Hatodik bejegyzés - Pokolba kívánt új világ

Arra ébredtem, hogy valaki oldalba rúgott. Kómásan felnéztem és magamba fojtottam egy csúnya káromkodást. A Toborzó állt előttem.

- Ébresztő! - lapogatta meg Eront is, cipőorral. - Indulunk.

A szőke fiú beletúrt kócos hajába és kásás hangon szólt vissza a morcosnak tetsző vezetőnek.

- És hogy ezt közöld, feltétlenül szükséges volt keresztülesned rajtam? Ha ennyire nem látsz az álmosságtól, még aludhattál volna egy félórácskát. - A Toborzó ügyet sem vetett rá.

Elindultunk. Újra. Hogy hová és miért, arról épp annyi fogalmam volt, mint az előző nap. Semmi. Nem értettem, hogy ez a többieket miért nem zavarja. Meg akartam kérdezni a Toborzót, hogy tényleg annyira titkos-e a küldetésünk, hogy mi sem tudhatunk róla, vagy csak az ő hülye mániája, hogy megtart magának minden lényeges információt. De nem tettem. Valamiért féltem attól a fiútól, és hát a többiek sem faggatóztak. Nem hittem, hogy nekem kellene a szószólónak lennem. Inkább magamba fojtottam aggályaimat és tovább meneteltem a kis csapattal, az unalmas pusztában.

Estefelé hullafáradtan rogytunk le egy facsoport közelében. Bár a Toborzó könnyű tempót diktált, pihenőt csak egyszer engedélyezett, akkor is csak egy szűk órát. Még soha életemben nem gyalogoltam annyit. Puma sportcipő ide, vagy oda, iszonyatosan fájtak a lábaim… meg mindenem. Mikor végre lerogyhattam a földre, legszívesebben felsikítottam volna a megkönnyebbüléstől. Ehelyett némán feltápászkodtam és eliramodtam a többiekkel együtt tűzifát gyűjteni. Kész máglyán sütöttük meg a vacsoránkat.

Miután ránk sötétedett, újból mesélésre kerültek a nagyzolós történetek, amik egy picit sem kötötték le a figyelmemet. Azon gondolkodtam, hogy mi célból bolyonghatunk ebben a pusztában. Egyáltalán nem úgy festett, mintha egy háborúba csöppentem volna. Inkább egy pokolba kívánt nyári táborra hasonlított. Elvégre, ha az ember háborúzni megy, akkor számít arra, hogy valamikor az ellenséges csapatok is felbukkanhatnak. Itt úgy tűnt ez senkit sem aggaszt. Sem őrszemek, sem suttogás. Helyette óriási tábortűz, hangos röhögés.

- Eron - szólítottam meg a mellettem ücsörgő fiút -, most nem a lázadók felé közeledünk?

- Dehogynem. Végig délnek jöttünk. Szerintem már az utolsó erődünket is a hátunk mögött tudhatjuk. Errefelé talán már lázadók is ólálkodnak.

- Akkor miért gyújtunk ekkora tüzet sík terepen? Simán kiszúrhatnak minket. Miért nem őrködik senki? Ez így nem veszélyes? És hová tartunk egyáltalán?

- Jó kérdéseid vannak - nevetett Eron -, de egyikre sem tudok válaszolni.

- Akkor megyek, meginterjúvolom ezt a Toborzót - határoztam el.

- Nem félsz, hogy leharapja a fejed? Valahogy nem olyannak tűnik, aki szereti, ha kérdezgetik.

- Egyszer már nagyon ráfáztam miatta. Nem hiányzik még egy katasztrófahelyzet. Már két napot végiggyalogoltunk vakon. Én ettől már hülyét kapok!

- Igazad lehet. Engem is zaklatottá tesz ez a bizonytalanság - bólogatott derűs nyugalommal Eron.

- Nálad ilyen, mikor zaklatott vagy?

- Igen. Miért?

- Hát, mikor én ideges vagyok, akkor kiabálok, remegek, a körmömet rágom, a hajamat csavargatom, vagy mit tudom én!

- Vagy összevissza beszélsz.

- Igen. Mi? Dehogy is!

- Mint most - vigyorgott a fiú.

- Jó, igazad van - hagytam rá. - Vagy összevissza beszélek.

Vettem egy nagy levegőt és felálltam a tűz mellől. Muszáj volt valami információmorzsát összeszednem, hogy nyugodtan tudjak aludni, de már csak a gondolattól is, hogy meg kell szólítanom az a srácot, a torkomban vert a szívem.

Megkerültem a tüzet, vettem egy nagy levegőt, a Toborzó mögé léptem és megkocogtattam a hátát. Ő hátrafordult, unott képpel felnézett, és flegmán kérdezte:

- Mi van? - Sebtében igyekeztem egy értelmesen tartalmas mondatot összerakni a fejemben.

- Figyelj, arra gondoltam, esetleg elmondhatnád, hogy hova tartunk, hogy… hogy tudjuk, mire számíthatunk a következő napokban… - a hangom elhalt. Az a fiú most megint olyan volt, mint otthon, a többi Toborzó között. Vadnak és titokzatosnak tűnt. Főleg vadnak. És ellenségesnek. Ráadásul láttam a tekintetén, hogy totál idiótának néz. A hét nagyfiú is röhögött a markába. Csak azt nem értettem, miért! Vártam, hátha elnyel a föld és akkor valahol egész máshol szenvedhetek. De nem. Helyette a Toborzó szólalt meg, cseppet sem kedvesen.

- Semmi közöd hozzá. - Én eltátottam a számat felháborodásomban, de a srác már nem törődött velem. Egyszerűen visszafordult a tűz felé. Én meg csak álltam ott hülyén. Nem láttam, csupán éreztem, hogy a csapat jó néhány tagja engem bámul kíváncsian. Nagyon, nagyon szerettem volna láthatatlanná válni. Még a szememet is lehunytam, úgy koncentráltam. Hiába. Csak annak a kongó ürességnek az emlékét sikerült előcsalnom. De akkor is tudtam, hogy igazam van. Vettem egy nagy levegőt és újból beszélni kezdtem.

- Szerintem meg igenis van. Jogunk van tudni, hogy hová megyünk.

- Majd elmondom - legyintett még mindig a lángokba meredve a Toborzó.

- Mikor?

A fiú sóhajtva feltápászkodott a tűz mellől, és nagyon lassan felém fordult. Majdnem két fejjel magasabb volt nálam, pedig nem számítottam alacsonynak a korosztályomban. De ez a Toborzó, ez a majdnem felnőtt, ahogy fölém magasodott… tényleg nagyon féltem. Ezerszer megbántam, hogy felálltam Eron mellől, és kérdezősködtem. Sokkal-sokkal egyszerűbb lett volna, ha megtartom magamnak az aggályaimat. Igen, és nem keresem a Toborzókat, nem bújok el a fekete kabátosok elől, nem hívom párbajra Faylnét, nem követem a renegát boszorkányt, miután kiröptettem egy aranyhalat abból az akváriumból. Ha nem részegülök meg a tudattól, hogy igazi varázsló lehetek, ha nem akartam volna mesehős lenni, akkor ez az egész meg sem történt volna. Miért nem tudtam boldog lenni a saját, kényelmes kis világomban? Mindenem megvolt. Szerető család - igaz, hogy Apa alig van otthon, Anyának semmi sem elég jó, Nol pedig egy idióta kölyök, de megvoltunk. Jó suliba jártam - ahol Faylnén kívül egyetlen barátom sem volt, és miért? Mert nem mertem odamenni hozzájuk beszélgetni. Te jó ég! Elég már a bénázásból! Csak egyszer az életben had álljak a sarkamra!

Akkor tényleg a sarkamra álltam. Nyakamat felszegve, egyenesen a Toborzó arcába bámultam. A szemei világosbarnán hunyorogtak. Az orra egyenes, homloka kicsit csapott, de úgy összességében olyan jellegtelen pofa volt, amit egyszerűen elfelejt az ember. Mégis felágaskodtak a pihék a hátamon, ahogy ott álltunk farkasszemet nézve, egyáltalán nem hosszú ideig. Alig néhány másodperc múltán elkaptam a tekintetemet.

- Amikor jónak látom. - Ez volt a válasza. - Te csak egy ostoba kis csitri vagy abból a másik világból. Tudom, hogy szeretitek azt képzelni, hogy nagyon okosak, erősek vagytok, és aki nálatok idősebb, azt csak fafejű ökör lehet, de ez nem így van. Főleg itt nem. Itt csak semmirekellő, tudatlan újoncok vagytok. Neked pedig én vagyok a vezetőd…

- Mó - szakította félbe a Toborzót az egyik nagyfiú -, hagyd!

- Ja, tele a rojtos gatyája a kislánynak - tódított egy másik srác. Éreztem, hogy vér szökik az arcomba, de továbbra sem néztem fel. Meg sem szólaltam. Nagyon szerettem volna valamit a fejükhöz vágni, mondjuk egy macskakövet, de beszélni… mit mondhattam volna? Pláne miután a céklavörös képemet is kigúnyolták. Én pedig kukán szobroztam, ökölbeszorított kézzel, a földet bámulva. Nem ülhettem le. Az egyenlő lett volna a megfutamodással. Némán állni egy csapat idősebb srác majomkodását, hát az is minimum hülyeség. Ha tudnék varázsolni… De nem tudtam.

- Nézz rám! - szólt a komédia végén a Toborzó, akit az a másik fiú Mónak szólított.

Szót fogadtam.

- Én vagyok a vezetőd. Ennyit kell tudnod, semmi többet. Ha annyira érdekel, a tengerparti táborok egyikébe tartunk, de úgysem tudod, hol van, vagy, mi az. Teljesíted a parancsaimat, és bízol a boszorkányokban. Ennyi a dolgod. Világos? - Lassan és vontatottan beszélt, mintha egy szellemi fogyatékosnak magyarázna. Nem vettem fel a kesztyűt.

- Az - bólintottam inkább birkamód.

- Remek. Feküdj le aludni!

Szó nélkül visszakullogtam a motyómhoz. Végig mereven magam elé meredtem, és miután bebújtam a hálózsákomba, szorosan lehunytam a szememet. Csak ez a láthatatlanság maradt. Végül is ez is használt. Néhány perc múlva vígan folyt a csevej arról a másik, titokzatos világról, ahol Mó egyszer már járt. Az én otthonomról.

Csak egy valaki akadt, aki a hálózsákba bújva is látott.

- Jól vagy? - Eron rázta meg a vállamat.

- Minden tükörfényes - válaszoltam haragosan, továbbra is a fejemre húzott pokróccal. Senkivel sem akartam beszélni. Pokolba kívántam ezt az új világot. Gyűlöltem a Toborzót, a csapatot, az óriásteknőst, a fekete kabátosokat, Faylnét a segédjével együtt és azt, hogy nem tudok többé varázsolni.

Olyan picire húztam össze magam, amennyire csak tudtam, és csendesen álomba pityeregtem magam.

Megint egy cipőorr ébresztett, de ez most nem egy szimpla oldalba rúgás volt. Valaki szó szerint keresztülesett rajtam. És még valami nagyon furcsa volt. Csukott szemmel, álmos fejjel próbáltam kitalálni, mi lehet az…

Riadó! Körülöttem üvöltözés és sűrű puffanások. Egymáshoz, és a földhöz csapódó testek zaja.

Kinyitottam a szemem és felültem, de így is nehezen fogtam fel a külvilágot. Sötét volt. Csak a tábortűzből maradt parázs pislákolt kétségbeesetten, amíg egy csizmás láb rá nem taposott. Rajtunk ütöttek. Én pedig csak ültem, és fürkésztem a csillagtalan éjszakát. Nem sok mindent láttam. Néha megpillantottam egy-két összegabalyodó sziluettet, de sem ez, sem a bősz kiabálás nem élesztette fel bennem a harci szellemet. Gőzöm sem volt, ki az ellenség, és arra sem volt tippem, mihez kezdhetnék, ha látnám a rosszfiúkat. Még soha életemben nem verekedtem. Illetve egyszer, tizenegy évesen második lettem egy mini birkózóbajnokságon, de azt hiszem, ez nem számít igazán. Sok mindent igyekeztek megtanítani az elmúlt nyolc évben - ha a nagycsoportot is beleszámolom -, de azt senki nem mutatta meg, hogy miképpen üssek meg valakit, úgy, hogy csak neki fájjon.

A hálózsákomba gubancolódva megállapítottam, hogy Mó tényleg egy épületes idióta. Igaza volt, valóban okosabbnak véltem magam az emberek többségénél. Nála pedig biztos értelmesebb voltam. Vele ellentétben nekem megfordult a parányi agyacskámban, hogy a táborunk, szolidan szólva is feltűnő. "Teljesíted a parancsaimat, és bízol a boszorkányokban. Ennyi a dolgod. Világos?" - Észkombájn. Világos, mint a vakablak. "Én vagyok a vezetőd." Hülye barom. Idióta, egomán állat. Míg némán dohogtam, egy újabb árnyalak bucskázott át a fejemen.

- Aú! - kommentáltam az akciót. Nem kellett volna. Ez a figura nem olvadt bele újra az éjszakába. Pislogni sem volt időm, és máris félig a földbe paszírozott.

Angolnaként csúsztam ki a hálózsákból és gondolkodás nélkül rúgtam egyet oda, ahol a támadónak kellett volna lennie. De nem találtam el. Hallottam a szuszogását, de valahogy mindig mellé rúgtam. Már kezdtem azt hinni, hogy tovább ment, és csak hallucinálom a szuszogást, de hirtelen elkapta a lábam. Önkéntelenül felkiáltottam. A szívem felugrott az agyamba. A másik talpamat is elsütöttem. Most talált. Félelmetes érzés volt, mikor a sarkam valami puhának ütközött. A támadó felnyögött, én pedig kirántottam bokámat a lazuló szorításból. Borzasztó elevennek éreztem magam, és mintha kicsit láttam volna a sötétben.

Talpra szökkentem és meglendítettem az öklöm. El is találtam az árnyalakot, de nem sokra mentem vele. Eltaláltam valami csontot, és úgy éreztem, hogy ripityomra törtek a bütykeim. Még vissza sem rántottam a kezemet, de már érkezett az ellentámadás. A sötét alak úgy gyomorszájon vágott, hogy megláttam az elveszettnek hitt csillagokat, és majdnem rájuk küldtem a vacsorámat. Nyöszörögve kaptam a hasamhoz, és előregörnyedtem - fatális hiba volt. A következő ütés arcon csókolt, és én a boksz bajnok támadónak tántorodtam. Elkapott. A szemem előtt különös, absztrakt minták táncoltak. Néhány pillanatig azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. Aztán a támadó megmondta.

- Így már értem, miért ütsz úgy, mint egy lány - súgta a fülembe. A lehelete is langyos volt, és a derekamon kalandozó tenyere is. Az összes hajam égnek állt tőle. Az egyetlen ésszerű dolgot tettem: felrántottam a térdem. Jackpot. A fickó úgy dőlt el, mint egy darab fa. Aztán én is. Valaki leütött.

Hányingerre és fejfájásra ébredtem. Rövidebb, mint egy hét alatt ez volt a második eszméletvesztésem. A nap még alacsonyan járt, mégis iszonyatosan szúrta a tarkómat, mikor felültem. Közben meg fáztam. Törődötten a tenyerembe hajtottam az arcom, és felszisszentem. A bal szemem környéke érzékenyen reagált az érintésre. Óvatosan végigtapogattam a fájó részt. Zúzódás volt, nem kicsi.

- A rohadt életbe! - kiáltottam az idegen világba minden fájdalmamat. Volt belőle elég. Egyedül ültem, összeverve, egy idegen világ földjén. A táborunkból semmi sem maradt, a szétrugdalt tűzrakó helyet leszámítva. Se hátizsákok, se emberek. Nem szerettem azt a hülye csapatot, de egyedül sokkal kilátástalanabbnak tűnt minden. És Eron? Az amnéziás kissrácért tényleg aggódtam. Fura volt, és sokat beszélt, de a barátomnak tartottam. A kevés barátaim egyikének. Kezdtem azt hinni, hogy valami átok ül rajtam, ami miatt az összes barátomat elveszítem. Először Faylne, aztán Kina, most Eron.

Agyrázkódásom volt és dagonyáztam az önsajnálatban. Mivel fogalmam sem volt, mit tehetnék, merre indulhatnék, újra összekuporodtam a földön és elbőgtem magam.