Igazából eddig vagyok meg vele, illetve ezután még van egy fél fejezetnyi, de hát az csak fél, és egyáltalán nem teljes, így valószínűleg ritkábban lesz friss. Arra gondoltam, hogy itt, ebből havonta jelentkezem a folytatással, és akkor marad időm a másik két folytatásos történetemre is (Ha felbukkan egy magyar lány, Az áruló kalózlány), amiket Merengőn publikálok.
Jó olvasást ehhez a kis maradékhoz :O)
Nagyon sokáig aludtam. Amíg nem csuktam be a szemem, addig nem is tudtam, hogy mennyire fáradt vagyok. Félálomban kérdeztem meg magamtól, hogy mikor is aludtam utoljára? Úgy éreztem egy évezrede. „Még az óriásteknősön való hajózás előtt. A szédítő tánc előtt… Kina eltűnése előtt…” majdnem két napja. Mély, álomtalan álomba merültem.
Arra ébredtem, hogy iszonyatosan korog a gyomrom. "Remélem, van itthon toast kenyér - gondoltam még csukott szemmel, és átfordultam a másik oldalamra… nagyot puffantam a földön. - Hova lett a fal? - Törölgettem a csipát a szememből. Akkor döbbentem rá. - Nem otthon vagyok, hanem a Boszorkányok Szigetén." Óvatosan feltápászkodtam.
- Jól vagy? - kérdezte Eron, aki épp az imént nyitott be az ajtón.
- Persze - bólintottam -, csak leestem az ágyról.
- Gyakori szokásod?
- Nem… Lehet itt valamit enni? Mindjárt kilyukad a gyomrom.
A szőke fiú egy szelet kenyeret és egy kis darab sajtot nyújtott felém.
- Épp kérdezni akartam, hogy nem vagy-e éhes. Elhoztam a reggelidet.
- Köszönöm.
Kikaptam Eron kezéből az ételt, és másfél perc alatt eltüntettem az utolsó morzsáig.
- Te mikor ettél utoljára? - nevetett Eron.
- Mondjuk tíz órával azelőtt, hogy megtaláltam a Toborzókat.
- Az jó régen lehetett. És minek kerested a Toborzókat? Harcolni akarsz? Értünk? A boszorkányok mellett?
- Nem. Ne vedd sértésnek, de eszemben sincs harcolni és főleg nem ezek mellett a ki tudja milyen hatalommal bíró boszorkák mellett, akik szerintem egyáltalán nem mindenhatók, csak szeretnék, ha az emberek ezt hinnék róluk. Én csak a barátomat, Kinát keresem, aki idejött, hogy jóvátegyen egy olyan hibát, amit én követtem el.
- Ó… Mit csináltál?
- Nem biztos, hogy szeretném elmondani - ráztam meg a fejem.
- Semmi baj - mosolygott a fiú -, de ha nem haragszol, azt megkérdezhetem, hogy hívnak? Még nem árultad el a neved.
- Leva - mutatkoztam be, mire Eron arcáról lehervadt a mosoly.
- Mi a baj?
- Rossz név - közölte csöndesen.
- Ezt nem értem. Szerintem épp olyan jó, mint az összes többi.
- Voltál már feliratkozni?
- Mi? Feliratkozni? Hová? Hogy jön most ez ide? - Végképp elvesztettem a fonalat. A szőke fiú komor arca megijesztett.
- Minden újoncnak alá kell írnia egy papírt. Ha még nem tetted meg, ne a saját neved írd rá. Találj ki egy másikat!
- De miért?
- Tényleg semmit nem tudsz a világomról - sóhajtotta Eron. - Sőt, a tiédről se sokat. - Ez a második kijelentés fájt. Sohasem bírtam elviselni, ha tudatlannak gondolnak.
- Még mindig többet, mint te - vetettem oda flegmán. - Ki vele! Mi a baj a nevemmel?
- Levának hívják azt a lányt is, aki a vihart varázsolta.
Pár pillanatig mindketten hallgattunk, majd én elnevettem magam. Eron nem értette, de legalább már nem nézett olyan ijesztően komolyan, és visszatért az a jellegzetes félmosoly az arcára.
- Mi olyan vicces?
- Hidd el, hogy semmi. Igazából ez az egész kész katasztrófa. Azért nevetek, mert ezt nem hiszem el! Ilyen a mesében sincs! - Ismét a földön feküdtem. Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek, vagy sírjak, úgyhogy ötvöztem a kettőt. Eron leült az ágyára és várta, hogy abbahagyjam. Letöröltem a könnyeimet és feltápászkodtam. Végigtapogattam a gazdátlan ágyra kiterített ruháimat, és mivel a farmerom is megszáradt nagyjából, elkezdtem öltözni. Eron tapintatosan elfordult, és inkább az ajtókilinccsel szemezett.
- Ne haragudj, néha nem vagyok normális - közöltem a szőke fiúval, miközben megpróbáltam áthúzni a fejemen a sótól kemény pólót.
- Semmi gond, néha én sem - vont vállat a fiú. Amíg öltöztem hallgattunk.
- Visszafordulhatsz!
Némán méregettük egymást egy darabig, majd lehuppantam Eronnal szembe.
- Figyelj! Elmondom mit tettem. Bízom benne, hogy amit most elmesélek, nem adod tovább illetékteleneknek. - A szőke fiú némán bólintott. - Rendben. - Nyeltem egy nagyot. "Mi a frászkarikát művelek? Már megint. Hiszen alig ismerem ezt a mosolygós, amnéziás kisfiút. Nincs okom, hogy megbízzak benne". De már nem volt visszaút. Eron türelmetlen kíváncsisággal meredt rám. - Én vagyok az oka ennek a háborúnak. Boszorkány vagyok…
- …te, te vagy Leva! Te varázsoltad a vihart és…
- Kérlek hallgass végig! - szakítottam félbe. Többek között erre a reakcióra is számítottam. Mégis rosszul esett. - Nem én támasztottam azt a mágikus vihart. Egyáltalán fogalmam sincs, hogy miképpen lehet ehhez foghatót csinálni, és nem is akarom tudni. Az egy gonosz varázslat volt… ott voltam, amikor történt. Éreztem, hogy gonosz… Párbajoztunk. Egy másik lány és én. Kina volt a segédem, az ellenfélé pedig egy különös fiú. Talán nem is volt ember, hanem valami fantom. Ő kavarta a vihart. Ott, az orrunk előtt, és nem akadályoztuk meg. Nem is láttam, mi történik. Egy pajzsbuborékot bájoltam Kina és magam köré. Mikor eltűntettem, Faylnének, az ellenfelemnek és a viharkavaró segédnek csak a hűlt helyét találtuk. A város akkor már romokban hevert… aztán igazi felnőtt varázslók üldöztek minket. Nem mondtuk el nekik mi, és hogyan történt. Ez is hiba volt. Talán tudtak volna valamit tenni, még a Toborzók felbukkanása előtt. Kina azt hajtogatta, a mi hibánk, és hogy helyre kell állítanunk a dolgokat. Én nem akartam vele tartani. Egy nap elindult egyedül megkeresni a Toborzókat, én meg utána jöttem és most itt vagyok. A csekélyke varázserőm valahol elhagyott. A lényeg, hogy ebben a világban a legkisebb mágikus trükkre is képtelen vagyok és fogalmam sincs, hogyan lehetne véget vetni a háborúnak.
Elhallgattam. Eron nem válaszolt. Karba font kézzel, homlokráncolva gubbasztott az ágya szélén. Majd halkan, akadozva megszólalt.
- Szerintem nagyon bátor vagy, hogy eljöttél idáig - mondta ki végül és küldött felém egy bíztató mosolyt.
- Szóval hiszel nekem? - A zavaró félelemgombóc eltűnt a hasamból.
A fiú megvonta a vállát.
- Miért hazudnál ilyesmit? Na, és mi lesz az első teendőd most, hogy itt vagy a Boszorkányok Szigetén?
- Meg kell találnom Kinát. Ő nagyon kreatív. Arra is lesz ötlete, hogy mihez kezdjünk ezzel a háborúval.
- Hm. Akkor ki kell jutnunk az erődből. Lehet, hogy a kintiek közül valaki már találkozott vele. Gyere! Először is fel kell iratkoznod, aztán be kell jutnunk a következő csapatba.
A templom előtti téren óriási volt a nyüzsgés. Annyi újonc érkezett, hogy végül mégsem írtam alá semmilyen papírt. Ha kivárom a sort, akkor nem kerülhettünk volna be az aznap induló csapatba, így inkább kihagytam az adminisztrációt.
- Úgyis utálom a hivatalos papírokat - súgtam Eronnak, miközben átvettem az elosztóban a felszerelésemet, ami egy súlyos hátizsákból és egy kulacs vízből állt.
- Nem félsz, hogy baj lesz belőle? - kérdezte a szőke fiú és a jobb vállára akasztotta a hátizsákot, aztán beleszagolt a kulacsba - Fúj! Ez a víz már most poshadt.
- Akkor remélem, nem kell sokáig ezt innunk. Egyébként nem félek. A csapatelosztásnál csak egy nevet kértek. Harminc percen belül elhagyjuk az erődöt, és azt a sort elnézve - böktem a feliratkozásra várakozókra - még órákig nem fogják összevetni a két listát. Mire észreveszik, hogy hiányzik a nevem, már héthatáron túl leszünk. És egyébként sem hiszem, hogy túl nagy ügyet csinálnának egy hiányzó gyerekből. Nincs rólam fényképük, így még azt sem tudják, hogy kit kéne keresni.
- Mi az a fénykép? - kíváncsiskodott Eron, miközben újdonsült csapatunk gyülekezőhelye felé battyogtunk.
- Olyan élethű portré, amit egy pillanat alatt készítenek az emberről egy gép segítségével.
- Érdekes… de ha a boszorkányoknak leadják a nevedet, akkor ők képesek megtalálni fénykép nélkül is.
- Nem hiszem - ráztam meg a fejem -, mert nem az igazi nevemet adtam meg.
- Ó, tényleg! Most hogy hívnak?
- Laura - Eron már épp kérdésre nyitotta a száját, de megelőztem a válasszal. - Ez ugrott be először.
- Remélem, nem tévesztem el - motyogta még a fiú, mielőtt odaértünk a többiekhez.
- Én is - néztem rá szigorúan. Erre ő elnevette magát.
A csapat tizenöt főből állt, minket is beleértve. Volt két fiatalabb fiú, négy velünk egykorú, állandóan sugdolózó lány, és hét, csaknem felnőtt srác, akik azért jöttek harcolni, mert elegük volt a „földtúrásból”. Mikor megálltunk mellettük köszöntek, engem egy futó pillantással végigmértek, azután pedig ránk sem hederítettek. Megint nagyon elveszettnek és szerencsétlennek éreztem magam. Az a futó pillantás nem nekem, hanem az öltözékemnek szólt. Mindegyikük egyszerű, mintanélküli vászonruhát viselt, egy pár kopott bőrcipővel. Eron is. Arrafelé nem sokat vacakoltak a divattal. Én durván kiríttam közülük rojtos farmerommal, köldökig érő, kék, ujjatlan pólómmal és (valaha) fehér, puma sportcipőmmel. Ráadásul egy ezüstlánc is lógott a nyakamban, egy picike kereszttel. Az ékszerre folyton visszakalandozott a pillantásuk. "Legalább a fülbevalómat eltakarja a hajam" - sóhajtottam némán. Pár perc után elhatároztam, hogy amint nem figyelnek, eltűntetem az ékszereket. Nem tetszett a nézésük. Nem kapzsiság csillant a szemeikben, inkább csodálkozás és rosszallás. A vékony nyaklánc sokkal jobban megdöbbentette őket, mint furcsa ruháim.
- Eron - böktem oldalba a szőke fiút, aki a nemrég szerzett hátizsák tatalmát vizsgálgatta.
- Mi az? - pillantott fel, egy vekni kenyérrel a kezében.
- Mit néznek annyira a nyakláncomon? - kérdeztem súgva.
- Nálunk csak a nemesek viselnek ékszereket, és mostanában ők sem. A boszorkányok lefoglaltak minden kincset. Tulajdonképpen az a háború célja, hogy visszaszerezzük a lázadóktól az ellopott aranyat, ezüstöt, ékköveket. Pénz nélkül még a boszorkányok sem tudják újra megszilárdítani a hatalmukat. És kincsek híján az ellenség sem veheti át a vezetést. - Miközben magyarázott, előbb előhúzott egy hálózsákot a hátizsákból, kirázta, majd szépen összegöngyölte és visszarakta a helyére.
- Legalább egy közös van a világunkban. A pénz a hatalom kulcsa.
- Akkor te már előrébb vagy, mint én - bökött a nyakláncra Eron.
- Csak egy hajszállal. Ez csak nekem ér sokat. Egy barátomtól kaptam szülinapomra. A fülbevalót meg apukámtól. Szerintem az árából egynapi ennivalót sem szerezhetnénk.
- Kár, mert amit kaptunk nem fog sokáig tartani. Bár a kenyér talán. Már most olyan kemény, hogy akár fegyvernek is használhatnánk.
- Lehet, hogy pont azért adták - viccelődtem.
- Ezen ne nevess, mert szerintem tényleg veszélyesebb, mint a kiskés, amit mellette találtam.
Hallgattunk. Én is átnéztem a hátizsákot. Egy vekni kenyér, valami hússzerű massza, hálózsák, négy méter kötél és a kés. "Hogy a kötél minek! Csak fölösleges súly. Lehet, hogy sziklát fogunk mászni, vagy mi a szösz? Rakhattak volna a helyére pár konzervet. Többre mennénk vele."
Míg némán szapultam a felszerelést, egy sötétbarna hajú kamasz állt a csapat elé.
- Na, indulás! - parancsolta határozottan.
- Jaj, ne! - nyikkantam. A zöld-fekete csíkos, sálszerű övről rögtön megismertem. Csak a mokaszinját hagyta el valahol. Valószínűleg a tengerben. Csizmában nehéz úszni.
- Ismered? - kíváncsiskodott Eron, amíg a többiek a holmijukat szedegették.
- Naná! Miatta vesztem majdnem a tengerbe, és nyolc másik gyerek is. Nem jó vezető.
- Miatta merült el a teknős? - találgatott Eron.
- Részben - feleltem, és a többiek után eredtem. A kapun kívül folytattam. - Ő is Toborzó. Ő volt velünk, újoncokkal azon az óriásteknősön. Csak épp azt felejtette el közölni, hogy mi most éppen egy teknőc hátán utazunk egy másik világba. Ahol mellesleg katonák leszünk. Nem mondott semmi mást, csak, hogy kussoljunk és maradjunk ott, ahol vagyunk. - Olyan dühös voltam, hogy nem bírtam fojtatni. - Sokkal rosszabbul is elsülhetett volna ez az egész.
Eron nem faggatott. Többek között ezt kedveltem benne a legjobban. Ha kérdeztem, lelkesen válaszolgatott, egyáltalán bármiről szívesen beszélt. Ő is kérdezett, de ha valamire nem akartam felelni, akkor sértődés nélkül ejtette a témát.
Aznap sokat gyalogoltunk és keveset beszéltünk. Órákon keresztül kutyagoltunk pihenés nélkül, ami nekem nem okozott különösebb problémát, de a suttogós lányok egyre elgyötörtebb arccal rakták egyik lábukat a másik elé, a két kisfiú pedig dél körül nekiállt nyafogni, hogy nem bírnak tovább jönni. Két pofon a Toborzótól hamar meggyőzte őket, igenis tudnak, csak akarni kell.
Eron mosolyogva baktatott mellettem. Olyan apróságok, mint egy félnapos gyalogtúra, nem tudták kizökkenteni víg kedélyéből.
Hat óra elteltével erősen fáradni kezdtem. Fájt a lábam (igen, hosszú gyalogtúrák közben elő szokott fordulni). Viszont nagyon zavart az az idegen nap az égen, ami úgy tűzött, hogy azt hittem szétrobban tőle a fejem. A levegő mindennek ellenére hűvös maradt. A megerőltető túra alatt szinte végig vacogtam. Figyelemelterelésként hagytam, hogy a gondolataim szabadon csapongjanak. Találgattam, vajon milyen lehet itt az űr, milyen csillagok keringenek körülöttünk, van-e rajtuk élet, el lehet-e jutni ebbe a világba űrhajón, vagy ez egy teljesen másik dimenzió és hasonlókon. Nem mondanám, hogy így repült az idő, de szórakoztatóbb volt, mint az egyhangú tájat tanulmányozni. Nem sok látnivaló akadt körülöttem, ahhoz képest, hogy egy idegen világ göröngyeit tapostam. Teljesen sík terep, sok fű, néhány bokor, valahol a távolban kiégett szántóföld. A tenger már nem látszott. Sehol egy patak, vagy tó. Csak a végtelen síkság.
Sosem szerettem az Alföldet. Mindig nyomasztóan hatott rám. Unalmas, üres táj. Ennek ellenére ott kutyagoltam a végtelen pusztában, a világ legellenszenvesebb vezetőjével. Nem gondoltam, hogy fogok valaha ilyen honvágyat érezni. Hiányoztak a dombok, hegyek, az erdők, a hatalmas fenyőfák. Szerettem volna a Királynék Városában, a vár kilátóján ücsörögni és csak bámulni a távolba. El is döntöttem, hogy amint hazajutok ez lesz az első dolgom.
Miután letáboroztunk, becsomagoltam magam a hálózsákomba és odakucorodtam a barátságosan lobogó tűz mellé. A hangulat oldottabb volt, mint napközben. A suttogó lányok már nem fogták vissza a hangjukat, vígan csiviteltek és kacarásztak. A két kiskölyök megbocsátotta az ösztönző pofonokat és azon versenyeztek, melyikük tudja előbb elcsenni a pendülve újra és újra levegőbe pattanó érmét, amit a Toborzó pöckölgetett a magasba, oda sem figyelve. Közben vígan dicsekedett az ámuló fiúknak, az én világomban átélt kalandjairól. Eron kibújt a bőrcipőjéből és a talpát masszírozta. Ő is tátott szájjal hallgatta a zöld-fekete öves srácot.
Én fintorogva melengettem kezemet a tűznél. A Toborzó beszámolójának a fele sem lehetett igaz. Nem kellett bujkálniuk semmiféle razziázó rendőrök elől, és nem igaz, hogy vérszomjas, állig felfegyverzett kamaszbandákkal kellett megküzdeniük az életben maradásért. Azt sem hittem, hogy fúriaszerű boszorkányok csapdába csalták őket, azt pedig pláne nem, hogy az éhhalállal kellett nap, mint nap szembenézniük. Hiszen a rendőrök nem tartottak razziákat, nem találkoztam lőfegyverekkel felszerelt kamaszbandákkal (bár még ez a történet hangzott a legvalószerűbbnek). A boszorkányok és varázslók szőrén-szálán eltűntek, a boltokba pedig bárki besétálhatott és elvihette, amire szüksége volt, így az élelem megszerzése sem jelenthetett gondot.
Nem szóltam közbe. Hagytam, hogy az érmével bohóckodó kamasz kábítsa ámuló közönségét. Az anekdoták befejeztével a nálunk zsákmányolt sportcipő, öngyújtó, szilvapálinka és svájci bicska bemutatása következett. Hamar elaludtam. Akkor még nem sejtettem, hogy az lesz az utolsó, nyugodt éjszakám hosszú-hosszú ideig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése