Első bejegyzés - Egy párbaj és következményei

Hát itt kezdődnek ténylegesen a történet. Bármilyen építő és romboló jellegű hozzászólásnak örülök.

            A Királynék Városában éltem. Dübörgő autók, kattogó biciklik, aszfaltozott utak, árnyas fák, kockapanelek, és kertes családi-házak között. Persze ott állt a gyönyörű szecessziós színház, és a régi-régi vár az Óvárosban. Szerettem ott lakni. Csak tizenhárom évesen éreztem magam boldogtalannak. Kamaszkori depresszió. Ki kell nőni. Csak addig rossz, amíg tart. Olyankor jól jön valami figyelemelterelés. Én aztán jól megkaptam… Tudok varázsolni. És erre pont ebben a válságolós, merengős időszakban ébredtem rá.

            Egy iskolai akváriumból kiröppenő aranyhallal kezdődött az egész. De ez nem is fontos. Aztán ott volt, azaz idős, hópihehajú, szemüveges, feketekabátos boszorkány. Bár a pár trükkön kívül, amit megtanított, benne sincs semmi említésre méltó. Akire érdemes a papírt és tintát vesztegetni, az Kina, és Faylne. Elvileg mindketten a barátnőim voltak. Faylnével közös osztályba jártunk, Kinát pedig… ő mindig is a barátom volt. A szüleink ugyanabban a lakástömbben éltek, amikor megszülettünk. Előbb én, majd pár hónappal később Kina. Ő az a bevállalós fajta. Én nem. Inkább abba a merengő, elvont típusba tartoztam. Ami összeköt minket, a sok régi közös emlék, a zene és a tánc. Különbség, hogy Kina táncos, aki zenélni is tanult, és pedig zenész vagyok, aki eljárt táncolni is.

            És Faylne. Ötödikben ismertem meg, mikor iskolát váltottam. Rögtön eldöntöttem, hogy ő lesz a barátnőm. Mikor először láttam, támadt egy dejavum vele kapcsolatban. Olyan ismeretlen ismerősnek tűnt a nagy, vad-zöld szemeivel. Talán hülyeség volt a barátságunkat egy benyomásra alapozni. Később kiderült, hogy nagyon különbözünk. Annyira, hogy ez a barátság egy idő után kezdett teherré válni. Ez is rájátszott arra, hogy az utolsó decemberi veszekedésünk örök haraggal végződjön.

            Különös egybeesés, hogy mindhárman ugyanazzal a képességgel vagyunk megáldva, megátkozva. Varázsolunk, mint a mesék és filmek szereplői. De a mai napig nem vagyok tisztában azzal, hogy tulajdonképpen mi is ez, vagy hogyan működik. Mitől van? Miért pont én? És hogyan? És miért akkor? Nem értem, hogy ha ez a "varázslás" velünk született tudás, akkor miért nem tudjuk használni a kezdetektől, egyáltalán miért nem tudtam róla, hogy van? Miért, pont 13 és fél év után? Hiába kérdezek, kérdeztem bárkit a miértről, sosem érkezett válasz. Senki sem tudja. A kétségbeejtő, hogy a legtöbb embert nem is érdekli. Csak használják ezt az erőt, de nem törődnek az eredetével. Pedig ez lényeges kérdés. Talán a legfontosabb. Hogyan bánhatnék jól ezzel a képességgel, ha azt sem tudom, hogy tulajdonképpen micsoda? Mostanában gyakran megfordul a fejemben, hogy talán egyáltalán nem kéne használni. Hogy ez olyanfajta tudás, ami elemészti, átformálja az embert. Nem természetes az anyagi világban büntetlenül áthágni a fizika törvényeit. Ki tudja hova vezet végül mindez!

            De visszakanyarodva a történethez: azon a télen - mikor kirepült az aranyhal az akváriumból - meg sem fordultak a fejemben, a talán már metafizika témakörbe tartozó kérdések. Ostoba voltam, és nem láttam tovább az orromnál. Persze annyi eszem még volt, hogy ezt a tudást nem vertem nagydobra. Jó pár okom volt rá, hogy titokban tartsam: amolyan íratlan szabály, hogy a varázsló nem fitogtatja az erejét; nem akartam, hogy kísérleti nyúlnak, vagy cirkuszi világszámnak nézzenek; nem tudtam, hogyan kellene ezt közölni az emberekkel, és féltem a reakcióiktól. Hogy Kina és Faylne miért nem árulta el senkinek, azt nem tudom, de ők is egész biztos meghányták-vetették magukban a dolgot. Faylne különösen jól titkolta. Sokáig én sem tudtam, hogy közénk tartozik. Csak tavasszal jöttem rá.

            Azon a tavaszi napon éppen a városba tartottam egy kevésbé forgalmas, egyirányú utcán. Mivel ritkán járt arra autó, az út közepén sétáltam. Nem is volt időm gondolkodni. A kanyarból hirtelen a biciklivel száguldó Faylne bukkant fel. Ijedten megtorpantam. Ő meg sem próbálta félrerántani a kormányt. Teljes sebességgel nekem hajtott. Elestem. Vártam az égető fájdalmat, amit a bőrnyúzó aszfalt okoz, és hogy a döbbenet elmúltával az ütközés okozta zúzódások is sajogni kezdenek, esetleg a törött csontok. De semmi. Nem éreztem semmit. Először nem értettem, hogyhogy nem esett bajom? De aztán szépen minden megvilágosodott. Varázsoltam. Ösztönösen valamiféle pajzsot vontam magam köré. Pedig nem mondtam ki, még csak nem is gondoltam semmiféle bűvös igére. Nem is lett volna időm koncentrálni. És mégis egyben maradtam. Még csak a tenyeremet sem horzsoltam le. Faylne pár méterrel odébb hevert a földön. Néhány másodpercig döbbenten meredtünk egymásra, majd a göndör hajú lány felpattant, visszaült a biciklijére és tovább kerekezett. Én egy kicsit még ültem az út közepén. Merengtem és figyeltem, ahogy az adrenalin lüktet az ereimben. A pulzusom csak nem akart lassulni. Akkor a földön heverve egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Egy idegen nézett velem szembe. A zöld íriszben olyan vad lángok táncoltak, amilyen az én barátnőm szemében soha. Pedig az egykori Faylne is tudott úgy nézni, mint a zsákmányra leső vadmacska - pikkeltek is rá miatta a tanárok -, de ez most egészen más volt. Mintha megszállta volna valami démon.

            Akkor nem mentem haza. Kinahoz rohantam. Még döbbent-ijedten számoltam be neki a különös találkozásról. Arról vitatkoztunk, vajon a macskaszemű lány olyan-e, mint mi. Semmi biztosat nem tudtunk, így Kina azt javasolta, hogy napoljuk a témát. Én továbbra is feldúltan róttam a köröket a szobában. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy előfordulhat: egy ellenséggé lett barát rendelkezhet természetfeletti képességekkel. Kina nem zavartatta magát. Előhalászta az egyik tankönyvét a nyúzott iskolatáskájából, és nekilátott neonsárga szövegkiemelővel kipingálni a feladott anyagot. Miután végzett az első bekezdéssel fel sem pillantva közölte, hogy tudja miképpen deríthetnénk ki, Faylne olyan-e, mint mi, vagy csak a szemem káprázott az ütközés után.

            - Hogyan? - torpantam meg. Kina felvillantotta akkor éppen szürke szemeit és sejtelmesen mosolygott. - Gyerünk, mondd már!

            - Hívd párbajra! Ha elfogadja a kihívást, nagyon is tudja miről van szó. Ha értetlenül mered rád, akkor valószínűleg csak beképzelted az egészet.

            - Harmadik verzió: elszínészkedi az értetlent és mikor hátat fordítok neki, legyilkol valami átokkal.

            - Nem hinném. A párbajig csak visszabírja fojtani gyilkos indulatait. Ott is adódhat lehetősége végezni veled. És az még legális is lenne…

            - Álljon meg a menet! Hogy érted azt, hogy legális lenne? - vágtam közbe görcsbe ránduló gyomorral.

            - Hát, hogy senki nem szólhatna érte egy szót sem, ha netán egyikőtök elbukna a párbaj közben. Senki, az ilyenek közül, mint mi vagyunk - magyarázta Kina. Én összeráncolt szemöldökkel hallgattam, majd megcsóváltam a fejem.

            - Ez elég hihetetlenül hangzik. Mégis honnan veszed?

            - Hát a netről - felelte lazán a szőke lány, miközben a géphez gurult a nagy, igazgatói irodába illő székkel. Kettőt pislogtam, ő négyet kattintott és már láthattam is az oldalt. Beírta a nevét, majd a jelszót, és kijelölte a párbajról szóló részt. Döbbenten roskadtam le mellé. Az összes velünk történt lehetetlen dolog közül ez volt az, amit képtelen voltam feldolgozni. Hogy a magunkfajtáknak van egy saját weboldaluk, ahol szépen, mélyvörös, kacskaringós betűkkel sorakoznak az eddig íratlannak hitt szabályok. A Varázshasználók Törvénykönyve.

            - Ilyen a mesében sincs - állapítottam meg csendesen, leesett állal. Kina vállat vont, lejjebb görgette a szöveget, majd visszatért a biológia könyve pingálásához. Rátapadtam a képernyőre.

            - Jegeljük ezt a párbajdolgot - jegyeztem meg, még mindig kicsit sokkos állapotban.

            Hazafelé menet eldöntöttem, hogy nem hívom Faylnét semmiféle párbajra. Eszemben sem volt az ő, vagy a saját életemet kockáztatni. De egyszerűen nem hittem el, hogy épeszű emberek alkothattak olyan törvénykönyvet, amely bizonyos körülmények között tolerálja a gyilkosságot. Nem kell hozzá más, csak egy kézfogás, egy varázskör és két tanú. Pedig azt hittem, már nem érhetnek meglepetések. Azt hittem, annál nagyobb csoda nincs, mint, ha valaki rádöbben, hogy kívül tudja helyezni magát a fizika törvényein. Erre tessék… Még a kapunk előtt is az elektronikus törvénykönyv kacskaringós betűi lebegtek a szemem előtt. És a kis fekete számok, amik a regisztrált látogatók számát jelezték: 897 635. "Ilyen sokan vagyunk?"

            Végül nem úgy alakultak a dolgok, mint terveztem.

            Másnap, suli után megcsörrent a telefonom, pont mikor kiléptem az utcára. Nagyot sóhajtottam, aztán nekiláttam előkotorni a ketyerét. Bonyolult művelet volt. Először ledobtam a tornazsákomat, majd lekanyarítottam a vállamról a fagott-tokot és nekitámasztottam a falnak. Utána következett a tonnás hátizsák. Ennek az oldalába cipzáraztam a mobilt, mivel zsebem aznap éppen nem volt. Mire megtaláltam, természetesen elhallgatott.

            - Francba - kommentáltam, majd felegyenesedtem, és majdnem felkiáltottam a… nem is tudom mit éreztem, dühöt-e, vagy döbbenetet, esetleg félelmet. Már nem emlékszem. A lényeg, hogy a meghatározhatatlan érzéstől majdnem hanyatt estem. Faylne állt az orrom előtt. Pedig eldöntöttem, hogy messzire elkerülöm. Ami egy zárt épültben, sőt mi több, közös osztályban, reggel fél nyolctól délután kettő óra harmincötig sikerült is. Természetesen az utcán ő volt az első ember, akivel összeakadtam. (Még nem is említettem, hogy általában milyen peches vagyok.) Pedig elkerülhettem volna. Ha nem csörög az a nyamvadt mobil, vagy ha aznap farmerban megyek, aminek van zsebe, ha nem kell megállnom rögtön a kapu előtt, hogy előkeressem, vagy ha két perccel később hívnak. Akkor most nem ülnék itt egy hűvös cellában, egy valódi kastély egyik tornyában és nem írnék unalmamban. És persze nem is lenne mit írnom, mert ha akkor nem hallom meg a telefont és nem ütközöm Faylnébe, akkor mindez nem történik meg. De a Moirák közbeszóltak. A mai napig nem tudom, hogy akkor ki telefonált. Valószínűleg téves volt.

            Tehát: ott álltam a járda közepén a három táskám mellett, kezemben az immár néma mobillal, szemtől szembe a kreolbőrű, villogó zöldszemű, egykori legjobb barátnőmmel.

            - Párbaj! - ennyit mondtam mindössze. Azt reméltem, sőt, biztos voltam benne, hogy Faylne értetlenül felvonja a szemöldökét, hülyének titulál, majd kikerül és megy tovább. Nem ez történt. A göndör hajú lány komoran bólintott, majd közölte az időpontot és a helyszínt. Utána nyugodtan ellépdelt mellettem. Én kukán álltam a földön heverő cuccaim mellett, a néma mobiltelefont szorongatva. Felpattintottam a villogó készüléket. 1 db nem fogadott hívás - Ismeretlen szám. Nem estem kétségbe. Akkor még nem.

            Otthon szépen lepakoltam mindent és kényelmesen megebédeltem. Majd felhívtam Kinát.

            - Szia! Otthon vagy?

            - Aha, épp most értem haza táncról. Mi újság?

            - Beszélnünk kell - súgtam, miközben magamra zártam a szobaajtót.

            - Baj van? - kérdezte Kina a vonal túlsó végéről.

            - Mondhatjuk így is… hülye voltam. Hallgattam rád.

            - Köszi, ha ezt bóknak szántad nem jött be. Fő a bizalom. És egy kukkot sem értek.

            - Párbajra hívtam Faylnét.

            - És igent mondott? - kiáltott fel Kina döbbenten.

            - Ühüm. - Itt kezdett kiverni a víz. "Basszus, basszus, basszus" kántáltam magamban. "Mi a frászt műveltem? És mit csinálok holnap? Segítség!"

            - Segítened kell - mondtam a fogaimat csikorgatva és közben győzködtem magam, hogy nem, nem fogok bőgni.

            - Tíz perc múlva ott vagyok. - Hallottam Kina hangját, majd a szaggatott sípolást. Lerakta. Nagyot sóhajtva a hajamba túrtam és azon gondolkodtam, vajon milyen érzés lenne a fenyőlapokból ácsolt szekrényhez veregetni a fejem. "Vajon a fa, vagy a csont engedne előbb?" Nem próbáltam ki. Sem akkor, sem később.

            Akkor éjjel sokáig hánykolódtam álmatlanul az ágyamban és másnap korán keltem. Ébren voltam. Tán korábban soha nem éreztem magam annyira józannak és frissnek. Kivételesen Anyával együtt reggeliztem. Valami kedveset akartam neki mondani, hogy tudja, mennyire szeretem, de néma maradtam. Egy sima, mosolytalan "Szia, majd jövök!" sablonmondattal búcsúztam tőle.

Faylne, Kina és én együtt érkeztünk a színházkertbe. Faylne a társával együtt a könyvtár felől jöttek, Kina és én a buszmegállóból lépdeltünk le a hosszú kőlépcsőkön. Ideges voltam. Nem tetszett a vézna fiú, aki Faylnével érkezett. Az egész figura irreálisnak tűnt, bár nem tudnám pontosan megmondani, hogy mitől. Nyúlánk, fekete hajú, fakó arcú, szürke szemű fiú volt penge vékony ajkakkal. Kopott öltönyt viselt fehér inggel, nyakkendő nélkül. Az ujjai lehetetlenül hosszúnak és vékonynak tetszettek. Soha nem láttam korábban azt az alakot.

- Ki ez? - fordultam Faylnéhez.

- A segédem. A többihez semmi közöd. Kezdjük végre!
            A felszólításra Kina és a másik segéd mágikus kört rajzolt a kiszemelt küzdőtér köré, aminek az volt a funkciója, hogy távol tartsa az illetékteleneket és ne hagyja kiszökni az eltévedt átkokat. Mikor elkészültek, úgy éreztem, mintha víz alá merültem volna. A körön kívül eső dolgok kissé elmosódtak, az autók dübörgő zaja és az emberek hangja eltompult. Négyen álltunk a körben. Rajtunk kívül megszűnt a világ.

Faylne félelmetesnek tetszett vad, smaragd szemeivel és lobogó barna, hullámos hajával. Bíztattam magam, hogy vagyok olyan jó, mint ő. „Eddig mindenben tartottam vele a szintet, sőt sokszor túl is szárnyaltam. Egyedül úszásban volt jobb, de abban mérföldekkel. És futásban. És atlétikában… De a párbajhoz nem csak jó fizikum kell, az ész is fontos. Én minden tantárgyból jobb vagyok, mint ő, de ez tényleg azt jelenti, hogy én lennék az okosabb?” Gyorsan elapasztottam a gondolatfolyamot. Éreztem, hogy ez most nem fog segíteni rajtam.

Faylne küldte az első átkot. Nekem nem jutott eszembe az a varázslat, ami már egyszer bevált vele szemben. Egyszerűen félreugrottam. Az arany fénynyalábot elnyelte a varázskör. Aztán gondolkodás nélkül szórtam rá az ártásokat. Faylne ügyesen hárította őket, de új támadás indítására sosem maradt ideje. Az arcáról leolvasható kétségbeeséssel arányosan nőtt az én önbizalmam. Összesen, ha tíz percig tartott a küzdelem. Egy gondolattal neki löktem a varázskörnek. Pont, mint mikor először varázsoltam. Csak akartam. Faylne visszapattant a védőfalról és levágódott a földre. Győztem. Büszkén kihúztam magam és hátrafordultam, hogy odamosolyogjak Kinára.

- Vigyázz! - mutatott ő elkerekedett szemekkel a küzdőtér felé. Gyorsan visszakaptam a fejemet és értetlenül bámultam Faylnére, aki még mindig az aszfalton hasalt. Nem úgy tűnt, mintha hátba akarna támadni. „Akkor mire vigyázzak?” akartam kérdezni, de mielőtt kimondtam volna, megakadt a szemem a fakó arcú fiún. Valamit mormolt az orra alatt. A szavakat nem értettem, de a dallamot hallva arra következtettem, hogy valami bűvigét kántál. Mielőtt bármit is tehettem volna, a kopott figura az ég felé lökte karjait és egy rikoltással befejezte a varázslatot.

Mintha lelassult volna az idő. Nem láttam semmi különöset, mégis tudtam, hogy a varázslat sikerült. Az volt az első alkalom, hogy érzékeltem a mágiát. Azt is éreztem, hogy ez nem olyan ártalmatlan bűbáj, mint amilyeneket mi lövöldöztünk egymásra Faylnével. Ez valami gonosz. És most már megállíthatatlan. Odakiáltottam Kinának, mire ő a földre kuporodott. Mellé vetődtem és pajzsot vontam mindkettőnk köré.

A fiú rikoltása elhalt, a varázskör semmivé foszlott. Éreztem, hogy a pajzsbűbáj is köddé akar válni. A tudatommal belekapaszkodtam, igyekeztem megtartani. Hiába. Egyre halványodott. „Ki kell tartania, ha eltűnik nem lesz erőm újat varázsolni.” Kék és piros pöttyök szállingóztak a szemeim előtt. Minden izmom megfeszült, úgy koncentráltam. Az ájulás kerülgetett, de sikerült megtartani és megerősíteni a gyenge kis pajzsot. Olyannyira, hogy szilárdabb lett, mint a varázskör, pedig azt ketten állították fel. Kitört a vihar, de én ebből semmit sem érzékeltem. A pajzs megtartására fordítottam minden figyelmemet. Az időérzékem teljesen elveszett.

Percek, vagy órák múltán engedtem, hogy elillanjon a minket védő varázs. Lassan felemeltem a fejem, majd hirtelen felugrottam. Körülöttem romokban állt a város. A gyönyörű színház borostyánnal befuttatott fala - az erkéllyel együtt - a lábaim előtt hevert. Darabokban. A lépcsőt mintha villám hasította volna ketté. A kőkorlátból még valami maradt, de a buszmegálló létezésére, csak a szanaszét heverő üvegcserepek és össze-visszahorpadt, fákra tekeredett fémcsövek utaltak. A gyönyörű virágzó kert önmagát temette. A két-három megmaradt fa, törött ágakkal, csupaszon meredezett az ég felé, mint holmi komor síremlékek. Kina is döbbenten tekintett körbe a dermedt csendben. Rajtunk kívül sehol egy lélek. A sápadt fiú eltűnt Faylnével és a viharral együtt. De a nyomuk ott maradt. A sírás kerülgetett. Nem szabadulhattam a tudattól: az egész az én hibám! Ha nem veszek össze Faylnével, ha bocsánatot kérek, ha nem kezdem el ezt a hülye varázslást, ha nem árulom el Kinának, ha megvédem Faylnét attól, amitől ilyen lett, ha nem hívom párbajra, ha hagyom, hogy győzzön, ha éberebb vagyok. Ha nagyobb a lélekjelenlétem megállíthattam volna! Volt egy másodperc, de lehet, hogy kettő is, amikor csak hallgattam a dallamos mormolást és már tudtam, hogy valami rossz készül.