engem tanított. Nyomtalanul eltűnt. Pont, mint Faylne. Mivel az öreg banya renegát volt, azt reméltem, hogy őt nem tüntetik el. Csalódnom kellett. Ő volt az egyetlen kapcsolatom a mágiahasználók körében.

            Kina az internetet próbálta életre kelteni, hogy hozzáférhessünk ahhoz a honlaphoz. Az oldalhoz, aminek 897 635 regisztrált felhasználója volt. De nem sikerült. Magunkra maradtunk. Ha voltak is valamerre varázslók, nem tudtuk merre kellene keresnünk őket. Ebben a kilátástalan helyzetben jutottak ismét eszembe a fekete kabátos szavai, amiket a szekrénybe bújva hallgattam.

            Lassan rakosgattam össze a kósza pletykák mozaikjait: a boszorkányok a szigetről, a háború, a vihar, a fekete kabátosok, a párbaj, a felnőttek, az eltűnések… „Valaminek történnie kellett a mágikus vihar miatt abban a másik világban. Ez a valami szolgált casus belliként. Valószínűleg a szigetlakó boszorkányok érdekét szolgálta, hogy a béke megbomlott. Szinte biztos, hogy az ő küldöttük a fakóarcú fiú. Titkolni akarták, hogy nekik ez jó, ezért időzítették a viharvarázslatot a párbaj idejére. Így az itteni mágusok ezen a világon, ebben a városban keresték a bűnösöket. A gyanút szánt szándékkal terelték ránk. De miért varázsolták el a felnőtteket? Mire jó, hogy a feje tetején áll minden? És miért vonták ki a forgalomból végül az itteni varázslókat és boszorkányokat? Hiszen sikerült a csapda. Mindenki belesétált. Én kezdeményeztem a párbajt, Faylne nem létezik, a fekete kabátosok pedig minket gyanúsítottak. És mire fel bénították meg a műholdakat?”

            Nemsokára megkaptam az áhított válaszokat.

Újabb pletyka ütötte fel a fejét: katonákat toboroznak. Nem csatlakozhat akárki a sereghez. Csak a gyerekek. A felnőttek nem hallhatják a dalt, amivel a vidám, táncoló, nevető menet a soraik közé csábítja a civileket. A dalnak, pont, mint a szirénénekeknek - képtelenség ellenállni. Aki meghallja, az rögtön a katonák a markába csap és többé vissza sem néz.

            A környékről egyre több gyerek tűnt el, de mi sosem láttuk a Toborzókat. Az igazat megvallva én a létükben is kételkedtem. Igaz, állítólag pár gyereknek teljesen nyoma veszett. Ha akarom, elhiszem, ha nem, nem. Faylne is eltűnt és a fekete köpenyesek is. Őket sem holmi sziréndal csábította el. Úgy hittem, mindez a csoki túladagolásban szenvedő kölykök fejéből pattant ki.  Kina nem értett egyet velem. Szerinte a Toborzók nagyon is valóságosak voltak. Olyan meggyőző leírásokat szerzett és mesélt a dalnok katonákról, hogy szép lassan feladtam az álláspontomat. Én is kezdtem hinni a Toborzókban és féltem tőlük. Aggódtam, hogy elrabolják Arcit (Kina öccsét), Nolt, Kinát, engem, vagy akármelyik ismerősömet. Kina egy csöppet sem izgatta magát miattuk. Vagy legalábbis nem félelemből. Csupán kíváncsiságból. Szerette volna látni a katonákat, meghallgatni az éneküket és megnézni azt a távoli szigetet. Kalandra vágyott. Én nem. Nekem a zűrös hetek után egy életre elegem volt a kalandokból. Persze ezt a világért sem ismertem volna be Kinának, és valahol a lelkem mélyén én is kíváncsi voltam arra a másik világra.

            Egyik délelőtt a színházkert lépcsőin üldögéltünk. Kina éppen azt ecsetelte, hogy miért is lenne jó, ha megkeresnénk a Toborzókat és velük tartanánk. Nem nagyon figyeltem rá. A jövőn gondolkodtam, és egyre másra festettem magam elé a sötét, reménytelen képeket.  Újabb és újabb kérdések. Válasz senkitől sem érkezik. Tovább merültem volna az újonnan megálmodott utópiába, ha két kérdés kiötlése között nem figyeltem volna fel Kina szavaira.

- …elvégre az egész a mi hibánk. Ha valahol véres harcok folynak a mi párbajunk miatt, akkor nekünk is ott a helyünk. Komolyan mondom, meg kellene keresnünk azokat a Toborzókat és segíteni kéne befejezni a háborút. -  Nem reagáltam. Ellenérveket kerestem. Találtam is, de azok csak számomra voltak nyomósak. „Nem a mi hibánkból történt, ami történt. Faylne az oka, aki lepaktált a szigeti mágusokkal, ám Kina szerint ez nem indok. A mi ötletünk volt a párbaj és mi nem akadályoztuk meg, ami a szemünk láttára történt. A másik ok: félek. Rettentően. És ugyan már! Hogy lennék képes véget vetni egy háborúnak? Ki vagyok én? Csak egy két ballábas, négy balkezes lány, aki még a tizennégyet sem töltötte be. Igaz, konyítok a varázsláshoz, amit nem sokan mondhatnak el magukról, de közel sem értek hozzá annyira, mint a renegát boszorkány, vagy a fekete kabátosok. Mégis eltűntették őket. Gyenge, kezdő boszorkány vagyok. Ez van. Ráadásul gyáva is. Ó Istenem, mibe keveredtem…”

            Még folytattam volna az önmarcangolást, de mivel egy zajos menet közeledését hallottam, inkább felhagytam vele. Ilyen távolból még nem lehetett megmondani kifélék a randalírozók. Volt néhány részeg bagázs, akik csupán hangoskodtak, de hallottam olyanokról is, akik direkt keresték a bajt és az élő fába is belekötöttek. Az ilyenek útjából jobb volt elkotródni. Tudtam pár ütős átkot, de olyat nem, amivel 10-15 részeg kamaszt megfékezhetnék, így inkább meglapultam az egykori kőkorlát romjai mellett, Kinát is magammal húzva.

            A zajos társaság egyre közeledett. Szerettem volna leereszkedni a lépcsőn és elslisszolni a Zenede felé, de Kina nem mozdult.

- Hallod? - kérdezte átszellemült arccal. Akkor már én is felfigyeltem egy kellemes, duruzsoló hangra. Valaki tárogatón játszott. Alatta pergő dobkíséret, mellette síró hegedű. Már a vidám énekszót is tisztán ki lehetett venni. Vérpezsdítő volt az a zene. Nem kora reggel alkoholizáló tizenévesek, hanem a Toborzók masíroztak végig a főúton. Gyorsan rátapasztottam mindkét kezemet Kina füleire. Nem mintha sokat ért volna, de egyszerűen nem volt jobb ötletem. Mivel harmadik karom nem nőtt, az én füleimnek még ezt a csekély védelmet is nélkülözniük kellett. Nagyon tetszett a dal, amit játszottak. Szinte táncra perdültem tőle. De csak szinte. Nem éreztem ellenállhatatlan kényszert, hogy együtt mulassak az idegen bandával.

            A menet az út kellős közepén megtorpant és helyben folytatta a vigadást. Pont a színházkertbe vezető lépcső előtt álltak meg. A kövek közül kipillantva tökéletesen megfigyelhettem őket. A Toborzók egyike sem volt tizenhét évesnél idősebb. Mindnyájan vidámnak és zabolátlannak tetszettek. Fegyvert nem láttam náluk. Bő ujjú tunikát viseltek, amit derékban színes, széles kendővel kötöttek meg. Egyszerű vászonnadrágjukat térdig puha mokaszin takarta. Ketten tárogatón játszottak, egyikük a dobot verte, egy göndör hajú lány a hegedűt szólaltatta meg, a többiek pedig énekeltek és körtáncot jártak. A dallam egyre gyorsult, majd egy hangos rikkantással véget ért. Új énekbe kezdtek.

            A Szeglethy utcából, az SZTK felől, az üzletházból, sőt a körülöttünk heverő kőhalmazok mögül is vidám gyerekek ugráltak elő.  Egyenként belecsaptak egy magas, szőke hajú fiú markába, majd beálltak a körbe és együtt ropták a dalolókkal, de olyan vadul, hogy beleremegett az egész utca. Azon sem lepődtem volna meg, ha az aszfalt felreped a talpuk alatt. A sok gyerek közé egy felnőtt is csatlakozott. Ezen viszont nagyon megdöbbentem. Ez a férfi táncolt és énekelt. Látszott rajta, hogy jól érzi magát. Egy picit sem festett robotszerűen. Nem volt fiatal, a haja (már ami megmaradt belőle) már őszbe fordult, az arcát fültőtől fültőig körbeölelő szakállal együtt.

Ismertem azt a két méter magas, báránylelkű tanárt. Sebő Józsefnek hívták és irodalmat tanított a középiskolásoknak. Nálunk még helyettesíteni sem volt benn, de a Főegyházmegyei Szavalóverseny eredményhirdetése után megdicsérte a versemet. Akkor beszéltem vele először és utoljára. Jól esett a biztatása a kudarcba fulladt verseny után. Reméltem, hogy gimnáziumban majd ő lesz a magyartanárom.

Nem bírtam levenni a szemem a barátságos tekintetű idősödő tanárról, aki a tizenéves suhancokkal együtt táncolt az ősi, vad ritmusra. Jöttek más felnőttek is, de egyikük sem volt olyan feltűnő jelenség, mint Sebő. Láttam egy színészt, egy hegedűművészt és egy harmincas festett barna nőt, akit még látásból sem ismertem.

Bámészkodás közben végigszaladt a hideg a hátamon. Éreztem, hogy valaki figyel. Ezt az érzékemet akkor sikerült igen finomra hangolnom, mikor még bujkálni kellett a fekete kabátosok elől. Gyorsan hátrapillantottam. Sehol senki. Egyik fa, bokor és kő mögött sem lapult senki. Visszafordítottam a fejem az út felé. Farkasszemet néztem a vörös, göndör hajú, hegedülő lánnyal. Miatta folydogáltak gleccserek a hátamon. Mikor észrevette, hogy viszonzom a tekintetét finoman elmosolyodott, majd kacsintott egyet és hívogatón intett a fejével. Én a sajátomat elutasítóan megráztam és tovább szorongattam Kina füleit. A lány vállat vont, hátat fordított nekünk és zavartalanul játszott tovább.

A menet tovább állt. Elengedtem Kinát és egy mély sóhajjal elnyúltam a földön. Kina felállt és pár percig némán nézte a főutat. Majd felém fordult, és ennyit mondott:
            - Talán most jobb lenne haza menni. - Rábólintottam. A szívem még mindig a torkomban dobogott. Feltápászkodtam és elindultunk. Egy szót sem szóltunk egymáshoz egész úton. A Kádártain elbúcsúztunk egymástól, majd én befordultam a Bolgár Mihályba, ő pedig egyenesen ment tovább, reményeim szerint csak hazáig.

Azon az éjszakán nyugtalanul aludtam és másnap kialvatlanul ébredtem. A reggelimet majszolva még mindig az előző nap látott Toborzókon töprengtem. „A szóbeszéd részben igaz volt. A Toborzók léteznek, és valóban énekkel csábítják maguk közé az embereket. Tehát akkor annak a szigetnek is léteznie kell. Jó lenne tudni, hogy merre van. Biztos van valaki, aki meg tudja mondani, hogy hol található. Ha a felnőttek agyát ki is kapcsolták és eltűntették az összes fekete kabátost, olyan félig képzett máguskölyköknek, amilyenek mi vagyunk, kell lennie valahol. Lehet, hogy ők többet tudnak. Lehet, hogy a városban is. Csak keresni kell őket. Kina! Kinának biztos akad valami ötlete arra, hogyan bukkanjunk rájuk. Úgyis unja az otthonücsörgést. Itt az áhított kaland."

Kapkodva öltöztem fel. Előkerestem a kedvenc fakított, rojtos halászgatyámat, de az már nem izgatott, hogy az ujjatlan póló, amit magamra húztam (először fordítva) már az előző nyáron is kicsi volt, ekkor pedig már alig ért a köldökömig. Beleugrottam az első cipőbe, ami a kezembe akadt, zoknival nem szenvedtem. Rohantam Kinához. Konkrét elképzelésem nem volt arról, hogy mi lesz, ha találunk egy varázslót. De határozottan éreztem, hogy ezt kell tennünk.

Becsörtettem a kapun, felrohantam a lépcsőn és csengettem. Arci nyitott ajtót.

 - Szia! Kina itthon van?

- Nincs - rázta meg álmosan a fejét Arci.

- Mikor jön vissza? Boltba ment?

- Nem tudom - felelte a kövérkés kisfiú. - Fogalmam sincs, hova mehetett. Mikor felébredtem már nem volt itthon. - Arci szavait hallgatva egy nagyon rossz érzés kerített hatalmába.

- De, ugye tegnap még hazajött? - kérdeztem gyanakodva.

- Persze. Képzeld, azt mesélte, hogy látta a Toborzókat! - Egy pillanatra elhallgatott, majd bizonytalanul hozzátette - Igazából másról se tudott beszélni.

- Nagyon korán mehetett el?

- Igen, mondom, hogy még aludtam. Bár dereng, mintha hallottam volna dúdolgatni valami népdalt, amit én nem ismerek. Fura, mert tudod Kina nincs úgy oda a népzenéért. Lehet, hogy nem is volt olyan korán. Tudod, én későn kelő vagyok, és ha hallottam énekelgetni, akkor már félig ébren kellett lennem. - A szemembe nézett, majd megkérdezte. - Miért, baj van?

- Még nem tudom, de lehet. Arra kérlek, maradj itthon. Sőt, hívd át Nolt is és próbáld rávenni, hogy maradjon itt, amíg vissza nem jövök.

- Majd számcsózunk, az lefoglalja egy jó darabig.

- Köszi. Most megyek, megkeresem a nővéredet. - Már fordultam volna ki az ajtóból, mikor Arci ismét megszólalt a maga halk módján.

- Elment a Toborzókkal, ugye? - Könnyek futották el a szememet. „Nemet kellene mondanom. Még csak tizenegy éves. Mondjam neki, hogy lehet, hogy soha többé nem látja a testvérét?” Nem tudtam neki hazudni. Sokkal okosabb és érettebb volt a koránál. Mindemellett meg olyan kis szerencsétlen, mint én. Rokonléleknek éreztem.

- Igen, lehet - feleltem, de közben nem néztem a szemébe.

Kétségbeesetten jártam a város utcáit. Már körbenéztem a Haszkovón, a Jutasin, a piacon, a várban, a Dózsában. A stadionnál már nem voltam képes értelmesen gondolkodni. Korábban még megfordult a fejemben, hogy Kina talán épp ilyen konokul rója az utakat, hogy rábukkanjon a Toborzókra. „Egyáltalán nem biztos, hogy sikerült neki” reménykedtem.

Az ÁNTSZ mellett elhaladva már tudtam, hogy minden hiába. Kina elment a szigetre, és én csak úgy találhatom meg, ha belebotlok a daloló, táncoló bandába.

Körülöttem minden némán kongott, csak egyre lassuló lépteim dobbanásai törték meg a csendet. Még a szél se fújt. Későre járt, a nap lebukni készült a kémények mögött. Szürkült a táj, az utcai lámpák szép sorban kigyulladtak. Az egyik narancssárga körben megtorpantam. Az utca, ahol jártam, teljesen ismeretlennek tetszett. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Ekkor hallottam meg őket. Tárogató és hegedűszó szűrődött át az idegen, sötét házfalak között. Követtem a hangot. Két sarokkal odébb meg is pillantottam a dübörgő bandát. Sokkal többen voltak, mint az előző napon. A hegedűt egy sasorrú, csaknem felnőtt fiú húzta, a tárogatón egy szőke lány játszott, dobost nem láttam, de volt még egy hegedűs, egy brácsás, egy trombitás és egy kürtös. Másik csapat volt. "Te jó ég! Hányan lehetnek ezek?" gondoltam kétségbeesetten, de nem teketóriáztam sokáig. Belecsaptam az egyik táncos tenyerébe és már törtem is az aszfaltot, a többiekkel együtt. Mennyei érzés volt nem gondolni semmire, csak táncolni és hagyni, hogy átjárjon a zene. A világ megszűnt. Nem volt többé háború, fájdalom, félelem. Csak kacagás, ének, síp, dob, hegedű. Szerettem volna örökre úgy maradni. Sajnos a mulatság végül abbamaradt.

Arra ocsúdtam, hogy megint nem tudom, hol vagyok. Úgy emlékeztem, utoljára a Szeglethy utcán pörögtünk végig. Sőt, biztos voltam benne, hogy láttam a Padányi sárga épületét, de a főbejárat előtt álló korlát már nem derengett. Valahogy egy sötét, komorzöld erdő került a Ranolder tér helyére. Ott álltam, és dideregve vártam hét-nyolc másik kölyökkel együtt. Körülöttünk ködpamacsok gomolyogtak. Mindenütt mohás fák, dús levelű bokrok és vastag indák. Nem igazán lehetett tipikus bakonyi erdőnek nevezni. És a talaj is olyan furcsán lejtett mindenfelé. Mintha egy teljesen szabályos domb tetején álltunk volna. A Toborzók sehol. Illetve, mikor odébb libbent egy ködfoszlány, egyiküket megpillantottam. De az a fiú egyedül volt. Már egyáltalán nem festett olyan vadregényesnek, varázsosnak, mint a dal mámorában. Teljesen átlagos fiatalnak tűnt, a széles övtől és a mokaszintól eltekintve. Lazán nekitámaszkodott az egyik nyálkás fának, és egy aranyosan csillogó érmét dobálgatott. Szerettem volna millió kérdést feltenni neki a szigettel kapcsolatban, de nem volt merszem megszólítani. Főleg, miután az egyik bátrabb kisfiút durván elhessegette, pedig a gyerek csak annyit kérdezett: Most mire várunk? Hová indultunk?

- Mekkora egy bunkó - jegyezte meg csendesen egy gombafrizurás srác mellettem.

- Tényleg az - bólintottam.

- Egyébként, te tudod, hová megyünk? Igaz, nagyon untam már a városi semmittevést és tök jó buli volt az a tánc, de ez az erdő elég nyomasztó.

- Igen, valóban ijesztő.

- És szerinted hová tarthatunk? Lehet, hogy már a trópusokon járunk? Én totál nem emlékszem, hogy jöttünk idáig. Remélem, krokodilba nem botlunk. Meg óriáskígyókba. Azoktól nagyon be tudok gazolni… - Töprengve meredtem a semmibe. A fiú szavaiból arra következtettem, hogy ő még nem hallott a szigetről, ahol a boszorkányok élnek. Rá akartam kérdezni, hogy vajon a háborúról hallott-e, de mire kinyitottam volna a számat, már meg is kaptam a választ.

- Nem is értem miféle háborúról hadováltak. Itt max az indákkal csatázhatunk. Nézd, ez is rátekeredett a lábamra! Eszméletlen. A hideg ráz ettől a helytől. Te nem félsz?

- Nem - válaszoltam habozás nélkül. És ez igaz is volt. Valóban nem féltem. A hetek óta tartó gyomorgörcsöm elmúlt. A szívem sem dobolt az agyamban és a fejem sem fájt. Teljesen nyugodt voltam. Már nem volt visszaút. A cél akkor egyszerűnek és egyértelműnek tetszett: megtalálni Kinát, véget vetni a háborúnak és hazamenni.

- Egyébként Maet vagyok - mutatkozott be pár pillanatnyi habozás után. Én is megmondtam a nevem, majd kezet ráztunk. Aztán hallgattunk jó ideig. Már kis híján elaludtam az unalomtól, mikor Maet ismét megszólalt.

- Te is hallod ezt a zúgást? - Erre elkezdtem hegyezni a füleimet. Hallottam.

- De mi lehet ez?

- Olyan, mint a tenger - mélázott a fiú. - Mikor Horvátországban jártunk, pont ilyen hangot adtak a sziklafalon megtörő hullámok.

Mivel sosem jártam tengerparton, én nem tudtam mihez kötni a hangot.

- Elmehetnénk megnézni, honnan jön - mondtam. - Nem lehet messze és nem úgy néz ki, mintha mostanában tovább mennénk. - Oldalra sandítottam, hogy a mokaszinos fiú a látókörömbe kerüljön. Az aranyérmét elejtette, de nem fáradt azzal, hogy felvegye. Az öve rojtjait babrálta.

- Felőlem mehetünk - felelte Maet, miközben levette tekintetét a magányos Toborzóról. Felállt, leporolta a nadrágját, majd elindult a sűrű felé. Követtem a példáját.

- Hélló, ti ketten ott! - kiáltott utánunk a mokaszinos. - Üljetek le a feneketekre, nincs semmiféle csámborgás!

- Nem mennénk messzire, csak körülnézünk kicsit - nyelvelt vissza Maet.

- Nincs arra semmi látnivaló. Ha jót akarsz, maradtok!

- Oké - intett lemondóan újdonsült barátom. Ennyit a kirándulásról.

Fél óra múlva még mindig nem történt semmi. Ismét erőt vett rajtam az álomkór. Csak bámultam ki a fejemből. Előttem rengeteg fotoszintetizáló növény és még több inda. A zöld egyhangúságot egy piszkos, szőke fej felbukkanása törte meg. A rózsaszín nadrágos, piros masnis kislány besurrant a bokrok közé. Ő volt a legfiatalabb a csapatban. Nem lehetett több nyolc évesnél.

- Láttad? - böktem oldalba Maetet.

- Igen - válaszolta a fiú. - Szerinted is utána kellene mennünk?

- Ez nem kérdés. Csak nem hagyjuk elveszni! Szóljunk a csávónak, vagy magunk menjünk utána?

- Á, szerintem most nagyon elfoglalt. Nézd, azaz alacsony, fülig vigyor kissrác elcsente az aranyérméjét! Most azt keresi a gazban.

- Akkor menjünk - súgtam határozottan -, de csak halkan. Ne keltsünk feltűnést!

Követtük a szöszke lány nyomait a sűrűben. A különös zúgáson és a talpunk alatt recsegő gallyak keltette zajon kívül, jó ideig nem hallottunk semmit. Sem ciripelést, sem csipogást, egyáltalán semmit, ami egy erdőben megszokott lett volna. Bár az indákat és a fák vastag törzsét kerülgetve nekem a majomrikoltozás hiányzott a legjobban. A fülledt csendben nagyon erősen kételkedtem abban, hogy Közép-Európában vagyunk. De azt sem hittem, hogy a trópusokon kóválygunk. Úgy éreztem, hogy már órák óta egy új, ismeretlen világ felé hajózunk. Csak hát nem csónakáztunk, hanem egy fura erdőben kóvályogtunk.

Halk sikoly szakította félbe gondolataim folyamát. Megszaporáztuk lépteinket. Szinte futottunk, gondolkodás nélkül gázolva át a szúrós bokrokon. A zúgás egyre erősödött…

Az erdő nem ritkult, hanem egyszerre elfogyott alólunk. Egy szinte tökéletesen simára kopott dombon csúsztunk a víz felé. Szerencsére a különös csúszdának volt egy kis pereme ahol elakadtunk, ahelyett, hogy a vízbe bucskáztunk volna. Lassan jobbra, majd balra néztem. Apránként felfogtam az elém táruló lehetetlen képet: egy úszó szigettel szeltük át az ismeretlen tengert. Előttünk, nem is olyan messze, egy hosszú partszakasz egyre határozottabbá váló körvonalai rajzolódtak ki.

A kislány is ott kucorgott a párkányon. Némán közelebb araszoltunk hozzá. Megfogtam az egyik kezét. Remegett, mint egy sebzett kismadár. Lenéztem a habzó vízre. A sziget oldalából egy hatalmas, barnás zöld, karószerű evező türemkedett elő, ami monoton ütemben lapátolta a vizet. Jó pár méterrel előrébb egy hasonló evezőt véltem látni a felszín alatt. Az úszó sziget új értelmet nyert. De hiába raktam magamban össze a diakockákat, nem akartam, nem tudtam elfogadni ezt az új felfedezést. Hitetlenkedve próbáltam szavakba önteni megrökönyödésem okát.

- Ez… ez egy, egy…- valamiért nem akaródzott kimondanom. Úgy éreztem, ha elhagyja az az egy szó a számat, akkor ez a valóság (akármennyire irracionális) illúzióvá válik és szertefoszlik. Maetnek nem voltak ilyen aggályai. Csodálkozó arccal fejezte be helyettem az esetlen mondatot.

- …egy óriásteknős? - A masnis kislány szemei ping-pong labda nagyságúra tágultak és egy iszonyatos sikoly hagyta el a torkát. Még a teknős páncélja - aminek a peremén kuporogtunk - is berezonált tőle. Pár pillanatra ismét csend lett, de ekkor már tudtam, hogy valami baj van. Egy fájdalmas csikorgó hang felelt az előző sikolyra, majd hirtelen süllyedni kezdtünk. Az emberi kiáltástól megrémült teknős villámgyorsan merült el a kék óceánban.

Csak nagyon rövid időre dermedtem meg az ijedségtől, de az épp elég volt, hogy Maetet és a kislányt is messzire sodorja tőlem az ár. A sós víz iszonyatosan csípte a szemem. Kiáltásra nyitottam a szám, mire elkezdtem fuldokolni a maró létől. Kétségbeesetten tapostam felfelé. Előre nyújtottam mindkét kezemet és eszeveszetten lábtempóztam. Már majdnem áttörtem a napfényben fürdő felszínt, mikor valami a mély felé rántott. Nem tudom, hogy egy teknőspáncélhoz tapadt inda volt-e, vagy a nehéz test hirtelen merülése keltette örvény. Valami a tengerfenék felé húzott és csak nehezen szabadulhattam.

Nem emlékszem, hogyan vergődtem ki belőle, de mire elértem a felszínt, az oxigénhiánytól kis híján szétrobbant a fejem és a tüdőm. Hatalmas kortyokkal szívtam be az éltető levegőt, majd felfeküdtem a víz tetejére és hagytam, hogy a hullámok a part felé sodorjanak. Egy cseppnyi erőm sem maradt. Sósvíz és könny csorgott végig az arcomon, miközben a lagymatag napot bámultam. Majd megfagytam a jeges vízben. Tudtam, hogy mozognom kellene, de a kimerültségtől moccanni is alig bírtam, nemhogy úszni. Úgy gondoltam, akkor a legkisebb a valószínűsége, hogy megfulladok, ha fekve maradok és megvárom, míg a hullámok partra vetnek. „De milyen messze van még? Nem láttam pontosan. Órák, vagy percek?”

            Nem kellet kivárnom, hogy partra vessenek a hullámok. Erős kezek ragadtak meg és emeltek be egy csónakba. Végre elengedhettem magam.