Kilencedik bejegyzés - Avala úrnő ígéretei

Már régóta nem volt friss ebből, hát most. Fogadjátok szeretettel, mert sokat szenvedtem vele. Az eleje döcögősen indult, a végén pedig alig bírtam leállítani a betűözönt. Remélem, nem lett kapkodós. Jó olvasást! :O)

Még két csapat érkezett Kárbunba aznap, de Kina egyikben sem volt. Nem is számítottam rá igazából, de reméltem, hogy valaki tud róla valamit. A két csapat közül az egyik az én világomból való gyerekekből állt. Vacsoránál gondolkodás nélkül közéjük ültem, hogy kérdezősködhessek. Onnan jöttek, abból a várból, ahová nekem is érkeznem kellett volna. Akadt köztük, aki emlékezett Maetre, és Sebő tanár úrra is, de Kinára senki. Étvágytalanul ültem vissza a helyemre, és görnyedtem a tányérom fölé. Néhány órával korábban szinte bármit megadtam volna a tálkányi ragacsos kásáért, de a hallottakon rágódva már egy falat sem ment le a torkomon. Akkor fordult meg először a fejemben, hogy talán tévedtem. Lehet, hogy Kina nem a Toborzók keresésére indult azon a reggelen, hanem valamelyik barátjához ment át, hiszen neki - velem ellentétben - rengeteg barátja volt. "Lehet, hogy még mindig otthon van. Lehet, hogy teljesen fölöslegesen álltam be a táncba. Basszus… Vajon keresnek? Arci elmondta, hogy hová indultam? És Nol? Észrevette egyáltalán, hogy eltűntem, vagy már megzakkant az egész napos számítógépezéstől? Hiányzom neki? Mit keresek itt?"

Nem filózhattam tovább. Egy kellemes női hang a huszonnégyes csapatot hívatta a főkapu elé. Azok mi voltunk. Gondolkodás nélkül felálltam, faképnél hagyva az összeturkált kásámat. Eron rutinosan követett, de a többiek tétováztak. "Mi ez?" "Honnan jött a hang?" - forgatták a fejüket álmélkodva.

- Hangosbemondó - válaszoltam Hiin kérdésére, hátrapillantva a vállam fölött. Végre, én is éreztem egy kis magabiztosságot, ha nem is sokáig. Hiába futtattam körbe a tekintetem a teremben, sehol sem láttam hangszórót. "Varázslat lenne? Miért is ne? A Boszorkányok Szigetén vagyok, vagy mi…"

A kapu előtt Mó várt ránk. Kifejezetten rosszkedvűnek tűnt, úgyhogy igyekeztem a lehető legtávolabb állni tőle.

- Avala úrnő mindegyikőtökkel beszélni kíván - mondta fennhangon Mó, mikor már mind a tizenegyen köré gyűltünk. - Szóval álljatok sorba az ajtó előtt, és várjatok türelmesen. - Ezzel ott hagyott minket. Tanácstalanul pislogtam Berolíra.

- Milyen ajtó előtt? - akartam kérdezni, mikor a főkapura merőlegesen eltűnt a fal. Illetve csak átlátszó üveggé változott. Szinte mindenki ugrott egyet ijedtében. A kisfiú még sikított is egyet, mikor az üvegajtó surranó hang kíséretében az ódon kőfal mögé csusszant.

- Ilyet sem pipáltam még - bökte oldalba az egyik idősebb srác Tíert.

- Asszed, én igen? Ez mindenkinek új…

- Látod, kislány! - vigyorgott most rám a srác. - Ezért kell bízni a boszorkányokban.

Sok mindenen ámuldoztam már a héten: az óriásteknősön, Eron állandósult optimizmusán, Mó bunkóságán, a támadáson, az Erődön, a láthatatlan védelmi rendszeren, a bábuvá butított embereken, de ez… nem tudott felcsigázni.

- Hát, azért egy fotocellás ajtótól nem fogom eldobni az agyam - bukott ki belőlem akaratlanul. A srác meghökkent.

- Szóval te már láttál ilyet.

- Láttam.

- Akkor mehetsz elsőnek! - Valahol itt fogyott el az önbizalmam. Egy dolog átsétálni egy ajtón, és egy másik fellépcsőzni egy toronyba, ahol valami úrnővel kell beszélgetni, de szerencsém volt: mielőtt megmozdulhattam volna, a néma lány szenvtelen arccal elsétált előttem, és belépett az ajtón. Szótlanul, hökkenten bámultunk, míg el nem tűnt a lépcsőfordulóban.

- Tulajdonképpen mi történt akkor vele, Tíer? - biccentett a lassan becsukódó fotocellás ajtó felé Berolí.

- Semmi - vont vállat a kérdezett. - Nem bántották, vagy ilyesmi…

- Csak?

- Szerintem az egyik suttogós lány a nővére volt. Nehezen viseli, hogy el kellett válniuk.

Megint elhallgatott a banda. Csendben, a port rugdosva vártuk, hogy a néma lány visszatérjen. Lelkileg nagyban készültem rá, hogy én leszek a következő, akinek fel kell másznia azon a lépcsőn. Végül mégsem így lett. Tízpercnyi síri várakozás után a néma lány visszatért, és bár továbbra sem szólalt meg, elégedetten mosolyogva lépett ki az ajtón. Két nagyfiú megpróbálta kiszedni belőle, hogy mi történt odafent, bőszen faggatták, sőt még arra is megpróbálták rávenni, hogy mutogassa el, de a lány hang nélkül kinevette őket. Nem kétséges, élvezte, hogy ő már tudja, mi pedig félünk.

A meddő komédiát Hiin unta meg elsőként.

- Elég ebből - mondta. - Hagyjátok békén! Majd én elmesélem, ha lejöttem. - Vett egy nagy levegőt, majd dühös léptekkel felcaplatott a lépcsőn. Az ajtó megint becsukódott.

Mikor Hiin visszatért, épp olyan elégedettnek tűnt, mint a néma kislány. Avala úrnő megígérte neki, hogy ha segít leverni a lázadást, akkor Úrrá teszi, és sem ő, sem a jövendőbelije, sem majdani gyermekeik nem lesznek betegek soha. Egy picit leesett az állam.

Ezután a beszámoló után csapattársaim bősz üdvrivalgással tülekedtek az ajtó előtt. Én kicsit hátrébb álltam, és a semmibe bambulva járattam az agyam. Abban már biztos voltam, hogy ez az Avala úrnő egy boszorkány, egy igazi, szigeti boszorkány, másképp nem tehetett volna ilyen ígéretet Hiinnek, úgy, hogy a fiú valóban elhiggye. Tudtam, ezek a boszorkányok nem olcsó bűvészek, hanem szinte istennők, mégis az volt az első gondolatom, hogy ez az egész kamu, habbal. Nem hittem, hogy a háború végeztén minden egyes gyerek kívánságát teljesítik. Aztán kéretlenül a fejembe tolakodott, hogy mi van, ha tényleg igaz a jó tündéresdi. Mert, ha igen, akkor nem kell tovább aggódnom. Kérhetem, hogy minden legyen olyan, mint régen volt. Elképzeltem, hogy hazamegyek és a Királynék Városa a régi, mintha sosem lett volna az a vihar, mintha sosem párbajoztam volna Faylnével. Kina, Nol, Arci, anyáék, sőt, még Faylne is otthon van épen, egészségesen, nem bamba bábukként, hanem önmagukként. Szerettem volna ezt kérni Avalától, de pont, mivel egy szigeti boszorkány volt, iszonyatosan tartottam tőle. "Mi van, ha tudja, ki vagyok? Mi van, ha én nem kívánhatok? Mi van, ha rögtön azonnal bambává változtat? Hiszen megteheti. Talán azt kellene kérnem tőle, hogy ne bántson, hogy hagyjon futni. Vajon megtenné?" Én voltam az egyetlen, aki továbbra sem szeretett volna belépni azon az üvegajtón.

- Te mit fogsz kérni? - lépett mellém Eron vidoran, miután a nagyobb fiúk őt, és a másik kissrácot a sor végére lökődték.

- Fogalmam sincs - válaszoltam őszintén. - Talán azt, hogy keresse meg Kinát. Ha tényleg itt van a Szigeten, és feliratkozott már arra a listára, akkor nem lehet gond. Ennyit talán tényleg hajlandó megtenni.

- Szerinted hazudott Hiinnek? - ráncolta a homlokát Eron.

- Dehogy! - vágtam rá kapásból. Nem felejtettem el amit Berolí a vacsora előtt mondott, és Mó pofonja is élénken élt az emlékeim között. - Bízom a boszorkányokban, csak lehet, hogy néha örülnek pár ilyen egyszerű kívánságnak, amihez nem kell hosszú, és bonyolult varázslatokat kiagyalniuk. Gondolj bele, hiszen itt, Kárbunban is rengeteg gyerek van, hát még az egész Erődben. Azokról nem is beszélve, akik már a lázadókkal harcolnak. - Eron bólogatott, hogy érti, de nem értette. Alighogy elhallgattam, fülig szaladt a szája.

- Én az emlékeimet fogom visszakérni - újságolta idióta, boldog mosollyal a képen. Meg akartam mondani neki, hogy jobb, ha nem reménykedik, mert milliószor jobb pozitívan csalódni, mint pofára esni, de nem mertem. Mindenkivel el kellett hitetnem, hogy ha az úton kételkedtem is, most már bízom a boszorkányokban.

Sokáig kellett várni. Igaz, hogy Avala úrnő negyedóránál senkit sem marasztalt tovább, de akkor is én voltam a tizenegyedik, és ez sokkal rosszabb volt, mint mikor egy zeneiskolai vizsgán, vagy egy táncversenyen kellett hosszú órákig várnom a soromra. Akkor tudtam, mire számíthatok, de most fogalmam sem volt. Remegett a gyomrom, és nagyon örültem, hogy nem ettem meg vacsorára a kását.

Miután Eron is belépett az ajtón, igazán ideges lettem. "A következő én leszek." Két dologra vágytam abban a pillanatban, mikor becsukódott a szőke fiú mögött az ajtó: Álljon meg az idő, és soha ne kelljen Avala úrnő elé állnom, és hogy legyek már túl rajta. Egy ideig fel-alá járkáltam, aztán ezt elunva lekucorodtam a fal mellett, és átöleltem a térdemet. Újra megállapítottam, hogy a gyakorló nadrágnak hányingerkeltő színe van, majd igyekeztem nem gondolni semmire. Úgy éreztem, Eron szörnyen régen felment, pedig alig öt perc telhetett el azóta, hogy feltrappolt a lépcsőn.

Nem sokáig maradtam egyedül. Épp hunyt szemmel igyekeztem megszabadulni vad, baljós gondolataimtól, mikor lépteket hallottam. Felhagytam meditatív próbálkozásommal, és felnéztem: egy gyakorlóruhás srác közeledett a főkapuhoz. Nem tudtam kivenni az arcát, már nagyban sötétedett. Mélán elmosolyodtam, azt hittem, valamelyik nagyfiú jött vissza, hogy megnézze, hol maradunk már Eronnal. Megbeszéltük, hogy miután mindegyikünk kívánt, elmegyünk a máglyához, és megnézzük a búcsútáncot. Berolí hallotta néhány kölyöktől, akik már több mint egy hete itt dekkoltak, hogy a másnap induló csapatok tiszteletére esténként örömtüzet gyújtanak a Kiképző Udvaron, és aki mer, átugorhat a tűzön. Hiin azt mondta, hogy ő már ma este átugrik rajta. Én ugyan ugrani nem akartam, de szívesen megnéztem volna, ahogy a többiek megpróbálják.

Sajnos tévedtem. Nem Tíer, Berolí vagy Hiin közeledett, hanem Mó. Először meg sem ismertem, olyan furcsán nézett ki a zöld-narancssárga egyenruhában. Aztán mikor felismertem, nyeltem egy nagyot. "Igen, tényleg, már tényleg hiányoztál."

- Már csak te maradtál? - kérdezte karba font kézzel, cseppet sem barátságosan. Nem válaszoltam. Nem akartam beszélgetni vele. Igazából ő sem velem. Miután egyértelművé vált, hogy nem fogok válaszolni - mivel tök egyértelmű, hogy már csak én vagyok hátra - előszedte azt a nyamvadt érmét a zsebéből, és dobálni kezdte, pont, mint az óriásteknősön. Az érme pendülve röppent a magasba újra és újra és újra… idegesítetett. Ha nem Mó lett volna, akkor megkérem, hogy hagyja abba, így viszont csak próbáltam nem törődni vele.

Végre, végtelen idő múlva az ajtó ismét a fal mögé csúszott, és én következtem.

*

A lépcső tetején egy középkori hangulatú szoba fogadott. A négy sarokban hatalmas állványon ötágú gyertyatartó állt barátságosan pislákoló gyertyákkal, a falakon színes kárpitok, a hatalmas polcon súlyos fóliánsok sorakoztak, a rusztikus íróasztalon pedig toronymagas iratkupac pihent. Az asztal mögött trónszerű székben Avala úrnő ült, tollal a kezében - nem golyóssal, nem is töltőtollal, hanem olyan régi, igazival, amit mártogatni kell, de tintásüveget nem láttam az asztalon. Ez tényleg egy másik világ volt. Itt nem voltak üvegajtók, hatalmas ablakok, elektromosnak tűnő kütyük, és Avala úrnő… hát ő sem olyannak tűnt, mint a hétköznapi emberek, vagy akár a felnőttek az én világomban. Egyrészt gyönyörű volt hosszú, hullámos, fekete hajával, smaragd szemeivel, tökéletesen szabályos arcával, zöldre lakkozott körmeivel, sötétlila, dísztelen talárjával. Komolyan, simán szerepelhetett volna bármelyik magazin címlapján, nem kellett volna photoshoppolni, pedig egy gramm festék nem volt az arcán. Másrészt… nem is tudom. Valahogy nagyon távolinak tűnt, mintha nem is lenne igazából hús-vér ember. Fensőbbséges pillantással nézett rám, ajkain pedig elnéző mosoly játszott.

"Basszuskulcs, basszus… basszus most tuti, hogy lebukok."

Lefagytam az ajtóban. Se előre, se hátra nem bírtam mozdulni. Nem akartam gyanúsnak tűnni. Nem akartam, hogy megsejtse, odaát, a saját világomban én is boszorkánynak tanultam, azt pedig pláne nem, hogy csak egy pillanatra megforduljon a fejében, hogy én vagyok Leva. Jelentéktelennek, senkinek akartam látszani, de fogalmam sem volt, hogy hogyan viselkednék, ha sosem lettem volna boszorkány. A szívem a torkomban és az agyamban lüktetett.

- Gyere közelebb, gyermek! - Nehézkes, remegő tagokkal engedelmeskedtem Avala úrnő kellemesen búgó hangjának. Ugyanaz a hang volt, amit a vacsoránál a hangosbemondóból szólt. Akkor semmilyen hatással sem volt rám, élőben viszont libabőrös lett tőle a kezem. Féltem, mert a boszorkány minden gesztusa azt üzente, hogy mérhetetlenül nagy hatalommal bír. Reszketve léptem az íróasztal elé.

- Nem kell félned, nem harapok - mosolygott Avala úrnő. A szavai hatására kicsit tényleg megnyugodtam, sőt, még ahhoz is vettem a bátorságot, hogy félszegen visszamosolyogjak. - Látod, máris jobb. Mondd, hogy hívnak?

- Kis Laura - mondtam sokkal több magabiztossággal, mint amennyit éreztem. A családnév épp úgy kamu volt, mint a kereszt. Avala úrnő szó nélkül az előtte heverő papír fölé hajolt, és beírta a hazugságot Eron neve alá. A föld nem remegett meg, az épület nem dőlt a fejünkre, és a boszorkány valótlan, smaragd színű szemében egyetlen kíváncsi szikra sem pattant. Ekkor hagyott el a félelmem.

Már sorban állás közben rádöbbentem, hogy iszonyat nagy hülyeség volt Laurának hazudnom magam. Mikor felírtam magam arra a listára akkor nem számított, hiszen sokakat hívtak így, az egyik legnépszerűbbnek számított az Új Nevek Könyvében, de angolosan, Lorának ejtve. Így, hogy Laura, már nagyon kevesen használták. A rendszerváltás óta rohadt cikinek számítottak a régi nevek. Aki a kozmopolita nézetekkel mit sem törődve mégis magyaros nevet adott a kölykeinek, az vagy hagyományőrző volt, vagy teljesen bolond. Egy régi névvel a suliban az ember épp olyan megbélyegzettnek számított, mintha kancsal, szakadt, büdös, vagy ódivatú lett volna. Gőzöm sincs, miért alakult így. Én mindig szépnek találtam a régi neveket, talán ezért mondtam akkor Eronnak Laurát, nem pedig Lorát. És mivel az egész csapat így ismert meg, nem lett volna okos húzás újabb hazug nevet mondanom egy boszorkánynak. Egy sima halandó is rájött volna előbb-utóbb, hogy hazudtam. Viszont Laurát mondani is féltem. Ha még egyszer rákérdez, akkor lehet, hogy belebuktam volna. Otthon a tanárok mindig visszakérdeztek a régi nevekre, mert meglepődtek, ha hallották őket, Avala úrnőnek viszont a szeme sem rebbent. Úgy tűnt, hogy a szigeti boszorkányok sem mindent tudók.

- És mit szeretnél, Laura? - Dőlt hátra a székében Avala úrnő, miután lefirkantotta a "nevemet". - A társaid biztosan mondták, hogy a lázadók megfékezésében nyújtott segítségedért cserébe kérhetsz valamit jutalmul. Valamit, amit nagyon szeretnél.

- Igen - bólintottam. Még mindig nem tudtam, mit kérjek.

- Látom a kérdéseket a szemedben, gyermek. Kérdezz bátran! A kérdés nem számít kérésnek. Válaszolni fogok neked. Nem kételyek között őrlődő, hanem erős, magabiztos kis katonákra van szükségünk.

- Miért van háború? - böktem ki azt, amire mindenképpen hallani akartam a választ egy boszorkány szájából is.

- Ülj le, Laura, és elmondom neked. - Avala úrnő egyetlen kézmozdulat, vagy varázsige nélkül bűvölt elő egy széket a semmiből. Nem kellett színlelnem, hogy meglepődtem. Olyan könnyedén csinálta, mint ahogy más levegőt vesz, ráadásul beszéd közben. Teljesen lenyűgözött. Nekem még a lebegtetés sem ment fele ilyen könnyedén sem, pedig az a legegyszerűbb varázslatok közé tartozott. A valami teremtése a semmiből pedig… az volt a legnehezebb Mora néni szerint. Az öreg renegát egyszer elővarázsolt Kinának és nekem egy egeret. Ő sem használt varázsigét, de kézmozdulatot igen, és gyöngyözött a homloka az erőlködéstől, Avala úrnőnek viszont arcizma sem rezdült egy hasonló varázslatnál. "Vajon mit nehezebb előteremteni: egy élő kisegeret, vagy egy bazi élettelen széket?"

- Látom, meglepődtél. Most láttál először varázslatot, igaz, gyermek? - kuncogott a boszorkány. Csak ekkor tudatosodott, hogy tátott szájjal bámulok.

- Igen - hazudtam, majd gyorsan leültem. - Az én világomban nincs varázslat.

- Ó, drága gyermek, már hogy ne lenne - kuncogott tovább.

- Tényleg? - Próbáltam megint csodálkozó arcot vágni.

Avala felhagyott a kuncogással.

- Úgy látom, az igazságot már nem találod olyan meglepőnek, Laura.

- Hát - vontam vállat - egy csomó fura dolog történt mostanában. Először a vihar, aztán a felnőttek, utána a Toborzók, az elsüllyedő óriásteknősről nem is beszélve. Végül is, miért ne lehetne varázslat az én világomban is? Attól, hogy nem tudtam róla…

- Okos gyermek. Ezek szerint a vihar városából érkeztél, Laura?

- A Királynék Városa az otthonom - bólintottam, és igyekeztem nem fészkelődni a székemen. Nem tetszett, ahogy majdnem minden kérdése végére odabiggyesztette, hogy "Laura" vagy gyermek.

- Ott kezdődött minden, gyermek.

- Mi minden?

- Egy fiatal boszorkány a Királynék Városából áttörte a világok határát. Átjött a Boszorkányok Szigetére, és iszonyatos dühbe gurult hatalmunk, és drága alattvalóink boldogsága láttán. Emésztette a harag, mert abban a másik világban oly halványan lüktet a mágia ere, hogy alig találják a varázstudók. Nem tudott elég mélyre meríteni benne, így nem lehetett övé az a béke és boldogság, amit mi itt a Boszorkányok Szigetén mindig is természetesnek vettünk. Bosszúból elszabadított egy átok formálta betegséget a Szigeten, amit nem voltunk képesek megfékezni, hiszen nem e világban született. Míg mi itt kutattunk a gyógymód után, kémünk az idegen világban kereste a boszorkány nyomát. Mikor meglelte, a boszorkány egy rettenetes vihart engedett szabadjára, és elmenekült. Két világ varázstudói sem akadtak nyomára azóta sem. Azt már láttad, gyermek, hogy mit művelt az a vihar a városodban. - Lassan bólintottam. Magamban próbáltam kihámozni az igazságot a történetből. - A mi világunkat több százszorosan sújtotta. A tenger szigeteket nyelt el, folyók tértek ki a medrükből, gabonamezőket tarolt le, fákat csavart ki, és repített messzire, dolgos embereket és otthonaikat pusztította el. Akik pedig kiállták az első csapást, azok nyakába a viharral tovább szított betegség zuhant. Az ostobák kétségbeesésükben ellenünk, védelmezőik, igazságtevőik, ősanyáik, bűbájos leányaik ellen fordultak. Míg ők híveinket, hűséges szolgáinkat ölik, bántalmazzák, nem fordíthatunk kellő figyelmet a betegség megfékezésére, és a Viharkavaró keresésére… Erőnk már nem a régi, és döntenünk kellett, hogy gyilkossá vedlett, megtévedt alattvalóinktól, vagy a járványtól oltalmazzuk-e meg híveinket. A járvány megfékezését fontosabbnak ítéltük. Úgy hittük, közel járunk a gyógymódhoz, megismertük az átkot, ami a betegséget szülte, ám nem áll hatalmunkban feltörni azt. Szükségünk van a Kincsre, amit ősi kamráink rejtekéből emeltek el. Meg kell találnunk, különben világunk elpusztul. Ezért van szükségünk a világod segítségére is, érted, gyermek?

- Nem vagyok benne biztos - leheltem félénken. Naiv kislánynak kellett látszanom. Minél ártatlanabb képet vágtam, Avala úrnő annál többet mesélt.

- Laura, nagyon fontos, hogy ezt megértsd. Tudom, szörnyetegnek tartasz minket, amiért elbájoltuk világod felnőttjeit, de nem volt más választásunk. Ők nem segíthettek, mert szívüket rég elzárták a varázslat perzselő lángja elől, de ti - Avala itt egészen előre dőlt a székében, és mélyen a szemembe nézett -, ti, gyermek, segíthettek megtalálni elveszett Kincsünket. Ha meglelitek nekünk, hatalmunk újra teljes lesz, az átkot feltörhetjük, mindent újra kerekké teszünk, és a lázadóknak többé már nem lesz okuk ellenünk, és híveink ellen vonulni barbár hadként. Segítesz nekünk, Laura?

Nem hogy válaszolni, de még levegőt venni sem tudtam. Avala úrnőből valami olyan delejező erő áradt, hogy kis híján lefordultam tőle a székről. Mágia vette körül. Tömény, émelyítő erejű mágia. Még a védőburkon átlépve sem éreztem ennyit. Kinyitottam a számat, de hang nem jött ki a torkomon. Tudtam, nagyon jól tudtam, hogy csak egy választ fogad el, de abban a mindent elhomályosító varázsködben nem akaródzott kimondanom. Benne volt a pakliban, hogy úgy járok, mint a szédítő tánc előtt, mikor belecsaptam annak a Toborzónak a markába: nincs visszaút.

Ahelyett, hogy kimondtam volna azt az igen, egy hatalmasat tüsszentettem, takonnyal terítve be Avala úrnő íróasztalát.

- E…elnézést - szipogtam. Nem mertem felnézi. Fogadni mertem volna rá, hogy nekem ennyi volt, a boszorkány fogja magát, és paff, bamba bábuvá változtat. Nem ez történt. Avala úrnő puha szivárványszín zsebkendőt lebbentett meg az orrom előtt.

- Jól megfáztál, gyermek - búgta sajnálkozón, míg én elvettem a kendőt és kifújtam az orromat.

- Ez is amiatt a nyamvadt óriásteknős miatt van - morogtam az orrom alatt, persze gondolatban az óriásteknős helyére Mó nevét behelyettesítve.

Avala úrnő felállt, megkerülte az ismét tükörfényes íróasztalt, elém lépett, és mutató ujjával felemelte az államat. Nagy volt a kísértés, hogy megharapjam, de uralkodtam magamon, és boci szemekkel felnéztem rá.

- Szegény Laura, biztosan nagyon megijedtél, mikor elsüllyedt az a teknős. Elmondod nekem, mi történt. - Az utolsó mondatot nem kérdezte, hanem egyszerűen kijelentette, ami kissé zavart, de mivel akkor ár nem éreztem azt a félelmetes, lüktető varázserőt, azonnal válaszoltam.

- Az egyik kislány elindult lefelé a dombról, de Mó nem vette észre, és mivel tök bunkó volt, az egyik fiú és én nem szóltunk neki, hanem gyorsan a kislány után mentünk, hogy visszahozzuk, mielőtt elveszik. Lassúak voltunk. A kislány megcsúszott, és legurult a teknős páncéljának peremére. Aztán mi is. Csak ott, a páncél szélén egyensúlyozva jöttünk rá, hogy az egy óriásteknős. Mó semmit nem mondott, csak, hogy kussoljunk, így teljesen ledöbbentünk. A fiú és én nem is hittük el, amit láttunk. A kislány pedig ijedtében felsikított, és ezzel valószínűleg megriasztotta a teknőst, mert a következő percben már egyedül úsztam a semmi közepén. Valami le akart rántani a mélybe. De igazából akkor ijedtem meg nagyon, mikor magamhoz tértem, és nem tudtam, hol vagyok. Ráadásul rossz táborba kerültem.

- Szegény gyermek - sóhajtotta megint Avala, és megsimogatta a fejemet. Még mindig szívesen megharaptam volna. Ki nem állhattam, ha valaki hozzámér, hát, ha még a hajamhoz! Azt még a saját anyámnak sem szabadott. Figyelemelterelésként kifújtam még egyszer az orromat, illetve csak megpróbáltam. Hirtelen rádöbbentem, hogy már egyáltalán nem is vagyok taknyos. Sőt, már a torkom sem fájt. Hitetlenkedve pillantottam fel a boszorkányra.

Avala úrnő mosolyogva beleborzolt a hajamba, majd méltóságteljesen visszalépdelt az asztal mögé, és leereszkedett trónszerű székére.

- Köszönöm - nyögtem döbbenten, mikor már egész biztosra tudtam, hogy nem képzelődöm, hanem tényleg meggyógyultam.

- Most már nyugodtan beszélgethetünk. Mi a következő kérdésed?

- Mi lesz, ha teljesítettük a próbatételeket? Harcolnunk kell a lázadók ellen, vagy azt a kincset kell megkeresnünk?

- Ó, Laura, semmit sem kell. Nem kötelező. Csak akkor segítesz, ha szeretnél. Nem szeretnél? - Már megint a hideg futkározott a hátamon.

- Nem úgy értettem, persze, hogy segítek - bizonygattam. - Csak azt szeretném tudni, hogy milyen feladatot bíznak ránk.

- Drága gyermek, az mindenkinek az egyéni képességeitől függ. Azért vannak a próbatételek, hogy kiderítsük, miben vagytok a legügyesebbek. Ha erős vagy, és nem ismersz félelmet, akkor bizonyosan segíthetsz bajbajutott híveinket védelmezni, ha viszont fürge az eszed, és könnyedén fejted meg a rejtvényeket, akkor lehet, hogy belőled lesz az a felfedező, titokbúvár, aki újra megleli elveszett Kincsünket. Ne félj, Laura! Senkit sem bízunk meg olyan feladattal, ami meghaladja legjobb képességeit.

Hogy megnyugodtam-e? Egy cseppet sem. Akkor már folyamatosan borsódzott a hátam. Csak annak örültem, hogy a boszorkány már nem közvetlen mellettem áll, hanem egy tonnás asztal túloldalán ül.

- Most én kérdezek, gyermek. Miért rohantál úgy el barátságos kis várunkból? Mi űzött ide az Erődbe? - Témánál voltunk. Először csillant fel igazán a remény, hogy megtalálhatom Kinát.

- Az egyik barátnőmet keresem. Azt reméltem, hogy itt majd találkozhatok vele, vagy hogy legalább valaki hallott róla.

- Hogy hívják a kis barátnődet? Az összes kis katona nevét ismerem, aki megfordult Kárbun falai között.

- Kina.

- Kina? - Avala úrnő szemei elsötétültek, én pedig riadtan hátrahőköltem. - Kina, a vihar városából!

- Nem tudom, több Kina is lakik abban a városban…

- Ó, gyermek! Kina nevű lány még sosem jutott el az Erődig, és nem is fog.

Baj szagot éreztem. "Ha ezek Kináról is tudnak!"

- Miért? Valami rosszat tett? - játszottam tovább a tudatlan Laura szerepét.

- Kina, a vihar városából segített az irigy boszorkánynak feltámasztani azt a vihart. Kina is boszorkány, a te világod egyik varázstudója.

- Á! - legyintettem. - Ez a Kina egész biztosan nem. Egyáltalán sosem érdekelte semmiféle misztikus dolog. Ő nem olyan. Ő igazi vagány.

- Jól van, gyermek. Mondd el nekem, hogy néz ki az a Kina, aki a barátnőd, én pedig cserébe elárulom, hogy járt-e a Boszorkányok Szigetén.

- Ő, alacsonyabb nálam, és néhány hónappal fiatalabb. Könnyen barnulós bőre, szürkéskék szeme, és szőke haja van. Izmos és vékony, mert táncolni jár. Szép, olyan igazán szép lány, és mindig lehetetlen dolgokat talál ki. Van egy öccse, és nagyon sok barátja. Népszerű, főleg az osztályban. Mindenki szívesen lóg vele, még a fiúk is…

- Sajnálom, Laura, ő nem járt még itt, de bizonyosan megtaláljuk, ha nem előbb, akkor utóbb.

- De ő nem hiszem, hogy boszorkány!

- Nem félj, Laura! Nem fogjuk bántani, hacsak… Mondd, gyermek, ismeri a barátnőd Levát?

- Levát? Nem. Sajnálom.

- Ne sajnáld! Ez jó hír a barátnődnek. És te? Ismered? Találkoztál vele a városodban?

- Ne…em. - Éreztem, hogy akadozik a nyelvem. Gyorsan igyekeztem összeszedni magam. - Talán… mintha egyszer hallottam volna ezt a nevet. Ki ő? Ő az…

- Ő a Viharkavaró. Ha bárki említi, hogy ismeri, látta, vagy hallott róla, akár még abban a másik világban, jelentened kell. Értetted, Laura?

- Igen - bólintottam határozottan. - Én sem akarom, hogy a Viharkavaró szabadlábon rohangáljon. Lerombolta a városomat. - Ezúttal nem hazudtam. Tényleg el akartam csípni Faylne furcsa segédjét. - És Kina?

- Kina csak egy nyom. Ha valahol felbukkanna, tudhatnánk, hogy Leva is arra jár… és egyelőre ő az egyetlen, aki személyleírást adhat Leváról. Kémünk, sajnos ott pusztult a viharban.

"Faylne!? Vagy az a fiú…"

- Elszaladt az idő, gyermek. Maradtak még benned kérdések?

- Csak egy: mi lesz a háború után az én világommal?

- Minden olyan lesz, mint régen. A felnőttek visszakapják az irányítást, ti, gyermekek pedig szépen visszaültök az iskolapadba. A két világközti átjárót pedig bezárjuk, hogy ne történhessen több galiba. Persze, ha ez így nem tetszik, kérheted, hogy változtassunk valamin. Többen kérték, hogy ő és szülei gazdagabbak legyenek, hogy sose kelljen dolgozniuk. Te is erre vágysz?

"Megfontolandó." Már majdnem rábólintottam "miért is ne?" alapon, mikor beugrott valami más.

- Csak a háború után válhat valóra a kívánságom? Nem kívánhatnék valamit mostanra? - Avala úrnő nem válaszolt rögtön, előbb mosolyra húzta a száját, és összekulcsolta ölében a kezét.

- Érdekes, milyen kevés kiskatonának jut eszébe feltenni ezt a kérdést. De vajon kifizetődőbb a mának élni, mint a holnapnak?

- Már ha élek még azon a szép holnapon. Ez egy háború, igaz? A háborúk pedig mindig követelnek áldozatokat. - A boszorkány még szélesebbre húzta mosolyát, és intett az egyik ujjával, hogy hajoljak hozzá közelebb. Engedelmeskedtem, mire ő is egészen az asztal fölé hajolt, és egészen halkan, szinte suttogva búgta.

- Tudod, okos gyermek vagy, Laura. Igazad van. Mindig vannak áldozatok.

- Én nem akarok közéjük tartozni.

- Mondd hát, gyermek, mit kérsz tőlem?

- Túlélést. Történjen akármi, túl akarom élni ezt a háborút. Kérhetem ezt? - Avala bólintott, és továbbra is mosolyogva hátradőlt a székében.

- Ezt még soha senki nem kérte előtted, pedig milyen bölcs kívánság. Kértek már erőt, gyorsaságot, hogy láthatatlanná válhassanak az ellenség előtt, és sok hasonlót, de ezt nem. Megkapod. Én, Avala, a Tíz Boszorkány Úrnő egyike megígérem neked, gyermek, hogy történjék bármi, nem fogsz meghalni a háború alatt.

- És a háború után? - Tudtam, nem kellene túlfeszítenem a húrt, de muszáj volt tudnom, hogy a háború után nem esek-e össze rögtön holtan, vagy nem öregedek-e a végtelenségig, mert egyik lehetőség sem tetszett volna.

- Az már a te dolgod, nekem semmi közöm hozzá. A varázslatom a béke helyreállításáig tart, egy pillanattal sem tovább. - Megkönnyebbülten kiengedtem a tüdőmben szorongatott levegőt.

- Köszönöm, Avala úrnő.

- Sok sikert a próbatételeken, Laura - búcsúzott a boszorkány sejtelmes mosollyal. Felálltam, udvariasan elköszöntem, majd nehézkes léptekkel elindultam az ajtó felé. - Ó, Laura, ha Mo'Kíron odalent várakozik már, akkor küldd fel! Miatta már egyetlen kiskatonának sem kell aggódnia.

- Igen, természetesen - habogtam az ajtóból, egy másodpercre hátrafordulva. Avala úrnő már nem engem nézett. Az előtte heverő papírra írt éppen, mikor elhagytam a toronyszobát.

A lépcsőn lefelé lépdelve zsongott a fejem. Azt reméltem, ha beszélhetek egy boszorkánnyal, akkor tisztábban látom majd a dolgokat, de a szálak csak még inkább összekuszálódtak. Faylne majdnem biztosan halott volt, Kina pedig könnyen bajba kerülhetett. Reméltem, hogy ő is a Szigeten van álnéven, és nem otthon a sajátjával, mert akkor szinte biztos, hogy hamarosan elkapják. Az tűnt a legjobb megoldásnak, ha nem keresem tovább, mert ha megtalálom, és közben a boszorkányok rájönnek, hogy én vagyok Leva, akkor Kinát is elkapják. Ha pedig őt kapják el előbb, és elárulja, hogy nézek ki, akkor is jobb, ha jó messze vagyunk egymástól. Sötétszemű, barna hajú lányból sok van. Nem fognak könnyedén megtalálni. Ha mégis… Avala megígérte, hogy nem fogok meghalni. Bebiztosítottam magam. Önkéntelenül elvigyorodtam, mielőtt kiléptem az üvegajtón.

*

Odakint már teljesen besötétedett, és lebegő fáklyák világítottak a falak mentén. A távolból vidám kacagás, és kurjongatás hallatszott. "A búcsútánc" - gondoltam felszabadultan. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és mélyet szippantottam a könnyű, esti levegőből. A náthám tényleg teljesen meggyógyult. Épp indultam volna megkeresni, hogy merre van az a Kiképző Udvar, mikor valaki előlépett az árnyékból: Mó. Akkor nyert értelmet Avala úrnő utolsó két mondta. Mó volt Mo'Kiron.

Akkor sem szóltunk egymáshoz. Mó elindult az üvegajtó felé, én pedig az erőd belseje felé. Azt hittem, hogy majd szó nélkül elmegyünk egymás mellett, de ezúttal Mó megszólított.

- Laura! - Nem törődtem vele. Azt játszottam, amit ő velem útközben. Egyszerűen elfordítottam a fejem. Úgy tettem, mintha nem hallanám. Mó nem hagyta annyiban. Megragadta a karomat, és a falnak lökött. Csak centiméterekre kerülte el a fejem az egyik lebegő fáklyát. Felszisszentem, és arra gondoltam, ha valami mást kérek a boszorkánytól, akkor lehet, hogy már lángolna a hajam.

- Mi van?

- Mondott valami? Avala úrnő mondott valamit rólam?

- Csak azt, hogy már vár. Jobb lesz, ha sietsz. - Mérgesen mondtam, de Mó nem hagyott békén. Komor tekintettel egyre erősebben szorította a karomat.

- Eressz már el!

- Ennyi? Semmi mást nem mondott?

- De. Azt, hogy miattad már senkinek sem kell aggódnia - sziszegtem gonoszan.

Mó végre elengedett. Nem is egyszerűen elengedett, hanem hátrahőkölt.  - Már vár - tettem még hozzá. Mó válla megroggyant, és lassan hátrált két lépést. Kétségbeesetten kapkodni kezdte a levegőt. Mikor belépett az üvegajtón, már egyáltalán nem tűnt félelmetesnek, vagy titokzatosnak. Csak egy tizenéves srác volt, akinek lőttek. Elégedettséget éreztem.

Gondolkodás nélkül elmentem volna megnézni a búcsútáncot, ha az ajtó a szokásos módon becsukódik a belépő háta mögött. De akkor, mikor Mó ment fel a lépcsőn valamiért nyitva maradt. Furcsa volt.

Tudtam, hogy Móból bamba lesz, és azt is, ha nem lenne egy szemét bunkó, és nekem még meglenne a varázserőm, akkor sem tudnék semmit sem tenni érte. Valahogy mégis vonzott az a nyitott ajtó. Arra gondoltam, hogy kipróbálom, ér-e valamit Avala ajándéka. Logikusnak tűnt, ha engedély nélkül lopódzok be a Tíz Boszorkány Úrnő egyikének tornyába, azt nem élem túl. De mivel túlélést kaptam ajándékba, nem eshetett bajom.

Halk léptekkel, csak hébe-hóba véve levegőt lopakodtam fel a lépcsőn. Nem történt semmi. A torony varázstalanul hallgatott. Az utolsó fordulóban szorosan a falhoz lapultam, és így nem csak hallottam, hanem láttam is Mót és Avala úrnőt.

- Ennyi volt, Mo'Kiron, elfogytak a dobásaid. - A boszorkány hangja továbbra is bársonyosan zengett, de ezúttal nem játszott elnéző mosoly a ragadozóéra emlékeztető szempár alatt. Móra valamiért komolyan haragudott. - Négy embert veszítettél idefelé jövet. Odaátról jövet, pedig majdnem egy tizednyi kölyköt. Ha a teknős valamivel távolabb süllyed el, akkor értékes információk vesztek volna kárba.

- Úrnőm…

- Csend! - Avala felpattant, Mó pedig térdre rogyott. - Azt mondtad, a vihar városi lány semmit sem tud… ismer egy Kinát. Nem sok, de az elmondása alapján ő sem az, akit keresünk, így még egy nevet kihúzhatunk. Így már csak öten maradtak abban az átokverte városban...

- Engedje meg, hogy elhozzam őket. - Avala úrnő felkacagott.

- Azt hiszed, ostoba fiú, hogy képes lennél a saját világában elkapni egy boszorkányt?

Mó erre már semmit sem mondott, csak lehorgasztotta a fejét.

- Csalódást okoztál, Mo'Kiron. A modorod nem méltó a Kiron családhoz. Nem vagy sem tiszteletet parancsoló, sem elbűvölő. A másik világ gyermekei rendszerint semmibe vesznek, nem hallgatnak rád. Az utolsó Kirontól többet vártunk.

- Könyörgöm, bocsásson meg! Kérem…

- Kérsz? Még van merszed újabb kéréssel előállni? Merekrutot csináltunk belőled, és mit adtál cserébe?

- Én nem ezt kértem. - Mó szavait alig hallottam.

- Mit merészelsz, ostoba fiú?

Mó lassan felemelte a fejét, és egyenesen azokba a haragos smaragd szemekbe nézett.

- Alázatos szolgája vagyok, Avala Úrnő, a Tízek egyike, de én nem akartam Merekrut lenni. Én a szüleimet akartam megmenteni.

- A szüleidért semmit sem tehettünk. Elutasították az ajándékunkat, nem bíztak a hatalmunkban. Azokon, akik nem hisznek az erőnkben, nem segíthetünk. Ne kövesd a példájukat!

- Bocsásson meg, úrnő! Bízom a boszorkányokban. - Mó a földön térdelve szájához érintette mutató- és középső ujját, aztán egészen összekuporodott. - Örömmel szolgálom a Tízeket Merekrutként.

- Akkor szolgálj jobban, Mo'Kiron! - Avala hátat fordított Mónak, és a lőrésre emlékeztető ablakhoz lépett.

- Most kegyes leszek, de soha többé nem hibázhatsz, fiú. Jobb, ha észben tartod, a háború mindig követel áldozatokat. Ha ismét elrontod a rád bízott feladatot, jobb, ha gondoskodsz róla, hogy te is áldozattá válj, Mo'Kiron.

- Úrnőm - Mó hitetlenkedve kapta fel a fejét -, köszönöm. Köszönöm a jóságodat.

- Ne köszönd. - Avala továbbra is az ablakon bámult kifelé. - A lelkedet megtarthatod, de ennyi ügyetlenkedést akkor sem úszhatsz meg büntetés nélkül. Hagytad, hogy a lázadók kislányokat lopjanak el tőlünk, e világi kislányokat. Lehet, hogy valamelyikükből boszorkány lehetett volna… ezért mindenképpen fizetned kell. Holnap reggel jelentkezel a fogdában. Abban biztos lehetsz, fiú, kemény büntetés vár rád, de egy percre sem felejtheted el, te a Tízek szolgája vagy… Egy Merekrut akkor is büszkének és erősnek mutatja magát, ha súlyos büntetésben részesül, és azt egy alacsonyabb rangú katona hajtja végre. Ne hozz szégyent ránk, Mo'Kiron.

- Nem fogok, Úrnőm.

- Túl sokszor hallottam már ezt tőled, fiú. Távozhatsz!

- Köszönöm, Avala úrnő. - Mó még egyszer a padlóhoz érintette a homlokát, majd felpattant, és űzött vadként sietett ki az ajtón, le a lépcsőn… már a harmadik lépcsőfoknál járt, mikor eszembe jutott, hogy nekem is iszkolnom kéne. Gyorsan, és csendesen igyekeztem mozogni, de inkább csendes voltam, mint fürge. Mó egy perc alatt beért. Meglepődött, mikor meglátott, de egy szót sem szólt. Kézen fogott, és húzott maga után. Ezúttal meg sem próbáltam kiszabadítani magam. Mikor a torony bejárata visszaváltozott kőfallá a hátunk mögött, magától elengedett.

- Miért? - Ennyit kérdezett.

- Nem csukódott be mögötted az ajtó.

- Nem segíthettél volna.

- Tudom.

Többet nem szóltunk. Némán, együtt sétáltunk el a Kiképző Udvarra, ahol hatalmas máglya körül ugráltak a zöld-narancssárga ruhás gyerekek. Móval nem lettünk barátok, de már nem is utáltuk olyan elvetemülten egymást.