Ötödik bejegyzés - Rossz név

Igazából eddig vagyok meg vele, illetve ezután még van egy fél fejezetnyi, de hát az csak fél, és egyáltalán nem teljes, így valószínűleg ritkábban lesz friss. Arra gondoltam, hogy itt, ebből havonta jelentkezem a folytatással, és akkor marad időm a másik két folytatásos történetemre is (Ha felbukkan egy magyar lány, Az áruló kalózlány), amiket Merengőn publikálok.

Jó olvasást ehhez a kis maradékhoz :O)

Nagyon sokáig aludtam. Amíg nem csuktam be a szemem, addig nem is tudtam, hogy mennyire fáradt vagyok. Félálomban kérdeztem meg magamtól, hogy mikor is aludtam utoljára? Úgy éreztem egy évezrede. „Még az óriásteknősön való hajózás előtt. A szédítő tánc előtt… Kina eltűnése előtt…” majdnem két napja. Mély, álomtalan álomba merültem.

Negyedik bejegyzés - Boszorkányok Szigete

Egy templom előtt tértem magamhoz. Erősen vacogtam, így még inkább magam köré csavartam a durva, vastag pokrócot, amit valaki korábban teríthetett rám. Először a falakat vettem észre. Akármerre néztem, mindenütt égig érő kőfalak akadályozták a kilátást. A régi tér közepén egy ódon templom állt, amit hámló vakolatú, lapos tetejű, kisablakú házak vettek körbe. És emberek. Mindenütt kiabáló, nevető, vitatkozó emberek. Többségük gyerek, de jó pár felnőttön is megakadt a szemem. Ezek nem olyan robottá vált felnőttek voltak, mint otthon, de nem is olyan gyermeklelkű emberek, mint Sebő tanár úr, vagy az a színész. Rendes, józan, szigorú tekintetű férfiak és nők, akik a rendet igyekeztek fenntartani. Parancsokat, szidalmakat, dicsérő szavakat osztogattak a látszólag minden logikát mellőzve csoportosuló fiataloknak.

A forgatagban olyan magányosnak éreztem magam, mint még soha addigi életemben. Maetet, a fanyar mosolyú toborzót, a piros masnis kislányt semerre sem láttam. Sőt, senkit arról az átkozott óriásteknősről. Sehol egy ismerős arc, mindenütt idegenek. Egyszerre nagyon nyomasztani kezdett a tömeg. Úgy éreztem, megint fuldokolok. Nem voltam biztos benne, hogy nem lenne-e jobb a jéghideg víztömeggel viaskodni. Valahogy nem bírtam örülni annak, hogy élek. Szerettem volna homokká válni, amit csak úgy széthordhat a szél. „Olyan egyszerű lenne eltűnni. Akkor már nem félnék, nem fájna semmi” gondoltam kétségbeesetten, mert valami nagyon kongott belül. Nem tudtam, most sem tudnám pontosan meghatározni, hogy hol, de nagyon fájt. Mintha elveszítettem volna egy darabot magamból. Régi jó szokásomhoz híven azt kívántam bárcsak láthatatlanná válhatnék! Lehunytam a szemem és koncentráltam, elmotyogtam a szükséges varázserejű szavakat… és nem történt semmi. Továbbra is ott álltam a tömeggel körülölelve, sótól kemény, nedves hajjal, egy áporodott szagú pokrócba burkolózva. Az emberek vetettek rám egy-egy kíváncsi futópillantást, majd zavartalanul tovább nyüzsögtek.

Harmadik bejegyzés - Toborzók

            Az a szekrényből kihallgatott beszélgetés nem hagyott nyugodni. Már június volt és még mindig a fejemben visszhangoztak a fekete kabátos mondatai. Ki akartam deríteni, hogy mi folyik körülöttünk, de már egy ideje nem követtek semmiféle mágusok. Sem fekete kabátban, sem anélkül. Zavart, hogy nem láttam őket semerre sem. Pedig, ha még akkor is nyomomban lettek volna, mikor a felnőttek elkezdtek olyan furcsán viselkedni, akkor megadtam volna magam, néhány válaszért cserébe. De valószínűleg az történt velük is, mint az összes többi felnőttel. Megbabonázták őket. Bár elképzelésem sem volt, hogy miért.

             Ijesztő volt. Mindenki tette a dolgát - evett, ivott, dolgozott -, de senki sem volt önmaga. Mintha háztartási robotokká változtattak volna minden tizennyolc év feletti embert. És ezzel egy időben egy fura pletyka terjedt szájról szájra a gyerekek között: háború van. Háború tört ki egy kalandokkal teli, másik világban. Mindenki erről suttogott és elszabadult a pokol.

            A város ismét úgy nézett ki, mintha tornádó söpört volna végig rajta. A kirakatok üvegszilánkjai az utcán szétdobált szemetet igyekeztek elfedni, mint millió kis gyémánt. (És hiába hozták rendbe az ablakokat és takarítottak össze az utcaseprők, pár nap múlva ugyanúgy festett, mint annak előtte.) Minden második kölyök cigarettával a szájában, füstfelhőket eregetve vonulgatott fel s alá. A többiek csapatokba verődve törtek, zúztak, vagy gépzenét üvöltetve rázták magukat részegen a füstös kocsmákban, klubokban. A számítógépfüggők sem panaszkodhattak. Ingyen hordták haza az izgalmasabbnál izgalmasabb videojátékokat és a legmodernebb fejlesztéseket. Egyedül azt nehezményezték, hogy nem lehetett internetkapcsolatot létesíteni. A telefonok sem működtek, a rádióadók csak recsegtek és az összes TV csatornán fekete-fehér hangyák szaladgáltak. De a műholdak megbénulása nagyon kevés embert ejtett kétségbe. A legtöbben tudomást sem vettek róla. A teljes szabadság vakká tette őket.

            Én féltem. Nem úgy, mint mikor a fekete kabátosok kergettek, hanem valahogy egész másképp. Akkor tudtam, hogy ők a rosszfiúk, mert olyasmiért üldöznek, amihez semmi közöm. Illetve amihez csak az események balszerencsés alakulásának köszönhetően kapcsolódom. De ez az újfajta félelem sokkal rosszabb volt. Nem voltak adrenalin löketek, mert már senki sem űzött. Olyan volt, mintha el akarták volna hitetni velem, hogy az a párbaj és a benne való részvétel semmit sem számított. De kik? Nem láttam az ellenséget és reményem sem volt, hogy fényt derítsek kilétére. Próbáltam úgy tenni, mint a többi gyerek. Nem törődni azzal, hogy nem jut el hozzánk semmi hír a világból, elereszteni a fülem mellett a suttogást, mikor eltűnésekről pusmognak és csak élvezni a helyzetet. Hiszen amiről annyiszor álmodtunk bekövetkezett: nincsenek szabályok, nincs tanítás, szabadok vagyunk. Végre szabadok, és mindenünk megvan. A felnőttek gondoskodnak róla, hogy így is maradjon.

Második bejegyzés - Nem mi voltunk

Minden miattam van. Ezt hallottam mindenkitől. Idegen varázslóktól és más különc figuráktól, akiket egyáltalán nem ismertem, és persze ők sem engem. Mivel csak kettőnket találtak a helyszínen, könnyű volt belőlünk bűnbakot faragni. Nem vártuk meg az ítéletüket. A jól bevált trükköt alkalmaztuk: láthatatlanná váltunk és futottunk. Utóbb kiderült, illúzióval közlekedni nem is olyan jó ötlet, mert ezek a nagykutya mágusok érzékelik, hogyha varázslatot használnak a közelükben, úgyhogy maradt a futás.

Sokáig nem mertünk haza menni, hátha figyelik az utcánkat. Csak csatangoltunk a város romjai között. Keveset szóltunk egymáshoz. Fogalmam sincs, Kinának mi járhatott az fejében. Engem majd megölt az aggodalom. Anya, Nol (az öcsém), Apa - értük aggódtam. Reméltem, hogy nem esett bajuk.

Otthon minden rendben volt. Nem strázsáltak a ház előtt fekete köpenyes alakok, Apa az üzemben maradt, anyáéknak pedig hajuk szála sem görbült. Szinte az egész utca érintetlen maradt. Odáig már nem ért el a mágikus vihar.

Kinával úgy véltük, ha egy ideig felhagyunk a varázslással, akkor talán nehezebben akadnak ránk. Neki könnyű dolga volt, ő a város szélén járt iskolába, így messzire elkerülhette a színházkertet, az én sulim viszont a színházzal szemben állt. Nem is tudom, minek mentem oda hétfő reggel. Hiszen csak egy romhalmaz maradt belőle. Kizárt dolog, hogy diákokat engedjenek az omladozó falak közé. Végül is nem derült ki számomra, hogy volt-e tanítás.

Először csak mosolyogtam a két magas férfin, akik a verőfényes tavaszi reggelen fekete kabátokba burkolózva ácsorogtak a Belvárosi Üzletház mellett. Nevetve trappoltam tovább az út túloldalán. Ők felemelték lehorgasztott, bús fejüket, majd határozott léptekkel elindultak felém. Megtorpantam. Tudtam, hogy most bajban vagyok.

Nem gondolkodtam. Akkor még nem is éreztem, hogy félek. Elhajítottam a könyvekkel teli hátizsákot és futásnak eredtem. Végig a Szeglethy utcán, a Ranolder térnél körül sem néztem, fel az omladozó lépcsősoron az Óváros térre, onnan a várba. A Benedek hegyig még csak nem is lassítottam. A hegytetőn megálltam a kereszt előtt és visszanéztem a várra. Fenséges látványt nyújtott, mint mindig. De nem gyönyörködhettem sokáig a panorámában. A kilátón két sötét alak nézelődött Szt. István és első királynénk szobra mellett. Tanácstalanul tekintgettek jobbra-balra, majd egyikük lenézett a hegyre, rám mutatott és elrikkantotta magát: „ott van!” Több se kellett, futottam tovább. Legalább is megpróbálkoztam pár lépéssel. Combizmaim a félperces pihenő alatt teljesen bekötöttek. Az oldalam szúrt, orrom bedugult és lenyelt könnyek fojtogattak. Kocogtam tovább, végig a hegyen. Kissé jobbra tartottam, kerestem a helyet, ahol könnyedén le lehet ereszkedni a sziklafalon. Még egyszer hátrapillantottam, majd óvatosan lemásztam a keskeny, meredek csapáson. Biztos voltam benne, hogy üldözőim nem ismerik ezt az utat és emellett úgy gondoltam, nem sok hülye akad a városban, aki itt szokott mászkálni. Reméltem, hogy azt hiszik, visszafutottam a lépcsőkhöz és ott szaladtam vagy a Hosszú utca, vagy a Szerelem sziget felé.

A hegy lábánál egy pillanatra megtorpantam. „Merre tovább? Valószínűleg nem tudják, hol lehetek, de nekem sincs sok fogalmam róla, hogy ők merre keresnek. Ha a lépcsőnél kettéváltak, egyikük valószínűleg a Hosszú utca felé indult, vagy indul. Másikuk mindenképpen a Szerelem sziget felé. Remélem az utóbbi a vár mentén keres és nem erre. Merre menjek? Margit romok? Nem jó. Ha nem a Hosszú felé ment, akkor a Margit romoknál a karjaiba szaladok. Legjobb lenne itt várni egy kicsit, aztán visszamászni és a váron keresztül haza. Ez sem jó. Ha egyikük, vagy mindkettőjük a vár mellett maradt, nagy a valószínűsége, hogy visszalépcsőzik az Óváros térre a Zsuzska szobor felől. A vár előtt pont összefutnánk, én meg már nem sokat bírok rohanni. Ha nem mászik fel a szoborhoz, hanem végigmegy az utcán, akkor is útban lenne hazafelé menet. Merre nem mehettek? Legyen a Dózsa. Ott elveszhetek a szemük elől, meg egyébként is… ritkán járok arra, nem ismerem valami jól a környéket. Ha én magam sem tudom, hogy hol vagyok, akkor nekik sem lesz könnyű dolguk.”

Sprinteltem még egy utolsót. Erősen reméltem, hogy tényleg elindultak valamerre és már nem láthatnak a hegytetőről.

Legközelebb a Dózsa téren álltam meg, teljesen kifulladva. Az ellenség elveszített szem elől. Az adrenalin szintem lassan csökkenni kezdett. „Sikerült lerázni őket!” Szinte el sem hittem. A Tüzér utcáig gyalogoltam, majd ott buszra szálltam és reménykedtem, hogy üldözőim még mindig nem tudják, hol lakom, és mellőzik a tömegközlekedési eszközök használatát, amik a "megmagyarázhatatlan földrengés" miatt kikerülték a városközpontot.

Kina is összefutott pár hasonló alakkal. Neki a lakótelepen sikerült megszabadulnia a kellemetlenkedőktől. Csodáltam merészségéért. Egyszerűen beslisszolt egy tömbházba, bekopogott az első ajtón és bekéredzkedett egy negyedórára azzal az indokkal, hogy két szatír követi és így fél haza menni. A kedves háziasszony először megkínálta egy bögre teával, elzavarta a ház elől a szatírnak titulált, hosszú fekete kabátos alakokat, majd autóval hazaszállította Kinát, aki később kacagva számolt be nekem az afférról. Engem a hideg rázott. Féltem.

Első bejegyzés - Egy párbaj és következményei

Hát itt kezdődnek ténylegesen a történet. Bármilyen építő és romboló jellegű hozzászólásnak örülök.

            A Királynék Városában éltem. Dübörgő autók, kattogó biciklik, aszfaltozott utak, árnyas fák, kockapanelek, és kertes családi-házak között. Persze ott állt a gyönyörű szecessziós színház, és a régi-régi vár az Óvárosban. Szerettem ott lakni. Csak tizenhárom évesen éreztem magam boldogtalannak. Kamaszkori depresszió. Ki kell nőni. Csak addig rossz, amíg tart. Olyankor jól jön valami figyelemelterelés. Én aztán jól megkaptam… Tudok varázsolni. És erre pont ebben a válságolós, merengős időszakban ébredtem rá.

            Egy iskolai akváriumból kiröppenő aranyhallal kezdődött az egész. De ez nem is fontos. Aztán ott volt, azaz idős, hópihehajú, szemüveges, feketekabátos boszorkány. Bár a pár trükkön kívül, amit megtanított, benne sincs semmi említésre méltó. Akire érdemes a papírt és tintát vesztegetni, az Kina, és Faylne. Elvileg mindketten a barátnőim voltak. Faylnével közös osztályba jártunk, Kinát pedig… ő mindig is a barátom volt. A szüleink ugyanabban a lakástömbben éltek, amikor megszülettünk. Előbb én, majd pár hónappal később Kina. Ő az a bevállalós fajta. Én nem. Inkább abba a merengő, elvont típusba tartoztam. Ami összeköt minket, a sok régi közös emlék, a zene és a tánc. Különbség, hogy Kina táncos, aki zenélni is tanult, és pedig zenész vagyok, aki eljárt táncolni is.

            És Faylne. Ötödikben ismertem meg, mikor iskolát váltottam. Rögtön eldöntöttem, hogy ő lesz a barátnőm. Mikor először láttam, támadt egy dejavum vele kapcsolatban. Olyan ismeretlen ismerősnek tűnt a nagy, vad-zöld szemeivel. Talán hülyeség volt a barátságunkat egy benyomásra alapozni. Később kiderült, hogy nagyon különbözünk. Annyira, hogy ez a barátság egy idő után kezdett teherré válni. Ez is rájátszott arra, hogy az utolsó decemberi veszekedésünk örök haraggal végződjön.

            Különös egybeesés, hogy mindhárman ugyanazzal a képességgel vagyunk megáldva, megátkozva. Varázsolunk, mint a mesék és filmek szereplői. De a mai napig nem vagyok tisztában azzal, hogy tulajdonképpen mi is ez, vagy hogyan működik. Mitől van? Miért pont én? És hogyan? És miért akkor? Nem értem, hogy ha ez a "varázslás" velünk született tudás, akkor miért nem tudjuk használni a kezdetektől, egyáltalán miért nem tudtam róla, hogy van? Miért, pont 13 és fél év után? Hiába kérdezek, kérdeztem bárkit a miértről, sosem érkezett válasz. Senki sem tudja. A kétségbeejtő, hogy a legtöbb embert nem is érdekli. Csak használják ezt az erőt, de nem törődnek az eredetével. Pedig ez lényeges kérdés. Talán a legfontosabb. Hogyan bánhatnék jól ezzel a képességgel, ha azt sem tudom, hogy tulajdonképpen micsoda? Mostanában gyakran megfordul a fejemben, hogy talán egyáltalán nem kéne használni. Hogy ez olyanfajta tudás, ami elemészti, átformálja az embert. Nem természetes az anyagi világban büntetlenül áthágni a fizika törvényeit. Ki tudja hova vezet végül mindez!

Prológus

Ez az a fejezet, ahol még semmi sem történik, lévén csak bevezető, és még a hős (leendő Álomjáró) is csak meglepetést okozni bukkan fel:

2009. szeptember 29. Az utolsó derült őszi nap. Estefelé jár. Már lehet érezni a közelgő telet.

Hideg szél süvít be az ablakon, pedig csak résnyire van nyitva. A kezeim pár perc alatt ráfagynak a füzetemre. Mikor már az orrom is fázik, felállok, és becsukom az ablakot, majd hátamra terítem a puha dísztakarót és visszaülök az íróasztalhoz. Kellemesen átmelegszem. Lassan összefolynak a szemem előtt a lengyel és magyar szavak. Lesöpröm a könyvről a csoki morzsákat és révetegen bámulom a szénsav buborékokat az asztal sarkán álló üvegpohárban. A zenelejátszóból Leonard Cohen duruzsol. A laptop-om lemerül és kikapcsol. Álmomban Zoránnal keringőzöm egy polonezre…

Arra ébredek, hogy fázom. A dísztakaró lecsúszott a vállamról, ezért vacogok. Bágyadtan felemelem a fejemet és révetegen bámulok a félhomályba. Míg aludtam, lementen a nap, és csak az utcai lámpák beszűrődő fénye világítja meg az ablak melletti sarkot. Gleccserek folydogálnak a hátamon: valaki figyel. Végigpásztázom a kollégiumi szobát. Csupán elmosódott árnyakat látok. Néma szavakkal nyugtatgatom magam - a süvöltő szél, az idegen hely és a sötét este miatt nyomott a kedélyem. Természetesen nincs itt senki. Az ismeretlen szobatárs csak holnap érkezik. Teljesen egyedül vagyok - Még egyszer végigfuttatom tekintetem a bútorokon. A szemem lassan hozzászokik a sötéthez. És ekkor megpillantom. Először csak a sötét szempár csillanása tűnik fel, aztán kibontakozik az egész alak. Egy lány ül az ismeretlen szobatárs ágyán.

Először megkönnyebbülök. Ő lesz hát a lakótársam. Egy nappal korábban érkezett. Majd elbizonytalanodom. Van valami furcsa ebben a lányban. Valahogy nem néz ki egyetemistának. A sötétben nem tudom jól kivenni, de olyan fiatalnak tűnik. Meresztgetem a szemem a homályba. Legfeljebb 16 lehet, de inkább tizenöt. Ovális arcát fakóbarna tincsek keretezik. A frufruja jobb oldalt csak a homloka közepéig ér, a bal szemébe viszont belelógna, ha nem söpörné odébb egy laza kézmozdulattal. Tatárosan vágott szemei komorságát ellensúlyozza a pisze orr és a szívet formázó halványrózsaszín száj. Valahonnan nagyon ismerősnek tűnik. A tekintetem átvándorol a ruhájára. Hófehér, bő ujjú inge csak úgy világít a sötétben. (Hogy nem vettem észre rögtön, hogy itt ül?) Drapp színű nadrágját majdnem térdig érő bőr csizmába tűrte. Övként egy hosszú piros vagy bordó selyemkendőt visel a derekára kötve. Úgy fest, mint egy kalóz. Már biztos vagyok benne, hogy nem a szobatársam, abban viszont kételkedem, hogy ébren vagyok. Megcsípem a karom. Ha álmodom is, erre nem ébredek fel.

Zavaromban a vállamra visszaterített dísztakaró rojtjait morzsolgatom. Teljesen lefagyok - mint a váratlan helyzetekben legtöbbször -, fogalmam sincs, mit csináljak. Megszólítsam? Mit mondjak neki? Hosszú percekig csak bámulom. A jövevény teljesen lenyűgöz. Sáros cipőben, lazán, törökösen ücsörög az ágyon és közben mosolyog. De csak a szája. A szemeiből valami mély bölcsesség és szomorúság sugárzik. Mintha egy egészen másik világból csöppent volna ide. Valamiért egy alvó oroszlánra emlékeztet. De ez pusztán impresszió.

- Ki vagy? - végül csak kibukik belőlem a kérdés.

- Arra kérlek, hogy ezt őrizd meg! - Mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet, pont, mint a Kis Herceg. - Én nem vihetem haza, mégis örülnék, ha valaki emlékezne a történetünkre.

Könnyedén felpattan, a kis tarisznyájából egy bordó borítású emlékkönyvet vesz elő és határozott mozdulattal felém nyújtja. Elveszem tőle.

- Egyszer majd visszajövök érte. Előre is köszönöm. Ha szeretnéd, el is olvashatod. – A biztatás után belelapozok a könyvecskébe. A fehér lapokon apró betűs írás kígyózik végig. Becsukom és felpillantok.

- De tulajdonképpen mi ez? - tudakolom a négy faltól. A lány már köddé vált.

Tán nem is létezett? - kérdezem magamtól. Hiába volt minden álomszerű. A bordó emlékkönyv a kezemben nyugszik. Úgy érzem, valami mesébe csöppentem. Mielőtt nekilátok az olvasásnak felidézem a látogató minden mondatát, alakját. Miért pont rám bízta ezt a noteszt? Ha valamitől meg kell védeni, biztos, hogy nem én vagyok a megfelelő ember. Ki adna megőrzésre bármit is egy szétszórt, elsős bölcsészhallgatónak? És miért tűnt olyan ismerősnek. A haja, a szemei, a tartása és ez az apró betűs kézírás… a bordó kiskönyv nagyot puffan a padlón, de nem törődöm vele. Csak bámulok döbbenten az éjszakába: Én voltam? Nem értem!

Másnap reggel újra elővettem a bordó emlékkönyvet. A borítója kopott, oldalai szakadozottak, az írás sokhelyütt elmosódott. Azért sikerült kisilabizálnom.

Kezdet - lelkesítésre várva

Ezek a ficblogok fenenépszerűek mostanában. Kitudja, talán rajtam is segíthet egy ilyen képződmény. Nos, az alapprobléma: kitaláltam egy szereplőt - nem ez még nem baj -, írtam is róla jó pár hosszabb - rövidebb novellát - még ez sem katasztrófa. A kutya valahol ott van elásva, hogy ezeket nem ártana ráncba, sorrendbe szedni, de mégis hogyan állhatnék neki, ha Álomjáró történetének pont az elejét nem írtam meg soha? Oké, már elkezdetem az előzmények lejegyzését, nem is egyszer, de néhány fejezetke után folyton felhagyok vele az emberi lustaság, fásultság, ihlettelenség és egyéb tényezők miatt. Elvégre nem egyszerűbb megnézni egy Showder klubbot, mint agytörősen saját történetet fabrikálni? De nem adom fel!
Mostantól, itt, ezen a blogon megosztom a tisztelt publikummal Álomjáró születésének történetét, aminek az első fejezetei már (jó ideje) olvashatók Merengőn és Mazsin és ha minden jól megy, majd ott is frissítgetem. De a lényeg: interaktív jelleggel itt mindenki beszólhat és beleszólhat, szidhat és zenghet dicshimnuszt és persze nyaggathat a folytatásokért, nem csak Álomjárós, hanem bármely másik történetem kapcsán.