A történet ugyan nem álomjárós, de amíg az ígért fejezetek begépelésével, megszülésével vacakolok, ezt is szabad olvasni. Szóval vígan prezentálom díjnyertes művemet, Szép Bíborka balladáját.
Farkas vonyított odakint a holdtalan éjszakában, de elhallgatott, mihelyt az istennyila keresztülszelte a dübörgő eget. Géza riadtan ugrott egyet, majd dobogó szívvel, lélegzetét visszafojtva szaladt végig a vár elhagyatott, sötét folyosóján. Meg sem állt a nagycsarnokig. Odabent barátságos tűz pattogott, mintegy megcáfolva a cudar idő létét. A vár majd minden népe itt virrasztott. Az asszonyok imára kulcsolták kezüket és halkan mormoltak, a férfiak többsége inkább beszélgetett, vagy harsányan kacagott, hogy saját ijedtségét leplezze.
Az öt esztendős Géza egy pillanatra megtorpant, miután a terembe lépett, és bölcsen megállapította, hogy hiába mondják a papok, az embernek halhatatlan lelke vagyon, az állatnak pedig halandó. Míg földi életet élnek, nagyon is egyformák. Az ember is éppúgy vágyja társai közelségét, mint az állat, mikor dörög az ég és kint jár az ördög a mezőn. Géza hamvas arcocskáján elégedett mosoly futott szét, hogy ő még késő éjjel is ilyen okosakat tud gondolni. Délcegen, bátran lépett a vár ifjú ura és annak hű lovagja mellé.
- Nocsak, már Géza is ébren van - dörmögte pelyhedző szakállába István, a vár ura.
- Félsz, fiú? - nézett egyenesen a közeledő Géza szeme közé az idős, homályos tekintetű vitéz.
- Nem én! - vágta rá büszkén a fiúcska lovaghoz méltó módon. Hiszen lovagnak készült ő is, és egy lovag sohasem fél. Nem retten meg semmitől, ahogy István úr és a vén Bogdán vitéz sem.
Az ég ismét haragosat dörrent, Géza pedig kicsit megremegett.
- Azért csuda egy idő ez, ugye, Bogdán uram?
- Láttam ennél cifrább viharokat is - legyintett az öreg.
- Olyat is, mikor kint jár a mezőn az ördög? - kérdezte huncutul csillogó szemekkel a kisfiú.
- Még olyant is, mikor az ördög emberi bőrbe bújt, és mások lelkét küldte a pokolra. - Ezen a beszéden Géza őszintén elképedt.
- Azt hogyan?
- Ismered-e a szép Bíborka történetét?
- Nem ismerem - rázta meg a fejét Géza, és várakozásteljesen meredt az öreg lovagra.
- István elmeséli, ha akarja - mondta nyersen Bogdán, majd lehunyta szúrós szemét, mint aki aludni készül.
Kicsi Géza a vár ura felé fordult, és tovább várta a mesét. István felsóhajtott és lejjebb csúszott a nehéz fa széken. Hiába volt ő a vár ura, Bogdán kérésének soha nem tudott ellentmondani. A csúf, szűkszavú, égett arcú vitézben még így megtörten, összeaszottan is volt valami, ami miatt az ember szót fogadott neki.
Miután István kényelmesen elhelyezkedett, intett a fiúnak is, hogy üljön le közéjük. Géza szó nélkül felkapaszkodott az egyik magas támlájú székre.
- Ez egy nagyon régi história… - kezdett neki István.
- Még László király idejéből? - vágott közbe izgatottan a fiú.
- Még annál is régebbről. - A kisfiúnak rögtön Géza király jutott az eszébe, akiről a nevét kapta. Nem járt messze az igazságtól. - Csaknem negyven esztendeje már, hogy Géza, László és Lambert hercegek - Vid ispán ármánykodásának köszönhetően - megütköztek Salamon királlyal a Tisza mellett…
Az öreg Bogdán ráncos arcán egy magányos könnycsepp szántott végig, ám ezt egyetlen élő lélek sem látta.
István ugyan ismerte a történetet, de hol fedte az a gyermekmese a valóságot! Mit tudhatott az ifjú lovag azokról az időkről, mikor egy túl fiatal, és borzasztóan forrófejű király uralkodott az ország fölött, mit tudhatott az akkori nőkről, és egyáltalán a fehérnépekről!? Főleg a világszép Bíborról, a párja nincs leányról. Hiszen ő, Bogdán is alig emlékszik rá. Azok az emlékek már mind kopottak, csalfák, időtől békítettek. Lassan félszáz éve már.
Az éltes lovag, bár nem aludt, de nem is figyelt István meséjére. Magába fordulva, hangosan szuszogva igyekezett előcsalni, még egyszer - talán utoljára - végiggondolni, mi történt akkor, az úr 1074. esztendejében, a mogyoródi csata után.
*
Bogdán reményvesztetten, tehetetlenül térdepelt a hörgő, mozdulni képtelen férfi fölött. Tudta, már nem húzza sokáig: bordái összezúzva, oldalában lándzsahegy. Ló taposhatott rá, miután megszúrták és leszédült a nyeregből.
- Megmarad? - kérdezte egy fiatal vitéz, Benedek. Bogdán nem felelt, nem is mozdult, csak bámulta a haldokló görcsösen megfeszülő vonásait. Benedek átlépett egy holttest felett és letérdelt barátai mellé. Most már ő is látta, hiába futnának kirurgusért, itt már az Isten sem segíthet. Zomar nem éli meg a reggelt. Benedek torkát kaparta valami, és erős kényszert érzett, hogy elmondja Bogdánnak, mennyire sajnálja, amiért nem hallgattak rá. Végül mégis csendben maradt. Min változtathatnának az üres szavak? Semmin. Ez van. A csatát elvesztették, a király elmenekült, talán épp a határ felé igyekszik, de ami ennél is rosszabb: Zomar halott. Ha még nem is egészen, hamarosan az lesz. Talán meg sem kell várniuk, míg lenyugszik a nap. Nagyon hideg van. Márciushoz képest igen hideg.
Benedek felemelte fejét, és a haldokló lovag helyett inkább a környéket kémlelte. Ez sem hozott vigaszt. Csúf látvány egy ilyen csatamező. Tetemek ameddig a szem ellát, megbokrosodott lovával arat a halál. Benedeknek nem volt más vágya, mint nyeregbe pattanni és elvágtatni innen. Messze, amilyen messze csak bír, míg ki nem dől alóla a tajtékos paripa. Nem maradt itt nekik semmi, de addig nem mehetnek, míg Zomart el nem temették. Tudta jól, Bogdán soha nem hagyná, hogy barátja varjak eleségévé legyen. Pedig mennyivel okosabb lenne az élőkkel törődni, mint a haldoklókkal. Bíbor! A fiatal vitézt valamiért nem vigasztalta a gondolat, hogy Bogdán őt sem hagyná itt. Mit számítana már, ha halott lenne? Egyébként is, csatában elesni szép halál, azt mondják. Benedek mégsem látott a szerteszét heverő, kifacsarodott testekben, kifordult belekben, alvadó vérben semmi szépet, semmi dicsőt. Menekülni akart ebből az istentelen világból.
Bogdán nem törődött a türelmetlenül fészkelődő fiúval. Minden figyelmét Zomarra pazarolta. Imádkozni próbált, de megkeseredtek ajkán a szavak mielőtt kimondta volna őket. Hát milyen Isten az, aki hagyja így elveszni a jó embereket, árulóként meghalni egy igaz lovagot? Soha többé nem moshatja tisztára családja nevét… esetleg, ha Salamon visszatér. Bogdán érezte a csontjaiban, hogy hiába reménykedik, hiába fohászkodik. Ábrándjai feloldódnak a ködben. Zomarnak vége, Salamon uralmával együtt. Szerencsétlen Salamon. Hogyan állhatna meg a Béla fiak ellenében! László herceg ellenében. A heves király úgy fordult vissza a harcmezőn mikor szembe találta magát Lászlóval, mintha a pokol kapuja nyílt volna meg előtte. "Gézára menjetek!" - kiabálta akkor haragosan. De hol lenne Géza, öccse támogatása nélkül?
Zomar ujjai Bogdán kezére kulcsolódtak. Bogdán nem érezte az erőtlen érintést a csuklóvérten keresztül. Bíbor! Ugye legalább te jól vagy, Bíborkám? Hiába volt mellette, hiába nézte, nem látta mikor távozott el barátjából a lélek. Mindenki egyedül hal meg.
Bús, de szigorú tekintetű, délceg termetű úr közeledett Bogdán és Benedek felé, nyomában díszes kíséret: papok és katonák.
- Daku fia Bogdán! - szólította meg a szakállas úr a földön térdelő vitézt. Bogdán nem lepődött meg, őt mindenki rögtön felismerte. Rút, sebhelyes arcának nem akadt párja az országban. Lassan az előtte állóra emelte tekintetét, majd kardjára támaszkodva komótosan feltápászkodott. Nem volt még idős, harminc körül járhatott, mégis öregembernek érezte magát. Benedek ellenben inkább egy elveszett kisfiúra emlékeztetett. Nem tudta, mit kellene tennie. Álljon fel ő is, mint Bogdán, vagy inkább maradjon térden? Most magát Lucifert is szívesebben köszöntötte volna, mint Géza herceget.
- Jó uram - szólt Bogdán -, tudom, árulásom megbocsáthatatlan. Vedd kardomat és életemet. Csak arra kérlek, ezt az ifjút kíméld meg, hiszen félig gyermek még. Engem és nagybátyját követte Salamon király táborába. Ne büntesd őt más vétkéért!
Benedek behúzott nyakkal hallgatott. Egész életében nem hallgatott annyit, mint az elmúlt órákban. Biztosra vette, hogy nem ez a megfelelő idő, hogy érdemeit fitogtatva megmutassa a hercegnek, ő bizony már férfi. Még jó, hogy Bíbor most nem lát. Mit szólna hozzá? Erősen remélte, hogy a leány sosem szerez tudomást erről a jelenetről.
Géza herceg komor arccal méregette a két árulót és mögöttük a halott lovagot. Sokan elárulták, de hogy ők hárman is! Mit ígérhetett nekik Salamon Kemejnél? Ispánságot? Akár azt is, ha már az ispánokat hercegséggel ámította. Mégis hihetetlen. Pont Bogdán és Zomar. Hiszen együtt nőttek fel. Ezek az emberek követték őt, atyját és fivéreit Lengyelországba, Nándorfehérvár alá, együtt hadakoztak a besenyőkkel, mindig hű emberi voltak… Kemejnél mégis ellene fordultak. Talán meg is bocsáthatná botlásukat, ha nem szenvedett volna olyan megalázó vereséget. De nem csak ők árulták el. Nem végeztethet ki mindenkit, akit Salamon és az a kutya Vid átcsábított. Eh, hiszen Bogdán jó ember és szenvedett már eleget. Ott az az égésnyom az arcán, amitől az első felesége úgy megrettent, hogy egészen Bizáncig futott - persze miután felpakoltatta szerencsétlen Bogdán majd minden vagyonát a szekereire. A második felesége korai halála. Hogy szerette szegényt, Isten nyugosztalja. Most pedig Zomar is halott, pedig őt talán még Juditnál is jobban szívelte. Hiszen fivérek voltak ők, ha nem is vér szerint. Két becsületes, igaz ember és ez a fiú. Mit gondolna ez a kisvitéz, ha most karóba húzatná Bogdánt? Valószínűleg Salamon után eredne. Miért űzze olyan messzire, ha maga mellett is tarthatja? Ha most kegyelmet gyakorol, mindketten hűségesek lesznek hozzá életük végéig. Ezeket olyan fából faragták. Bogdánt amúgy is hazavárja a szép Bíborka. Bíborka. Az a leány is Árpád vére. Isten ellen való vétek lenne megölnie húga férjét. De az árulás mégsem maradhat büntetlenül! Géza tépelődését Bogdán halk szavai szakították félbe.
- Uram, ha halállal kell is lakolnom, nem engednéd meg, hogy hazamenjek, és elbúcsúzzak hitvesemtől? - Géza megenyhült. Ezt igazán nem tagadhatja meg a hadnagytól. Bogdán sosem szökne el, és az a leány! A leány kedvéért meg kell hagynia az életét. Fájdalom lenne nézni, ahogy a szép Bíborka elhervadna szerelmes férje halálhírére.
- Eredj hát haza, és ott várd meg az ítéletemet! Benedeket is magaddal viheted. - Bogdánnak arcizma sem rándult, úgy mondott köszönetet a hercegnek, de Benedek egy percig sem titkolta örömét. Ha nem találkozik a tekintete Bogdánéval, talán meg is ölelte volna Gézát hálája jeléül.
Bíbor kacagva forgott körbe-körbe a toronyszobában, míg a fiatal pap Bogdán levelét olvasta hangosan, kicsit döcögve. Szegény Tiván csak igen nehezen bírt a betűkre figyelni. A lebbenő szőke haj, a kecses léptek, a csilingelő nevetés folyton feledtetni akarták vele feladatát, szent fogadalmát. Egy életen át képes lett volna nézni ezt a földre szállt angyalt.
A lány most észre sem vette Tiván epekedő tekintetét, pedig máskor szívesen incselkedett a mulatságosan könnyen elpiruló fiúval. Most túlságosan lekötötte Bogdán üzenete. Győzelmet arattak Géza herceg felett! Milyen nagyszerű hír. Minden úgy alakul, ahogy eltervezte. Tudta, hogy a férje hallgatni fog Zomarra. Zomart pedig igazán gyerekjáték volt meggyőzni, hogy álljon a király mellé. Igen, Zomar könnyen kezelhető báb volt, pont mint ez a Tiván.
- Igazán köszönöm, hogy felolvastad nekem! - rebegte túlcsorduló hálával az ifjú papnak. Tiván a lány rózsás orcájára pillantott és abban a minutumban fülig vörösödött. Bíbor remekül mulatott a fiú zavarán, de nem kacagott fel hangosan. Nem, akkor elvesztette volna a hatalmát fölötte. Egy jó bábos sosem engedi ki a markából azokat, akiket egyszer már megfogott, és a lány remek bábos volt. Előbb tanult meg bábozni, mint beszélni, előbb, minthogy ismerte volna ezt a szót: báb.
Élénken emlékezett arra a régi-régi napra, mikor édesanyja levitte őt és Györgyöt a vásárba, még Maróton. Akkor látott először bábszínházat. Már maga a játék is lenyűgözte, de a legjobban mégis az tetszett neki, mikor a paraván mögül előbújt az ember, aki életre keltette az egyébként oly üres figurákat. Az édesanyja azt mondta neki, hogy ő is pont olyan, mint az az ember: bábos. Csak ő élő-lélegző bábukkal játszik, ami nem baj, sőt! Nagyon is jó. Egyedül arra kell ügyelnie, hogy soha senki ne jöjjön rá, mert ha megtudják, meggyűlölik érte. Bíborka ezt először nehezen akarta elhinni, de néhány héttel később belátta, hogy édesanyjának igaza van.
Delin gyűlölte őt. Arra a szolgálólányra hiába nézett kedvesen, hiába karattyolt neki bájos csacskaságokat. Delin minden próbálkozása után elhúzta a száját és durván odébb hessegette. "Eridj innen, te kis csala!" - mondogatta sokszor gonoszul. Bíborka nem félt tőle, mert György mindenkitől meg tudta védeni, hiszen ő már nagyfiú volt, tízesztendős. De aztán György meghalt… Igazából akkor változott meg minden, akkor lett igazi bábossá. Hiába volt György nagy és erős, azok a rút és szőrös férfiak úgy szúrták le, mint a malacot télvíz idején és György is pont úgy visított, mint egy kisdisznó. Bíborka nem sokra emlékezett abból az éjszakából, de arra igen, hogy ő nem sikoltott. Akkor is néma maradt, mikor durván belemarkoltak a hajába és hátrafeszítették a fejét. Csak nézett nagy szemekkel és bábozni próbált.
- Hagyd azt a kisleányt! - szólt az a férfi, aki alig néhány perce keresztülszúrta a bátyját. - Ő nem jelent fenyegetést. - Erre a másik elengedte a haját és otthagyta. Ő pedig csak állt és nézett. Nagyon sokáig, talán órákig állt ott némán sírva. Később megtudta, hogy Györgynek azért kellett meghalnia, mert ő is András király fia volt, épp úgy, mint Salamon és Dávid. Csak hát Györgyöt nem a királyné szülte, hanem Varínia. Az ő édesanyja.
Bíborka azután az éjszaka után tanult meg félni. Többé nem volt György, sem édesanya. Neki kellett megvédenie magát. Mivel ő nem volt sem nagy, sem erős, a bábozást használta. Mikor először megjelent Salamon udvarában már igazi bábos volt. Mindenkit el tudott bűvölni egyetlen pillantásával. Mindenkit, kivéve az özvegy királynét. Anasztázia ki nem állhatta, és ami ennél sokkal rosszabb, tudta, hogy Bíborka bábos. Az első találkozásuktól kezdve tudta. Bíbor félt attól az asszonytól. Valahányszor ránézett, az utálatos Delin szavai visszhangoztak a fejében. "Eridj innen, Csala!" Tudta, hogy a királyné árthat neki, ezért elhatározta, hogy elűzi Salamon mellől. Kiüldözi őt fiai szívéből és ő ül a helyére. Akkor majd az ország minden népe róla fog beszélni, de nem úgy, mint Csaláról, a fattyúról, hanem mint Árpád-házi Bíborkáról, a világszép királylányról.
Nem volt nehéz dolga. Anasztázián kívül mindenki szerette, még Salamon felesége is. A bájos, német királyné mindig húgomnak szólította és néhányszor becéző gonddal átölelte. Senki nem tagadta, hogy ő is királyi vér, hiszen finom kis arcán ott tükröződtek az Árpádok jellegzetes vonásai. Talán épp ezzel sikerült a bácsi ispánt, Gutkeled nembéli Videt is meghódítania. Ez az éhes tekintetű, céltudatos férfi mindig kicsit megenyhült Bíborka társaságában. Vid személyében a lány felfedezte a tökéletes eszközt célja eléréséhez. Azzal mindenki tisztában volt, hogy az ispánt fűti a hatalomvágy, de azt csak kevesek sejtették, hogy nincs az a vagyon, vagy rang, amely kielégíthetné. Ispánként, idegen jövevényként dukátusra áhítozott, de Bíbor gyanította, ha azt megkaparintja, akkor majd király akar lenni. Ha Vid elvenné Bíborkát, akkor a későbbiekben jogot formálhatna a trónra. Persze előtte Salamonnak el kell ismernie ország, világ előtt, hogy Bíbor valóban a húga. Utána szegény Salamonnak idő előtt kellene távoznia az élők sorából. Valószínűleg véres harc kezdődne a trónért, hiszen Géza is a koronára vágyik, de ez már nem az ő dolga. Igazából Salamon halála sem szükségszerű. Mit számít, ki ül a trónon, ha ő, Bíborka már királylány!
Vid különösnek találta, hogy a fattyú lányka őt kerülgeti, de nem bánta, mert Bíborka nem ijedezett, nem fecsegett, és fiatal kora ellenére igen hasznosnak bizonyult néhány cselvetés, pár piszkos terv végrehajtásában. Olyan készségesen segítette az ispánt, hogy az bizony elgondolkodott: nem szerelmes belé ez a leány? Mert akár el is vehetné… ha Salamon elismeri, mint András király törvényes gyermekét. Nem is rossz. De ez csak akkor sikerülhet, ha Anasztázia úrnő nem suttog többet a fia fülébe…
Bíborka először tört, zúzott dühében, mikor rájött, hogy Anasztázia keresztülhúzta számításait és odaígérte őt a sebhelyes arcú vitéznek, Géza hadnagyának. Aztán az eljegyzésen lehiggadt, mikor szemtől szembe állt a férfival. Igaz, a bal orcáján végignyúló égésnyom valóban rút volt, és a vonásai szigorúnak, szögletesnek tetszettek, de más rosszat nem tudott rá mondani. Termetre daliás, mozgása szép, a tekintete pedig nyílt és valami melegség áradt belőle. Ráadásul mindig olyan kedvesen szólt hozzá. Bíborka elgondolkodott: talán nem is lesz olyan rossz hozzámenni ehhez a Bogdán hadnagyhoz. Még így is lehet királylány, csak nagyon szomorúan és igen szeretetteljesen kell Vid ispánra tekintenie időnként. Ő majd elűzi Salamon közeléből Anasztáziát, és ha ez megvolt… Salamon egész biztosan elismeri.
Bogdán tíz-tizenöt jó emberével és Benedekkel az oldalán vágtázott éjt nappallá téve. Ész nélkül hajszolta lovát. Szegény állat kis híján kidőlt alóla. Mire elérték a dunai révet tajtékzott, és úgy remegett, mint egy újszülött csikó. A révnél Bogdán leugrott a nyeregből és szomorúan végigsimított a ló pofáján.
- Bocsáss meg nekem - súgta a kimerült ménnek. Tisztában volt vele, hogy ez az állat többé nem fog szélként suhanni. Benedek fejcsóválva nézte a jelenetet, miután ő is megérkezett a hadnagy kíséretével. Tudta, hogy semmire sem jó ez a sietség, mégsem mert szólni a lovagnak. Nem mintha félt volna tőle, de olyan kegyetlenül furdalta a lelkiismerete mikor Bogdánra nézett, hogy tartott tőle, ha kinyitná a száját, mindent meggyónna neki. Vid ispán és Zomar suttogását, Bíborkát… Benedek egy utolsó, karóhegyre való senkiházinak érezte magát, amiért szemet vetett Bíborra, de képtelen volt tenni ellene. Ráadásul a leány is szerette, hiszen mi másért adta volna neki azt a hímzett kendőt, mikor elbúcsúztak?
Bogdán a túlparton magasodó favárat nézte, és igyekezett kiűzni a halott Zomar képét gondolatai közül. Lesz még ideje gyászolni, ha Géza könyörületes. Most Bíborka vár rá a túlparton. Otthon. Ha Géza úgy dönt… akkor még inkább Bíborka mellett a helyem. Bárcsak több időnk lenne.
Míg tétlenül ültek Benedekkel a csónakban, Bogdán gondolatai messzire kalandoztak.
Talán 1069-ben látta először Bíborkát. Bájos kis teremtés volt mézarany hajával és cseresznyeszín ajkaival. Lehetett vagy tizenegy esztendős. Judit már egy éve halott volt. Akkor eszébe sem jutott, hogy újra asszonyt vesz maga mellé, hát még, hogy pont ezt a zsenge kis virágszálat. Két esztendő multán, mikor eljegyezték egymást, még akkor is inkább hasonlított kedves gyermekre. Az esküvő után viszont nagyon is nő volt. Odaadó, gyengéd, sugárzó, és ahogy kacagott… Bogdán nem gondolta, hogy képes lesz még egyszer úgy szeretni valakit, ahogy Juditot szerette, de Bíbor megmelengette a szívét. Ilyen gyönyörű, jólelkű, okos teremtés nem járt még a földön, ezt Bogdán biztosra vette. Ahogy teltek az évek, Bíbor ragyogása szürkére fakította előző feleségei képét. A hadnagy lassan elhitte, hogy anyja és nagyanyja meséi nem csak puszta szavak, hiszen egy ilyen leány, mint Bíbor, nem lehet egyszerű ember: bizonyosan tündérek az ősei. Miért ne? Azt beszélték, az apja András király volt, az anyja pedig ki tudja… egy tündérnek még maga a király sem mondhat nemet.
Mikor Bogdán belépett a kapun, Bíborka örömtől kipirult arccal repült a karjaiba. A vitéz olyan puhán, féltő gonddal ölelte magához a leányt, mint talán még sosem. Érezte, az lesz a legrosszabb a halálban, hogy soha többé nem szoríthatja magához.
Bíborkának ezúttal nem volt szüksége a bábos tudományára. Őszintén örült Bogdán hazatértének. Ő volt a férfi, aki minden vágyát teljesíti. Salamon mellé állt, győzelmet aratott, ispán lesz belőle. Mikor Vid megkapja a dukátust, Bogdán bácsi ispán lesz, ő pedig királylány. Ó, milyen szép is az élet!
- Örvend a szívem, hogy újra láthatlak - mondta a hadnagynak. Milyen fáradtnak tűnik. Nem csoda, csatából jött és egy percet sem pihent. Lóhalálában rohant hozzám, hogy személyesen is elmondja a jó hírt. Bíbor semmit sem sejtett a kemejit követő mogyoródi ütközetről. Csak nemrég kapta kézhez Bogdán levelét, így a vitézek elgyötört arcát, koszos, szakadt gúnyáját a sietségnek tudta be. Bár kicsit furcsállta, hogy Benedek itt van, ám Zomar hiányzik a csapatból. Miért nem maradt a fiú a nagybátyjával? Nem mintha bánta volna. Benedek jóképű legény és könnyen mozgatható bábu volt. Az a jó, ha ilyenek mindig akadnak karnyújtásnyi távolságban.
Bogdán nem szólt, csak fáradtan sóhajtott, kézen fogta kedvesét és elindult vele a lépcső felé. Bíborka hagyta, hogy a férfi vezesse. Nagyon is értette, hogy férjét feltüzelte a diadal, hiszen őt is! Milyen remek ötlet, hogy ezt a győzelmet kettesben ünnepelik meg először.
Fönt a szobában Bogdán nekilátott megszabadulni fölösleges, ázott, vérrel és sárral szennyezett öltözetétől. Kardját egyszerűen a szőnyegekkel díszített falhoz támasztotta. Míg ő vetkőzött, Bíborka kibámult az ablakon. Pityergett az ég. A lány érezte, hogy valami nincs rendben. Máskor Bogdán mindig nevetni szokott, mikor újra látta őt, és mesélni. Most hallgatott.
A hadnagy az ágy szélén ülve, egy szál gatyában igyekezett összeszedni gondolatait, szavakba rendezni érzéseit. Annyi mindent akart, kellett mondania, de nem tudta, hol kezdje.
- Bíbor - szólt elhaló hangon. A lány elszakította tekintetét az egyre borúsabbá sötétedő tájról, Bogdánra pillantott, és elsápadt. Már értette, mi a gond: a férfi jobb karján hatalmas vágás húzódott végig a vállától a könyökéig. Bíborka nem sokat konyított az orvosláshoz, de azt még ő is látta, hogy a seb súlyos.
- Megsérültél - nyögte döbbenten, és szája elé kapta kicsi fehér kezét. Valamiért eddig úgy gondolta, hogy a férje sebezhetetlen, pedig nyilvánvalóan nem volt az. Azt az égésnyomot is szereznie kellett valahol. - Jaj, Istenem! Mit segítsek, hogyan kell meggyógyítani?
Bogdán egy leheletnyire elmosolyodott kis felesége riadalmán.
- Bíborkám, nincs semmi baj. Ez csak egy karcolás. - Ennyi, nem akart többet mondani, valahogy mégis kibukott belőle. - Zomar halott.
- Ó. - A lány leeresztette kezét. Zomar halott. Akkor ezért van itt Benedek. Nem érzett semmit. Neki az a másik férfi csak egy gyalog volt a sakktáblán. Leütötték, de hát a feláldozhatók közé tartozott. Az pedig, hogy egyszer megcsókolta semmit sem számít. Csak azért tette, hogy rávegye, beszéljen Vid ispánnal. Megérte, győztek, de Bogdán… olyan nagyon szomorú.
A lány lassan letérdelt a férfi elé, megfogta a kezét és nagy komolyan felnézett rá.
- El kell őt felejtened, Bogdán! - búgta neki halk, de határozott hangon. - Meglásd, minden jó lesz. Ha elfelejted, nem fáj. Ha soha többé nem gondolsz rá, elmúlik. - A hadnagy értetlenül meredt Bíborkára.
- Miről beszélsz, te leány? Együtt nőttünk fel. Olyan volt, mintha a fivérem lenne.
- Tudom. Semmi baj. - A lány továbbra is kísértetiesen halkan szólt, és közben megértően simogatta Bogdán ép karját.
Az ég megremegett, felsikoltott, majd villámot hajított a magányos tölgy ágaira. Bíborka meg sem rezdült, Bogdánnak viszont felállt a szőr a hátán.
- Semmi baj. Csak egyszerűen felejtsd el!
- Bíbor! - A hadnagy lecsúszott az ágyról, ő is letérdelt, aztán megragadta a lány két karját. Jobb vállába fájdalom hasított, de ahogy az elmúlt napokban, most sem foglalkozott vele. - Miket beszélsz? Zomar árulóként halt meg, miattam. Mert nem állítottam meg. - Bíborka felocsúdott különös révületéből. Árulóként halt meg.
- Nem volt áruló - rázta meg a fejét. - Felkent királya mellett harcolt. Salamon királyunkért áldozta életét. Már megjött a leveled, hiába rohantál úgy, a futár csak gyorsabb. Diadalmas győzelmet arattatok! Bogdán, olyan okosan döntöttél. Igazán boldoggá tettél, hogy bátyám mellé álltál a harcban, én…
- Bíborka, csitt! - A hadnagy finoman a lány szájához érintette mutatóujját. Néhány másodpercig csak nézte a hosszú pillájú, diadalittasan ragyogó lányt, aki könnyed szavaival vigasztalni próbálta. Asszony volt, ráadásul fiatal. Nem érthette, hogy ez őt nem nyugtatja meg. Nem érhette fel ésszel és szívvel, hogy egy férfi becsület nélkül semmi. Aki pedig elárulja választott urát, az galádabb, mint az árnyékban lakozó rontószellemek. - Rosszul döntöttem. Meg kellett volna állítanom Zomart, ahelyett, hogy követem.
- De győztünk, és te életben vagy.
- Nem, az a levél csak az első ütközetről szólt. Olyan elbizakodott volt mindenki, de aztán megérkezett Lambert és László herceg a csehekkel - Bíbor összeráncolt homlokkal figyelt. Nem tetszett neki a történet, amibe Bogdán belekezdett. - A csehek pillanatok alatt szétverték Vid ispán dandárját. Salamon Géza zászlaját támadta, de mikor rájött, hogy ez cselvetés, és Lászlóval áll szemben, meg akarta fordítani a csatarendjét. Harapófogóba szorultunk. Elhullottak a németek, futottak az olaszok. Csoda, hogy mi életben maradtunk.
Bíbor csak tátogni tudott. Nem hitte, amit hallott. Álmai úgy lobbantak el, mint a tűzbe tartott szalmaszál. Salamon veszített, Vid…
- Vid ispán?
- Halott - válaszolta színtelen hangon a férfi. Mit érdekelte őt annak a kutya Gutkelednek a sorsa. Egész életében nem tett mást, csak harácsolt mások kárára. - Halott, ahogy Ernyei is, és Salamon legtöbb embere.
Vid halott, Anasztázia viszont él. Most már nem kerülhetek vissza az udvarba. Senki nincs aki pártfogolja, ügyét támogassa. És a hercegekhez sem mehet. Bizonnyal halálra keresik Bogdánt. Ő pedig egy senki. Egy áruló hadnagy felesége.
Bíbort olyan keserű düh öntötte el, amit már nagyon régen nem érzett. Akkor még csak tehetetlen, gyámoltalan gyermek volt. Most asszony. Egy asszony, akit tönkretett a férje.
- Miért engedted? - kérdezte ökölbe szorított kézzel. Kint szakadt az eső.
- Bíbor…
- Ott voltál Salamon mellett. Tudtad, hogy ostobaság hátat fordítani László dandárjának. Miért nem állítottad meg!? - Bíborka hangja minden szónál hangosabban és magasabban csendült.
- Ez nem ilyen egyszerű.
- Hogy tehettél tönkre mindent egyetlen nap alatt, amit olyan szépen felépítettem? - A csattogó villámok fényében Bíborka szemében megváltozott a toronyszoba. Megint kislány volt Maróton. Egy magányos kislány, aki mindent elveszített.
- Bíborkám. - Bogdán megpróbálta átölelni a remegő lányt.
- Ne! Gyűlöllek! Eressz el! - Összefolyt a múlt és a jelen. Bíbor sikítva lökte odébb a szakállas, sebhelyes arcú férfit. Emlékezett, hogy legutóbb nem sikított, most mégsem bírta megállni.
Bogdán nem értette, mi lelte kedves feleségét. Megpróbálta lefogni, a szemébe nézni, hátha megnyugszik, de elkésett. A lány egy ugrással a falnál termett és felkapta a hadnagy nehéz kardját. A hüvely csörömpölve hullott a földre.
- Állj! - kiáltotta a lány. Bogdán megtorpant. Sokszor szegeztek már kardot a mellkasának, de hogy a saját felesége!
- Mi lelt, Bíbor? Ki bántott? - kérdezte a hadnagy emelt hangon, de a tomboló viharban tompán koppantak szavai. Bíborka nem válaszolt. Valószínűleg nem is hallotta. Bogdán gyorsan pörgette vissza a fejében az elmúlt percek szavait. Mikor változott a leány boszorkánnyá? Mikor megdördült az ég. Mikor Vid haláláról beszéltem. - Mi közöd volt neked Vid ispánhoz? - Ezt már halotta a kardot szorongató lány.
- Kellett nekem. - Bíbor, aki egész életében alakoskodott, nem bírta a tovább. A kint üvöltő szél, villogó ég, mélyre temetett, de most felszínre törő emlékek szóra bírták. - Kellett, hogy rávegye Zomart, álljon a király mellé.
- Zomart? Miért?
- Mert ahová Zomar megy, oda mégy te is. - Bogdán nem ismerte ezt az izzótekintetű nőt, karddal a kezében. Ez a nő a halálba küldte a legjobb barátját, ő pedig gondolatban tündérnek becézte.
- Csala, Ármány, Rontáshozó, Lidérc! Tudod mit tettél, asszony? - Bíborka látta a felismerést Bogdán szemében. Most már tudta róla, hogy bábos. Most már gyűlöl. Kard villant a gyertyafényben. A hadnagy olyan könnyedén csavarta ki a gyilkos fegyvert Bíborka kezéből, mint egy gyermekéből. A lány a falig hátrált, Bogdán pedig követte.
A lépcső felől siető léptek zaja hallatszott, majd megjelent az ajtóban Tiván és Benedek sápadt arca. A hadnagy egy futó pillantásra méltatta őket. Mindketten kendőt szorongattak a markukban. Bíborka hímzésével díszített kendőcskét. A férfi vonásai fájdalmasan megvonaglottak.
- Kinek a szívét rontottad meg még mézes szavaiddal? Zomar, Benedek, Vid, Tiván, ki még? - A lány nem válaszolt. - Kit szeretsz valójában? - Bíbor lassan férje szemébe nézett. Most valamiért különösen rútnak találta azt a sebet az arcán.
- Györgyöt szerettem.
- És a mi szerelmünk? Szerettél valaha, akár egy kicsit is? Egyetlen perc sem volt igaz belőle?
- Nem - vágta rá határozottan a lány, aztán lehunyta szemeit. Várta, hogy Bogdán ledöfje, mint egy kismalacot, de a férfi nem bántotta.
- Akkor vedd az életem. Sosem akartam neked rosszat. Özvegyként ahhoz mégy férjhez, akihez akarsz. - Bíborka értetlenül nézte a kemény tekintetű férfit. Gyűlölnie kellene, hiszen már tudja az igazságot. A lány elvette a felé nyújtott kardot, és tétován az ajtó felé pillantott. A két legény nem mozdult, csak bámultak rá komor arccal, egyforma zsebkendővel a kezükben. Már ők is tudták. Egyetlen bábja sem maradt. Mind megláttak az igazi arcát, vagy meghaltak. György is halott és Bogdán… olyan nagyon szomorú. Mindent elrontottam.
Dübörgött az ég, Benedek pedig hitetlenkedve felkiáltott: Bíborka felemelte a kardot és a saját hasába döfte. Vér buggyant a világoskék ruhára. A lány térdre rogyott és még egyszer felnézett a felé nyúló Bogdánra.
- Én csak királylány akartam lenni - súgta utolsó erejével.
- Te bolond, vak leány! Hát nem láttad? A mi szemünkben királynő voltál. - Bogdán könnyezve ölelte magához a haldokló Bíborkát, míg kint tombolt a vihar és fájdalmasan recsegett a villámsújtotta tölgyfa. Nem tudta gyűlölni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése