Mi lesz a következő?

Most Az áruló kalózlány következik a frissítések sorában. A legújabb fejezetet előreláthatólag vasárnap fejezem be, és még ugyanazon a napon töltöm is fel Merire. :O)

Hetedik bejegyzés - Mó csapata

A könnyeim idővel elfogytak és fel kellett állnom. Hideg volt. Jó lett volna bebújni a hálózsákomba, de a hátizsákommal és cipőmmel együtt lába kélt. Járkálni és ugrálni kezdtem. A fejemben harangok kongtak, de nem álltam meg és nem feküdtem vissza a nyirkos földre. Vártam, hogy a többiek előkerüljenek: Eron, valamelyik suttogós lány, a fiúk, bárki. Még a Toborzónak is örültem volna, csak ne kelljen egyedül lennem. De nem jöttek.

Az idegen, perzselő tüzű Nap lassan kúszott a harmat borította táj fölé, én pedig végre be tudtam azonosítani a négy égtájat. Mivel a táborba senki sem tért vissza, vacogva, mezítláb indultam el dél felé, hátra- hátrapislantva a vállam felett. Még mindig reménykedtem, hogy egyikük előkerül. Bármelyikük.

Iszonyat lassan haladtam. Kétpercenként meg kellett állnom, hogy kihúzzak egy tüskét a talpamról, vagy valami gazmaradványt a lábujjaim közül. Nem szoktam mezítláb járkálni a lakáson és a strandon kívül. Akkor pedig nem is mosolygott rám az a mezítlábazós idő. Minden lépésnél nedves, gazos, bokáig érő fűbe mártottam a lábfejemet. Alig vártam, hogy a Nap felszárítsa a hajnali harmatot, és kezdtem beletörődni, hogy magamra maradtam.

Azon kívül, hogy fáztam, fájt a talpam, nem volt egy korty vizem és egy falat kajám sem, bizakodtam. Biztosra vettem, ha megyek egyenesen az orrom után, akkor előbb-utóbb lakott településre érek. Lehet, hogy pont az ellenség karjai közé sétálok, de ez a boszorkányok toborozta gyereksereg amúgy sem jött be. Nem tudom, miért, de nagyon úgy gondoltam, hogy a lázadók még Kinát is segítenének megkeresni.