Egy templom előtt tértem magamhoz. Erősen vacogtam, így még inkább magam köré csavartam a durva, vastag pokrócot, amit valaki korábban teríthetett rám. Először a falakat vettem észre. Akármerre néztem, mindenütt égig érő kőfalak akadályozták a kilátást. A régi tér közepén egy ódon templom állt, amit hámló vakolatú, lapos tetejű, kisablakú házak vettek körbe. És emberek. Mindenütt kiabáló, nevető, vitatkozó emberek. Többségük gyerek, de jó pár felnőttön is megakadt a szemem. Ezek nem olyan robottá vált felnőttek voltak, mint otthon, de nem is olyan gyermeklelkű emberek, mint Sebő tanár úr, vagy az a színész. Rendes, józan, szigorú tekintetű férfiak és nők, akik a rendet igyekeztek fenntartani. Parancsokat, szidalmakat, dicsérő szavakat osztogattak a látszólag minden logikát mellőzve csoportosuló fiataloknak.
A forgatagban olyan magányosnak éreztem magam, mint még soha addigi életemben. Maetet, a fanyar mosolyú toborzót, a piros masnis kislányt semerre sem láttam. Sőt, senkit arról az átkozott óriásteknősről. Sehol egy ismerős arc, mindenütt idegenek. Egyszerre nagyon nyomasztani kezdett a tömeg. Úgy éreztem, megint fuldokolok. Nem voltam biztos benne, hogy nem lenne-e jobb a jéghideg víztömeggel viaskodni. Valahogy nem bírtam örülni annak, hogy élek. Szerettem volna homokká válni, amit csak úgy széthordhat a szél. „Olyan egyszerű lenne eltűnni. Akkor már nem félnék, nem fájna semmi” gondoltam kétségbeesetten, mert valami nagyon kongott belül. Nem tudtam, most sem tudnám pontosan meghatározni, hogy hol, de nagyon fájt. Mintha elveszítettem volna egy darabot magamból. Régi jó szokásomhoz híven azt kívántam bárcsak láthatatlanná válhatnék! Lehunytam a szemem és koncentráltam, elmotyogtam a szükséges varázserejű szavakat… és nem történt semmi. Továbbra is ott álltam a tömeggel körülölelve, sótól kemény, nedves hajjal, egy áporodott szagú pokrócba burkolózva. Az emberek vetettek rám egy-egy kíváncsi futópillantást, majd zavartalanul tovább nyüzsögtek.
Kétségbeesetten hátráltam egészen addig, amíg el nem értem a templomot. Ott nekivetettem a hátamat a hűvös falnak, aztán összerogytam. Éreztem, hogy leesett a vércukor szintem, hasogatott a fejem, sötétkék és izzó piros foltok táncoltak a szemem előtt. Kivert a víz. „NEM TUDOK VARÁZSOLNI!” Már értettem mi okozza azt a furcsa hiányérzetet valahol a mellkasomban és a végtagjaimban. Elvesztettem a mágiát. Úgy éreztem belepusztulok. „NEM, Nem, nem” - hajtogattam magamban elkeseredetten. Aztán lassan elhalt a kétségbeesés, és nem maradt utána semmi. Egyáltalán semmi. Még fájdalom sem.
„Egyedül vagyok - állapítottam meg - teljesen egyedül, idegenekkel körülvéve egy idegen világban… Még az ég sem úgy kék, mint otthon - néztem fölfelé. - Hidegebb van, a nap mégis jobban perzsel. Különös…”
- Jól vagy? - kérdezte egy barátságos női hang. Ekkor vettem észre, hogy még mindig remegek, és alig bírom mozdítani a tagjaimat. Felnéztem a rövid, fekete hajjal keretezett, pufók, mosolygós arcra. „Most nem lehetek gyenge - döntöttem el magamban. - A babusgatás az, amire a legkevésbé sincs szükségem. Nem leszek anyámasszony katonája… Nem tudok varázsolni! Nyugalom, igaz. Más eddig sem tudott. De úgy fáj! Ebbe belehalok! MARHASÁG! Ha fáj, fáj. Majd elmúlik. Idővel minden elmúlik. Fölöslegesen sajnáltatom magam.” Pislogtam párat, hogy szétoszlassam a kék-piros ködöt a szemem elől.
- Persze - válaszoltam határozottan -, kutya bajom. - Óvatosan felálltam. Kicsit szédültem, de a málladozó templomfal biztos támaszt nyújtott.
- Ugyan, báránykám - csilingelte a megtermett asszony. Csak most tűnt fel milyen nagy orra van -, hiszen a vak is látja, hogy alig állsz a lábadon! - Ezen a mondaton őszintén felháborodtam. „Mi az, hogy a vak is látja? Meg, hogy ALIG állok a lábamon. Ki kérem magamnak! Erős vagyok. Rengeteg erőm van még. Igaz, hogy nem varázs-, de ez legalább nem illan el attól, hogy áthajózok egy másik világba. És egyébként is, mit báránykázik nekem ez a kövér, nagy orrú asszony?!”
- Mondtam, hogy jól vagyok! - Úgy tűnt a pufók nő erre a kiáltásra kissé megszeppent. Én is. Nem akartam megijeszteni, egyszerűen csak nem szerettem volna puhánynak tűnni. - Csak tetszik tudni, kicsit sok vizet nyeltem és itt olyan furcsák a fényviszonyok - folytattam erősen visszafogott hangnemben. A nő értetlenül pislogott.
- Víz? Milyen vizet?... Mitől vagy csurom víz!?
- Áh, hát itt van! - Törte át a hömpölygő tömeget egy dagadó felkarú, erősen borostás férfi. - Most nézd meg, Jarra! Csak egy percre hagyom magára ezt az ázott verebet, és máris eltűnik a szemem elől! - A fickó bizalmasan átölelte a továbbra is csodálkozó Jarra vállát.
- Ez a gyerek csurom víz! Egyáltalán… alig él, és te csak úgy, hányaveti módra itt hagytad a téren! - Az eddig oly bűbájos, krumpli orrú, pufók hölgy hangja most úgy csattant, mint holmi ostor. - Mégis hol szedted össze, te szerencsétlen? - rázta le magáról a cinkos, felfújt izmú kart. Úgy tűnt, a férfi elszégyellte magát.
- Nem olyan nagy történet az - motyogta a bajsza alatt a férfi és megdörzsölte borostás állát. - Tudod, megint újoncok jöttek észak felől, csak hát ezúttal a teknőckomának nem akaródzott kiúsznia a partig, így ezeket elnyelte a tenger. Gyorsan menteni kellet… A csónakos talisék mindenkit kihúztak, csak ennek a lánykának nem maradt hely. Na, ne nézz ilyen csúnyán! Ismered Talist. Jó fickó az, nem kell aggódni az újoncok miatt. A másik táborba vitte őket. Nekem viszont sietnem kellett ide vissza, mert én voltam a soros az őrködésben és mikor észrevettem a merülő teknőst, nem szóltam a parancsnoknak, hogy megyek menteni. Így ezt is hoztam magammal - mutatott rám. Engem nagyon idegesített, hogy úgy beszél rólam, mint valami dísztárgyról. Ennek ellenére nem adtam hangot nemtetszésemnek.
- Ez eddig érthető is - állapította meg tárgyilagosan az asszony. - De akkor miért hagytad őt itt a téren? Nézz rá! Teljesen átfagyott, valószínűleg sokkot kapott és fogalma sincs róla, hogy hol van. Honnan is tudhatná, hiszen odaátról jött!
- Ugyan, Jarra! Szerintem egész jól van. Hiszen ezt mondta az előbb. Igaz-e? - fordult felém biztató mosollyal a képén. Nem reagáltam. Szívesen mondtam volna, hogy jól vagyok, de Jarrának igaza volt. Tényleg alig álltam a lábamon, és eszemben sem volt a nemtörődöm izompacsirta kedvére tenni. A fickó, fejét csóválva visszafordult az asszonyhoz.
- Hidd el, tényleg csak egy percre hagytam magára. Csak amíg szóltam a fiúknak, hogy miért nem állok őrségben. Aztán jöttem is vissza, de addigra a lány eltűnt és mire megtaláltam, már mellette voltál.
- Ezt mindenesetre jelenteni fogom - húzta fel nagy orrát Jarra.
- De hát miért? - nézett megrökönyödötten a férfi.
- Azért, mert egy felelőtlen tulok vagy - válaszolta szigorúan a pufók asszony. - Gyere angyalkám, keresünk neked egy szobát - duruzsolta felém fordulva, kedves mosollyal az arcán. Már nyomát sem láttam az indulatnak, ami pedig pár pillanattal korábban még a hangjában csengett. Szó nélkül követtem.
Betértünk az egyik málló vakolatú kőépületbe. A szűkös előtérből folyosók futottak a szélrózsa minden irányába. Jobbra indultunk. Az egyik falon ajtók sorakoztak, a másikon gyertyatartók, sok-sok égő és folydogáló gyertyával. Talpunk alatt a döngölt föld. Jarra benyitott az ötödik ajtón.
- Hát, ez lenne az - tessékelt be a szűkös helyiségbe. Én hálásan leroskadtam a három ágy egyikére. A pufók hölgy még duruzsolt valamit, de nem fogtam fel a szavak értelmét. Az ajtó csendesen kattant. Magamra maradtam.
Pár perc múltán rettentően zavarni kezdett az áporodott pokróc szaga, a csend, a szűk tér és egyáltalán minden. Főleg, a rám tapadó nyirkos ruha. Lerúgtam magamról a tocsogó sportcipőt, és leráztam hátamról a durva takarót. Kibújtam a kinőtt ujjatlan pólóból, aztán megpróbáltam lehámozni magamról a sós víztől keménnyé vált, vizes farmert. Épp az övcsattal bíbelődtem, mikor mozdult a kilincs és nyikorogva nyílt az ajtó.
Egy szőke kisfiú állt előttem, illetve, második ránézésre nem is tűnt annyira gyereknek. Egyszerűen alacsonyabb volt, mint a vele egykorúak. Megszeppenve méregettük egymást. Aztán a fiú belépett és becsapta az ajtót, finoman elmosolyodott, és beszélni kezdett.
- Szia, én Eron vagyok. Te most érkeztél? Nem fázol? Ha gondolod, kimegyek amíg öltözöl. Ne haragudj, hogy így rád törtem, de ez eddig az én szobám volt. Nekem senki nem szólt, hogy beköltöztetnek egy lányt a szobámba. Na, ilyen az én szerencsém. Végre valahára kapok egy szobatársat, de egy lányt. Most mondd meg! Jaj, ne haragudj! Nem bántásból mondom, csak tudod, ez olyan szokatlan - mindezt olyan gyorsan hadarta, hogy igazából a felét sem értettem meg. Szó nélkül visszaroskadtam az ágyra.
- Jól vagy? - lépett közelebb a fiú. Lassan bólintottam, majd megkértem, hogy ismételje meg (egy kicsit lassabban) amit az előbb mondott. Erre ő törökülésben letelepedett az ágy másik végébe. Én újra beburkolóztam a szúrós pokrócba, hogy ne csupán melltartóban (életem első melltartójában) és ázott farmerban ücsörögjek egy fiú előtt, akkor se, ha az illető az öcsém lehetne.
- Eron a nevem - mutatkozott be ismét a szőke gyerek. - Te nem idevalósi vagy, ugye?
- Nem. Észak felől jöttem, a tengeren keresztül - idéztem fel magamban a borostás, hányaveti férfi szavait. „Aki kihúzott a vízből. Aki valószínűleg megmentette az életem.” Akkor gondoltam rá először úgy, mint jó lélekre.
- Komolyan? - kérdezte Eron döbbenten. - Én még soha senkit nem láttam, aki odaátról jött.
- Senkit? - A fiú döbbent csodálata megijesztett. „Ha senki nincs itt otthonról, akkor én hogy kerültem ide? Hol lehet Sebő, a gyerekek, Kina? Hogy fogom így megtalálni Kinát?”
- Nem. - Eron továbbra is tátott szájjal bámult.
- De ez hogy lehet? Akkor hol vannak a többiek? - fakadtam ki kétségbeesetten.
- Ja, abból a te világodból? Hát a másik táborban. Azt hiszem, egyelőre nem nagyon akarják, hogy összekeveredjünk. Valami kulturális különbségről hadováltak az őrzők.
- Őrzők? - kérdeztem ébredező kíváncsisággal.
- A felnőttek, akik felügyelnek ránk, újoncokra, és emellett figyelik a tábor környékét - magyarázott lelkesen a szőke fiú. - Bár ez nagyjából fölösleges, hiszen a lázadók sosem merészkednének el idáig. Tudod, több főúri vár is van a környéken, és az ottani boszorkányok rögtön látnák a kristálygömbjeikben, ha valaki támadást akarna intézni a partszakasz ellen. Itt teljesen védve vagyunk.
- És milyenek ezek a boszorkányok? Ugye nem haragszol, ha faggatlak? Szinte semmit nem tudok erről a helyről.
- Á, ugyan! - legyintett színpadiasan Eron. - Semmi probléma. Szívesen beszélek neked bármiről. A többiek… tudod a többi gyerek… szóval, ők nem szívesen állnak velem szóba. Szerintük túl sokat beszélek, túl furcsa vagyok, és úgy vélik, hogy balszerencsét hozok az egész erődre.
- Miért?
- Azért, mert nem emlékszem semmire, ami a tábor előtt történt velem. - A hangja keserűen csengett. - Tizenkét, vagy lehet, hogy tizennégy év kitörlődött az életemből. Mintha nem is lett volna. Nem emlékszem a családomra, az otthonomra, a nevemre, semmire.
Eron összekucorodott az ágy végében, és a felhúzott térde mögé temette arcát.
- De az előbb mondtad, hogy Eronnnak hívnak.
- Ja - nézett fel vidoran -, azt az egyik őrző adta nekem. Annyit jelent: elveszett.
Nem igazán értettem, hogy ezen miért derült fel ennyire. Az ismeretlen többiekkel abban egyet értettem, hogy a fiú tényleg sokat beszél és furcsa. Nem olyan groteszkül különös, mint Faylne egykori segédje, de valahogy mégis… furcsa. És ez tetszett.
- Akkor mesélsz a boszorkányokról?
- Persze - bólintott lelkesen. - Mit is mondjak róluk? Bármit megtehetnek. Nincsenek korlátaik. Tudnak repülni, olvasni az emberek gondolataiban, a kristálygömbjeiken keresztül látják, hogy mi történik szerte a világban, láthatatlanná válhatnak, ha akarják képesek pillanatok alatt a világ egy másik csücskében teremni. Nézzük, mit tudnak még… esőt bűvölni, ennivalót előteremteni a semmiből és most éppen több nem jut az eszembe.
- Mondd Eron, találkoztál valaha egyikükkel?
- Nem, és ezt egészen biztosra tudom. Nagyon kevés egyszerű ember találkozhat velük, hiszen ők mindenkinél hatalmasabbak. Ezért ők az uralkodóink. És gondolom, nálatok sem olyan egyszerű az uralkodók színe elé járulni.
- Sejtelmem sincs, még sosem próbáltam. De a mi rendszerünk az egészen más.
- Miben más? - kíváncsiskodott Eron.
- Hát, nálunk demokrácia van. A nép választja a vezetőket.
- Ez működik? - kérdezte kétkedve a szőke fiú.
- Valahol igen. A mi országunkban nem nagyon…
- Mit jelent az, hogy ország? Még sosem találkoztam ezzel a szóval. - Értetlenül néztem a fiúra. Most komolyan definiálnom kéne az országot?
- Az ország az egy olyan hely, állam…- nehéz más szavakkal elmagyarázni egy alapfogalmat -, tudod, amit egy határ vesz körbe és a többi országtól független törvényei, uralkodója, kormánya, esetleg hadserege van. - Reménykedve figyeltem Eront. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy érthetően fogalmaztam, de bíztam benne, hogy kiszűri a lényeget.
- Á, szóval sziget! - vigyorodott el. Én a tenyerembe temettem az arcomat: „Nem értette meg.”
- Nem feltétlenül. Léteznek szigetországok is, de az a gyakoribb, hogy egy szigeten több ország van. - Eron bólintott.
- Na, ilyen ebben a világban nincs. Itt minden szigetnek van egy kormányzója, meg külön kincstára, meg helyi törvények, meg rendőrök, de mindenkit a boszorkányok ellenőriznek, és a székhelyük ezen a központi szigeten van. Ezért hívják Boszorkányok Szigetének. Tudod, ez a legnagyobb sziget a világon, a többi sokkal-sokkal kisebb. Nem is tudom pontosán hány van. Nagyon sok. De ha összeragasztgatnánk őket, akkor sem tennének ki egy akkorát, mint a Boszorkányok Szigete.
- Ha mindent a boszorkányok uralnak és mindent képesek előteremteni, amire a népnek szüksége van, akkor miért van háború? - tettem fel azt a kérdést, ami leginkább foglalkoztatott.
- Hát ezt sem tudod? - pattant fel döbbenten Eron. Én tétován megingattam a fejem. - Hiszen az egész nálatok kezdődött! - Erre felvontam az egyik szemöldököm. Eron sóhajtva visszaült. - A te világod boszorkái egy hatalmas, pusztító vihart szabadítottak el itt, ami tönkretette az összes termést, lerombolta a házakat és még a folyók is kiöntöttek!
- Mégis miért tették volna ezt? - kérdeztem ártatlan arccal, közben a sápadt fiú körül keringtek a gondolataim. „Most vagy eddig tévedtem óriásit, és a groteszk alak mégsem ebből a világból jött, vagy valami nem stimmel. Ha minden a boszorkányoké, akkor miért romboltatták le a saját birodalmukat?”
- Azért, mert irigyek a mi világunk gazdagságára és boldogságára. - Én megcsóváltam a fejem.
- Ezt kötve hiszem. Miért lennének féltékenyek arra, amit még sohasem láttak? És ha jártak is itt, akkor miért pusztítanák el, ahelyett, hogy megpróbálnák megszerezni? Ráadásul szerintem, az én világomban élő varázslóknak nincs akkora hatalmuk, hogy háborút szítsanak egyetlen viharral egy másik világban.
Eron összeráncolt homlokkal gondolkodott.
- Pedig nekünk ezt mondták - közölte végül határozottan. - Egyébként meg miért beszélsz olyan lekicsinylően a te világod boszorkányairól?
- Nem beszéltem róluk "lekicsinylően". Egyszerűen azt hiszem, hogy az ő erejük szerényebb, mint az ittenieké. Gondolj bele: itt a boszorkányok irányítanak mindent. Miért? Mert nekik van a legnagyobb hatalmuk. Nálunk a varázstudók nem piszkálnak bele a politikába, vagy ha mégis, erről akkor sem tud senki. Rejtve élnek a hétköznapi emberek szeme elől, akiknek a nagy része egyáltalán nem is hisz a létezésükben.
- Akkor valóban nagyon gyengék lehetnek. De egyiküknek mégis erősnek kell lennie. Annak a fiatal lánynak, aki a vihart támasztotta.
- Miből gondolod, hogy egy fiatal lány támasztotta vihart? Nem lehet, hogy egy fiú volt, vagy, hogy az illető nem is egyedül csinálta?
- Hogyan tudott volna egy fiú varázsolni? - nézett rám értetlenül Eron. - Arra csak a boszorkányok képesek.
- És a varázslók - toldottam meg Eron kijelentését.
- Azok meg kik? Férfi boszorkányok?
- Pontosan - bólintottam mosolyogva. - Akik ezek szerint a ti világotokban nincsenek. „A francba. Akkor valami nagyon nem stimmel az elméletemmel. A viharkavaróval kapcsolatban sok minden kétséges, de a nemében egészen biztos vagyok. Ha a fiúk ebben a világban nem tudnak varázsolni, akkor a fura figurát nem küldhették a boszorkányok. Vagy mégis? Eron szerint a varázshatalmuk korlátlan. Akkor ez sem okozhatott számukra gondot. Erre még később visszatérek.”
- Különös egy hely lehet a világod - állapította meg a fiú.
- A tiedről nem is beszélve - tettem hozzá.
- Eron, akkor mi most a boszorkányok oldalán fogunk harcolni?
- Természetesen. Miért, megfordult a fejedben, hogy a lázadók mellett állunk?
- Igazából nem gondoltam bele. De ők mi ellen lázadnak?
- A boszorkányok ellen. Azt hiszik, hogy a boszorkányok tehetnek a viharról.
- És nem lehet, hogy igazuk van? - A fiú nem válaszolt rögtön.
- Igazából már nem tudom. Azok alapján, amit most tőled hallottam, tényleg valószínűtlennek tűnik, hogy egy ottani boszorkány tette. De nem tudom, miért állna a boszorkányok érdekében, hogy lerombolják az otthonunkat.
- Ez a nagy kérdés - méláztam - és az, hogy miért harcolnak gyerekek. - Eron elmosolyodott.
- Ez egyszerű. Azért küldenek gyerekeket csatázni, hogy legyen, aki rendbe rakja a földeket. Az nehéz lehet egy gyereknek, de verekedni mindenki tud.
- És én mit keresek itt? Úgy értem, a gyerekek az én világomból mit követtek el, hogy ide kelljen jönniük?
- Fogalmam sincs - vont vállat a szőke fiú. - Talán itthon nincs elég gyerek, vagy a többségük a lázadók gyerekei közé tartozik. Igazából, a vihar után nem sokan álltak ki a boszorkányok mellett az egyszerű emberek közül. Természetesen az összes nemes az uralkodók oldalán áll, de az ő gyerekeiknek nem kell harcolni, mert ők…
- …nemesek - fejeztem be Eron helyett a mondatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése