Második bejegyzés - Nem mi voltunk

Minden miattam van. Ezt hallottam mindenkitől. Idegen varázslóktól és más különc figuráktól, akiket egyáltalán nem ismertem, és persze ők sem engem. Mivel csak kettőnket találtak a helyszínen, könnyű volt belőlünk bűnbakot faragni. Nem vártuk meg az ítéletüket. A jól bevált trükköt alkalmaztuk: láthatatlanná váltunk és futottunk. Utóbb kiderült, illúzióval közlekedni nem is olyan jó ötlet, mert ezek a nagykutya mágusok érzékelik, hogyha varázslatot használnak a közelükben, úgyhogy maradt a futás.

Sokáig nem mertünk haza menni, hátha figyelik az utcánkat. Csak csatangoltunk a város romjai között. Keveset szóltunk egymáshoz. Fogalmam sincs, Kinának mi járhatott az fejében. Engem majd megölt az aggodalom. Anya, Nol (az öcsém), Apa - értük aggódtam. Reméltem, hogy nem esett bajuk.

Otthon minden rendben volt. Nem strázsáltak a ház előtt fekete köpenyes alakok, Apa az üzemben maradt, anyáéknak pedig hajuk szála sem görbült. Szinte az egész utca érintetlen maradt. Odáig már nem ért el a mágikus vihar.

Kinával úgy véltük, ha egy ideig felhagyunk a varázslással, akkor talán nehezebben akadnak ránk. Neki könnyű dolga volt, ő a város szélén járt iskolába, így messzire elkerülhette a színházkertet, az én sulim viszont a színházzal szemben állt. Nem is tudom, minek mentem oda hétfő reggel. Hiszen csak egy romhalmaz maradt belőle. Kizárt dolog, hogy diákokat engedjenek az omladozó falak közé. Végül is nem derült ki számomra, hogy volt-e tanítás.

Először csak mosolyogtam a két magas férfin, akik a verőfényes tavaszi reggelen fekete kabátokba burkolózva ácsorogtak a Belvárosi Üzletház mellett. Nevetve trappoltam tovább az út túloldalán. Ők felemelték lehorgasztott, bús fejüket, majd határozott léptekkel elindultak felém. Megtorpantam. Tudtam, hogy most bajban vagyok.

Nem gondolkodtam. Akkor még nem is éreztem, hogy félek. Elhajítottam a könyvekkel teli hátizsákot és futásnak eredtem. Végig a Szeglethy utcán, a Ranolder térnél körül sem néztem, fel az omladozó lépcsősoron az Óváros térre, onnan a várba. A Benedek hegyig még csak nem is lassítottam. A hegytetőn megálltam a kereszt előtt és visszanéztem a várra. Fenséges látványt nyújtott, mint mindig. De nem gyönyörködhettem sokáig a panorámában. A kilátón két sötét alak nézelődött Szt. István és első királynénk szobra mellett. Tanácstalanul tekintgettek jobbra-balra, majd egyikük lenézett a hegyre, rám mutatott és elrikkantotta magát: „ott van!” Több se kellett, futottam tovább. Legalább is megpróbálkoztam pár lépéssel. Combizmaim a félperces pihenő alatt teljesen bekötöttek. Az oldalam szúrt, orrom bedugult és lenyelt könnyek fojtogattak. Kocogtam tovább, végig a hegyen. Kissé jobbra tartottam, kerestem a helyet, ahol könnyedén le lehet ereszkedni a sziklafalon. Még egyszer hátrapillantottam, majd óvatosan lemásztam a keskeny, meredek csapáson. Biztos voltam benne, hogy üldözőim nem ismerik ezt az utat és emellett úgy gondoltam, nem sok hülye akad a városban, aki itt szokott mászkálni. Reméltem, hogy azt hiszik, visszafutottam a lépcsőkhöz és ott szaladtam vagy a Hosszú utca, vagy a Szerelem sziget felé.

A hegy lábánál egy pillanatra megtorpantam. „Merre tovább? Valószínűleg nem tudják, hol lehetek, de nekem sincs sok fogalmam róla, hogy ők merre keresnek. Ha a lépcsőnél kettéváltak, egyikük valószínűleg a Hosszú utca felé indult, vagy indul. Másikuk mindenképpen a Szerelem sziget felé. Remélem az utóbbi a vár mentén keres és nem erre. Merre menjek? Margit romok? Nem jó. Ha nem a Hosszú felé ment, akkor a Margit romoknál a karjaiba szaladok. Legjobb lenne itt várni egy kicsit, aztán visszamászni és a váron keresztül haza. Ez sem jó. Ha egyikük, vagy mindkettőjük a vár mellett maradt, nagy a valószínűsége, hogy visszalépcsőzik az Óváros térre a Zsuzska szobor felől. A vár előtt pont összefutnánk, én meg már nem sokat bírok rohanni. Ha nem mászik fel a szoborhoz, hanem végigmegy az utcán, akkor is útban lenne hazafelé menet. Merre nem mehettek? Legyen a Dózsa. Ott elveszhetek a szemük elől, meg egyébként is… ritkán járok arra, nem ismerem valami jól a környéket. Ha én magam sem tudom, hogy hol vagyok, akkor nekik sem lesz könnyű dolguk.”

Sprinteltem még egy utolsót. Erősen reméltem, hogy tényleg elindultak valamerre és már nem láthatnak a hegytetőről.

Legközelebb a Dózsa téren álltam meg, teljesen kifulladva. Az ellenség elveszített szem elől. Az adrenalin szintem lassan csökkenni kezdett. „Sikerült lerázni őket!” Szinte el sem hittem. A Tüzér utcáig gyalogoltam, majd ott buszra szálltam és reménykedtem, hogy üldözőim még mindig nem tudják, hol lakom, és mellőzik a tömegközlekedési eszközök használatát, amik a "megmagyarázhatatlan földrengés" miatt kikerülték a városközpontot.

Kina is összefutott pár hasonló alakkal. Neki a lakótelepen sikerült megszabadulnia a kellemetlenkedőktől. Csodáltam merészségéért. Egyszerűen beslisszolt egy tömbházba, bekopogott az első ajtón és bekéredzkedett egy negyedórára azzal az indokkal, hogy két szatír követi és így fél haza menni. A kedves háziasszony először megkínálta egy bögre teával, elzavarta a ház elől a szatírnak titulált, hosszú fekete kabátos alakokat, majd autóval hazaszállította Kinát, aki később kacagva számolt be nekem az afférról. Engem a hideg rázott. Féltem.

Ez a macska-egér játék egészen júniusig tartott. Azokban a hetekben bezárták az iskolákat, új buszmenetrendeket készítettek és megkezdték a városközpont újjáépítését. A felnőttek napirendre tértek a különös vihar fölött, kivéve a hosszú kabátos egyedeket, akik a hőség miatt megváltak kedvelt ruhadarabjuktól, erősen megnehezítve dolgunkat, mert így nem tudtuk kiszúrni őket olyan könnyedén, mint a kora tavaszi hűvösben.

Nem egyszer megfordult a fejemben, lehet, hogy az idegenek egyszerűen csak tudni szeretnék, mit láttunk azon a szombat délutánon a színházkertben. Valamikor májusban elegem lett a menekülésből. Elhatároztam, hogy mindent elmondok nekik, pontosan úgy, ahogy történt, egy másodpercet sem kihagyva. Mikor elindult felém a Kossuth utcán az akkor még sötét, földig érő kabátot viselő férfi, én minden bátorságomat összeszedve ott maradtam ahol voltam. A borostás képű sietős léptekkel közeledett. Lassan a szemébe néztem. Amikor viszonozta pillantásomat, rádöbbentem, hogy ostobaságot művelek. A mondandóm úgyszólván bizonyíthatatlan. Faylnét, mintha a föld nyelte volna el, azóta se látta senki. Ami rosszabb, hogy senki nem emlékezett rá.

Egyszer ellátogattam a házukhoz. Anyukája nyitotta ki a fémlemezből készült kaput. Azt mondta, soha nem volt Faylne nevű lánya, és mikor bizonygatni kezdtem, hogy de igenis van, hisz három éven keresztül láttam, beszéltem, nevettem vele nap, mint nap, szánakozva nézett rám. Csak akkor dobott ki, mikor elindultam befelé, hogy megmutassam az amnéziában szenvedő anyának legkisebb lánya szobáját. Mikor a kapu döndülve bevágódott az orrom előtt, tényleg úgy éreztem magam, mint aki meghibbant. „Ha mindenki tagadja rajtam kívül Faylne létezését, akkor valószínűleg én tévedek.” Úgy fordultam el a szürke kerítéses háztól, hogy magam is elhittem, a macskaszemű lány sohasem élt. Bizonytalan léptekkel indultam el és még egy utolsó tétova pillantást vetettem a családi házra. Az egyik emeleti ablakról narancssárga macskafejek kacsintottak, ásítottak, nevettek rám, pici rózsaszín orral. Egyszerre kijózanodtam. „Ha mindenkit megbűvöltek, akkor is igazam van. Faylne igenis él, vagy legalábbis egészen biztosan élt a mágikus vihar napjáig… a mögött az ablak mögött Faylne szobája van. Mindig is imádta Garfieldot. Tőlem kapta a narancssárga üvegfestéket, hogy fel tudja matricázni az ablakot. Sőt, az egyik fejet én magam festettem. Azt ott, amelyik olyan laposan néz.”

Ez a látogatás járt a fejemben, mikor a fekete kabátos férfi felém lépdelt. Talán ott elmondhattam volna neki mindent. Csak nem kellett volna a szemébe néznem. Dermesztően hideg tekintete volt. Megijedtem, de már késő volt elfutni. Nem is tudtam volna. Az alattomos mágus egy halk szóval megbénította a tagjaimat. Pislogni is képtelen voltam. Tehetetlenül álltam és vártam.

A fekete kabátos egyszer csak megtorpant, és értetlenül kapkodta a fejét jobbra-balra. Valamin úgy meglepődött, hogy még az engem megbénító varázst is hagyta elillanni. Óvatosan hátráltam pár lépést. Akkor értettem meg a döbbenet okát: láthatatlan voltam. Biztos, hogy nem mondtam ki a szükséges varázsszót, hiszen a nyelvem sem tudtam megmozdítani. Még csak nem is gondoltam rá. Egyetlen egy pillanatra fordult meg a fejemben, hogy jó lenne eltűnni, de ez elég is hozzá? Ezek szerint igen. Ez is amolyan ösztönös varázslat lehetett, mint az a pajzs, ami megvédett Faylne biciklijétől.

Nem tétováztam, igyekeztem minél gyorsabban felszívódni. Sajnos a varázsló viszonylag gyorsan túltette magát a döbbeneten. Határozott léptekkel nyomult utánam, pedig nem szüntettem meg a varázslatot. Neki nem okozott problémát, hogy nem látja az illetőt, akit üldöz. Egyszerűen követte a belőlem sugárzó mágia nyomait. Láthatatlan maradtam, azt remélve, hogy így legalább csak körülbelül tudja, merre vagyok. Míg a városlakók között szlalomoztunk nem próbált megbénítani. Csak követett.

Mikor befordultam az első elhagyatott utcába, éreztem, hogy valami elsüvít a jobb fülem mellett. Majd egy hasonló, a sarkam mögött a földbe csapódik. Nem láttam, nem hallottam őket, mégis tudtam, hogy vannak. Varázslatok voltak. A fekete kabátos vaktában szórta az átkokat. Tudta, hogy az utcában vagyok, de nem volt képes meghatározni, hogy pontosan hol. Ezt megpróbáltam előnyömre fordítani. A lehető legcsendesebben az egyik házfal felé lopakodtam és közben igyekeztem elkerülni a záporozó varázsnyalábokat. Sikerült eljutnom az omladozó házig. Nagyot sóhajtva léptem be az ajtón. Hangos koppanás: belerúgtam a küszöbbe. Üldözőm rögvest mögöttem termett. Fájó lábujjammal mit sem törődve odébb libbentem, majd eltántorogtam egy homályos sarokig.

- Tudom, hogy itt vagy - jegyezte meg a fekete kabátos közömbösen. - Úgysem tudsz elrejtőzni, érzem a jelenlétedet.

            „Csak a mágiámat érzed, fafej!” hőzöngtem némán, miközben azon igyekeztem, hogy hangtalanul bepréseljem magam a tárva-nyitva álló, de kabátokkal teli, plafonig érő szekrénybe. Miután elvackoltam magam, megszüntettem a láthatatlanná tevő varázslatot.

- Ügyes - kacagott a borostás. - Gondolhattam volna, hogy tartogatsz még pár dolgot a tarsolyodban. Elvégre az a forgószél sem volt semmi. Tudod egyáltalán mit engedtél szabadjára? Hány és hány ember haláláért, nyomoráért vagy, és leszel felelős?

Fogalmam sem volt, miről beszél. Tudtommal egyetlen ember sem vesztette életét. Voltak sebesültek, ez igaz. De hát a traumatológia tárt karokkal várta őket és ezek a fekete kabátosok is segítettek a gyógyításban. Szívesen megkérdeztem volna, kik haltak meg. Nem tettem. Hallgatagon kuporogtam a szekrényben. A sötét tekintetű férfi tovább beszélt.

- Vagy te is egy szigeti boszorkány vagy? Te vagy a küldött? Ha így van, akkor nem érdemelsz kegyelmet. Eddig azt hittem, csak egy szerencsétlen kis csitri vagy, akit megbabonáztak, de mivel így el tudod tüntetni a belőled sugárzó mágia nyomait, csak közülük való lehetsz.

            „A marha! Hiszen csak újra láthatóvá váltam. Eszébe sem jut, hogy ezért nem érzékeli a varázst? Mégis kinek hisz engem?”

- Csak azt nem értem, ha ilyen fene nagy hatalmad van, akkor miért menekülsz, miért bujkálsz előlem? Hiszen bármelyikünket könnyűszerrel elintézhetnéd. Ha nem fáj a fejed amiatt, hogy két világot is a romlásba taszítasz, miért kímélnéd meg az én életemet? Miért nem támadsz? Mire vársz?

- Te, a négy fallal kiabálsz, öregem? - kérdezte egy pattogó hang, valószínűleg az ajtóból. Nem láthattam a beszélőt. A kabátok eltakarták a szemem elől.

- Azt hiszem, igen… Itt volt az a boszorkány. Most már biztos, hogy a szigetiek közül való.

- Akkor jó lesz vigyázni vele - szólt rezignáltan az idegen. - Nem ismerjük a korlátaikat. Gyere! Ezt az információt jobb, ha megosztjuk a többiekkel is.

            A két varázsló már régen elhagyta az omladozó épületet, de én még mindig a kabátok rejtekében kucorogtam. A hallottakon töprengtem. Nem jutottam velük sokra. „ Valami szigetről való közveszélyes boszorkányok egyikének hisznek. Közülük való lehet a fakó fiú, aki a vihart támasztotta. Igen, valószínűleg nagyon jól tudta, hogy mit csinál, csak Kinának és nekem nincs fogalmunk róla a mai napig, hogy mi célt szolgált a varázslat. Két világot említett. Ezt szó szerint értette?”

            Ekkor hallottam először a Boszorkányok Szigetéről.