Nyolcadik bejegyzés - Az Erőd

Hosszas kihagyás után, de végre ebből is van friss :O) A véleményeknek továbbra is örülök, itt is, Merin is és Mazsin is.

Tulajdonképpen jól jártam ezzel a felderítősdivel: nem kellett Mó fennhéjázó képét bámulnom, és senki nem kérdezgette merre jártam, ha elmentem keresni egy bokorcsoportot, hogy pisiljek, vagy egyéb. Annyira távolodhattam el a bandától, amennyire csak akartam. Akár ott is hagyhattam volna őket! Eron biztosan velem jött volna. Hogy miért maradtam mégis? Igazából nem tudom. Talán Kina miatt, talán mert féltem. Semmi garancia nem volt arra, hogy a lázadók kevésbé pocsék alakok, mint Móék.

Jól megvoltunk mi Eronnal kettesben. Kicsit dumáltunk az én világomról, kicsit az övéről, de leginkább hallgattunk. Ilyenkor mindig azon agyaltam, hogy hogyan lettünk mi tulajdonképpen barátokká. Vajon mivel nyerhettem el a rokonszenvét, én, aki olyan zárkózott voltam, hogy három év alatt a harmincegy osztálytársam közül egyetlen eggyel kerültem beszélő viszonyba (mert abban valahogy egyre kevésbé hittem, hogy mi Faylnével valaha is barátok voltunk). És én miért bíztam meg Eronban az első perctől kezdve? Volt benne valami, amitől olyan egyértelműen jónak és őszintének tűnt. Ráadásul képtelenség volt kibillenteni a lelki egyensúlyából. Korábban sosem találkoztam hozzáhasonló gyerekkel. És mégis. Végig ott motoszkált a fejemben, hogy mi van, ha ez az egész csak egy hazugság? Ha Eron csak a boszorkányok trükkje, hogy megbizonyosodjanak róla, valóban én vagyok Leva, és elcsíphessenek. Elvégre hivatalosan én voltam a viharkavaró, Eron pedig egy amnéziás kissrác, akiről senki nem tudta, honnan jött. Simán lehetett a boszorkányok kéme is.

A rajtaütés óta úgy éreztem, hogy figyelnek. Biztosra vettem, hogy a boszorkányok tudják. Tudják, ki vagyok, és azt is, merre járok. Ha igaz az, amit Eron a kristálygömbökről mesélt, akkor az én világom műholdas megfigyelő rendszereivel sem lehet lepipálni őket. És ha képesek egész csapatokat, hosszú kilométereken keresztül elrejteni az ellenség szeme elől, akkor kizárt, hogy át tudtam verni őket egy lapra firkantott hamis névvel. Tuti, hogy rég észrevették, hogy nem iratkoztam fel az első listára, csak a terepmunkásra az elosztóban. Paranoia? Talán. Talán nem. Hogy féltem, az biztos. Ráadásul meg is betegedtem. Egyébként sem öltöztem vastagon, és menetelés közben is mindig fáztam, de az semmi volt, hiszen mikor a Nap lenyugodni készült, mi mindig tábort vertünk. Olyankor belebújtam a jó meleg hálózsákomba… amit a lázadók elloptak. Onnantól kezdve minden éjszaka maga volt a borzalom. Hajnalonként vacogva, zsibbadt tagokkal ébredtem, és hálát adtam az égnek, hogy egyáltalán felébredtem. Két nap múlva taknyom-nyálam egybefolyt, és csak remélhettem, hogy az a boszorkány-illúzió működik, mert különben kilométerekről hallhatták a köhögésemet. "Kellemes" túra volt: a második hálózsáknélküli éjszaka után arra ébredtem, hogy kapar a torkom, a harmadik napon a nyakunkba szakadt egy kósza zivatar, az ötödiken már non-stop könnyezett a szemem a náthától, ráadásul rohadtul kezdtem unni, hogy bogyókon élek. A hatodikon szerencsére megérkeztünk…

Különös volt. Nem ilyennek képzeltem az úti célunkat. Igazából meg sem próbáltam elképzelni. Mikor Mó végre kinyögte, hogy valami tengerparti erődbe tartunk, valahogy egész máson főtt a fejem. Mondjuk, hogy miért bámul mindenki engem, miért utál az Ég ennyire, és hogy miért éppen én álltam le kérdezősködni, mikor annyi nagyszájú vesz körül. A lényeg, hogy azóta egyszer sem jutott eszembe az az erőd. A támadás, Eron eltűnése, majd megkerülése, Berolí barátságos hangja, Mó durvasága, az elillanó, láthatatlan pajzs, az a különös kézmozdulat, amit mindenki ismer, a takonykór… valahogy minden mást kiszorítottak a gondolataim közül, így a hatodik napon elém táruló látvány egészen mellbevágott.

Mikor Eronnal felértünk a domb tetejére, és lenéztünk a völgybe, egyszerűen nem hittem a szememnek. Az Erőd nem egy erőd vagy vár volt, hanem erődítmények hosszú sora, ami jobbra és balra is a végtelenbe kígyózott, és eltakarta előlünk a tengert. Fenékre ültem a döbbenettől.

- A francba - leheltem magam elé. Eron mellém huppant.

- Nem ilyennek képzelted? - kérdezte vidám mosollyal a szája sarkában. Csak lemondóan megcsóváltam a fejem. Akkor mondtam ki először hangosan, amit igazából már azóta tudtam, hogy beálltam a Toborzók táncába.

- Soha nem fogom megtalálni Kinát.

- Ugyan - próbált vidítani Eron. - Mármint, persze, nem lesz gyaloggalopp, de ez a Boszorkányok Szigete. Itt bármi megeshet.

- Végül is - mosolyodtam el kényszeredetten - nincs is olyan sok erőd. Mennyi? Két-háromszáz torony? Egy laza év alatt végiglátogathatjuk az összeset.

Eron kinevetett. Vállon bokszoltam, mire ő kugli mód eldőlt és tovább kacagott, talán nem is rajtam, csak a lehetetlen helyzeten. Néhány másodperc múlva én is röhögtem, először kicsit erőlködve, aztán már csak úgy. Nem akartam abbahagyni akkor sem, amikor Móék felcaplattak a dombtetőre, mert féltem, hogy ha nem nevetek, hát akkor elbőgöm magam. A pityergés luxusát pedig végképp nem engedhettem meg magamnak. Illetve a maradék büszkeségem nem engedte nekem. Az átkozott sziget összes nyamvadt boszorkányának minden varázserejéért sem hagytam volna, hogy Mó sírni lásson. Úgyhogy miután elhaladt mellettünk a csapat, feltápászkodtam, felhúztam Eront is a földről, aztán a többiek nyomába eredtünk.

A dombon volt egy pont, ahol különös, ismerős érzés fogott el. Megborzongtam. Mágia. Korábban sosem éreztem olyan intenzíven, mint akkor. Igazából azon lepődtem meg, hogy nem lepődtem meg. Én továbbra is képtelen voltam a legapróbb bűbájra is, de a boszorkányok… azok a boszorkányok tényleg tudtak valamit. Varázsbuborékba zárták az egész Erődöt. Félelmetes volt a felismerés, és már nem is tartottam olyan döbbenetesnek, hogy az emberek szinte istenként imádják őket, hiszen ekkora erővel nem lehettek egyszerű halandók. De hogy jövök én a képbe?

- Valami baj van? - kérdezte Eron, mikor megtorpantam a varázsbuborékba lépve.

- Nem - ráztam meg a fejem, miközben újra kitapogattam csupasz talpammal a dombról levezető ösvényt. - Csak észrevettem valamit.

- Mit?

- Védővarázslat van az egész erődrendszer körül.

- Komolyan? De jó, akkor nem kell félnünk a lázadóktól, és már Mó sem haragudhat rád. Biztonságban vagyunk… várjunk… ezt hogyan vetted észre?

- Az előbb sétáltunk keresztül rajta. Éreztem…

- Érezted? Hogyan?

- Ezen még sosem gondolkodtam. Talán… - hagytam, hogy Móék jócskán lehagyjanak minket. - Olyan, mint mikor fúj a szél, és mégsem… mintha lenne egy második bőröd, amivel csak a mágiát érzed. Nem látod, nem hallod, csak érzed.

- Egyáltalán nem látod?

- Nem - csóváltam meg a fejem. - Magát a mágiát nem, de a hatása az sokszor látható. Mondjuk, mikor tárgyakat röptetsz, vagy színes fénynyalábokat bűvölsz, vagy esőt hívsz, vagy az az erőtér, amit Kina és én tanultunk, vagy…

-… a vihar.

- Igen - csendesedtem el. Amíg Eron közbe nem szólt, észre sem vettem, mennyire feltüzelt, hogy a mágiáról beszélhetek.

- Azt nem érezted, amikor megszűnt körülöttünk a varázslat útközben.

- Nem. Nem mindig érzem, sőt igazából elég ritkán, azt hiszem. Én még csak egy kezdő boszorkány vagyok. Voltam. Helyesebb, ha azt mondom, voltam.

- Szerettél varázsolni - állapította meg Eron az állát vakargatva.

- Imádtam varázsolni. - Felidéztem magamban az érzést, mikor átléptem a bűbájból emelt falon. Kellemesen megborzongtam. Újra érezni akartam. Sóhajtva pillantottam hátra a vállam felett a dombtetőre, de végül mégsem fordultam vissza. Nem lett volna semmi értelme.

- Nagyon hiányzik?

- Mintha a fél szememre megvakultam volna.

- Vagy mintha az emlékeidet veszítetted volna el. - Eron odébb rúgott egy nagyobb kavicsot, én pedig elszégyelltem magam. Ráadásul a taknyom is folyt.

Ostobaságok miatt nyafogtam. Elvesztettem valamit, amiről néhány hónappal korábban azt sem tudtam, hogy valóban létezik. Nagy szám. Eron a múltját hagyta el. Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lenne, ha semmire sem emlékeznék. Nem lenne Kina, Faylne, Nol… nem lennének borzalmas iskolai napok sem, a ködbe vesznének a nagy égések, veszekedések, családi délutánok, maratoni társasozások, szülinapok, versenyek, koncertek, álmok, a pillanat, mikor rájöttem, hogy tudok varázsolni. Semmim sem lenne. Senki lennék. Egy elveszett. Egy eron. És mégis… akaratlanul a fejembe tolakodott a gondolat, hogy mindezt elfogadnám, ha cserébe visszakaphatnám a mágiát, hiszen, nem emlékeznék. Nem tudnám, hogy mit veszítettem. De a varázslás! A pajzs eszembe jutatta, hogy milyen volt, mikor én is hihetetlen dolgokat tehettem. És az a bizsergető valami, amit akkor is éreztem, mikor az a fantomszerű srác a vihart támasztotta, vagy mikor az a feketekabátos kergetett, vagy… igazából mindig, csak nem olyan erősen. Sokkal, sokkal gyengédebben, de mindig is éreztem, egészen addig, amíg el nem süllyedt az a nyamvadt óriás teknős. Mindig velem volt…

- Eron!

- Hm?

- Eszembe jutott egy nagyon furcsa emlék.

- Elmeséled? Nekem úgysincs belőle sok - vigyorgott rám felvillanyozva. Nem ingatta meg hitemet: továbbra is ő volt a legfurcsább fiú, akivel valaha találkoztam.

- Talán négy éves lehettem, vagy három. Inkább három, mert Nol még nem született meg… azt hittem, hogy csak álom volt, de… akkor is azt éreztem, amit most, mikor beléptünk azon a pajzson. Szóval a lényeg, hogy mikor kicsi voltam, féltem egyedül lemenni a lépcsőn. Lakkozott fa, és nagyon csúszik. Szokásom le- és felesni rajta. Mindig kiabáltam, mikor le akartam menni, és akkor vagy a szüleim, vagy a nagymamám odaállt a lépcső valamelyik végére és figyelt. Akkor valamiért nem jött senki, és én mégis elindultam lefelé, de nagyon óvatosan. A negyedik lépcsőfokon megálltam, és valami nagyon furcsát éreztem. Mintha a gyomromat csiklandozták volna.

- Mágia?

- Az. Nem is gondolkodtam. Csak úgy egyszerűen belém hasított, hogy de hát én tudok repülni! Behajlítottam a térdem elrúgtam magam.

- És repültél?

- Repültem, de csak egy kicsit és nagyon alacsonyan. Az utolsó lépcsőfokot majdnem lefejeltem. Előrenyújtottam a kezem, mert féltem, hogy megütöm magam. Azt hiszem, úgy bukfenceztem be a bárpult mögé. A végére nem igazán emlékszem. A könyökömet biztos, hogy bevertem, és mindenki azt hitte, hogy megint leestem. Utána még sokáig kísértett az a gyomorcsiklandozós érzés.

- Jó lehet ilyenekre emlékezni. Máskor is repültél?

- Nem. Talán volt még pár apró varázslatom, de aztán hosszú évekig semmi. Csak néhány hónappal ezelőtt fedeztem fel újra.

- De hát miért? Ez csak úgy el tud múlni? Lehet, hogy megint évekig kell várnod, hogy újra varázsolhass?

- Fogalmam sincs. - Azért elgondolkodtam Eron szavain. Lehet, hogy a varázslás ilyen időszakos dolog? Lehet, hogy hosszú hónapok alatt gyülemlik fel az emberben, és ha elhasználja, akkor évekig kell várni, hogy megint összegyűljön néhány bűbájra elegendő? Mint a cseppkő. Sántított az elmélet. A renegát boszorkány, Mora néni miért nem említette, mikor Kinát és engem tanított? Valószínűleg azért, mert mégsem így működik. A varázserőm akkor hagyott el, amikor átléptem ebbe a világba. Előtte pedig, mikor kicsi voltam… nehezen tudtam visszaemlékezni, de aztán beugrott: a rossz karácsony, amikor egyetlen ajándéknak sem tudtam örülni, mert a nagymamám délután azt mondta, hogy nincsen se Jézuska, se Mikulás és anyáék hazudnak, mikor azt mondják, hogy azért kell az emeleten maradnom, mert a kis Jézus csak titokban jön. Négy éves voltam. Akkor ezért veszett el. A valóság és az álmok összemosódtak, én pedig egy elejtett megjegyzés miatt nem tudtam tovább hinni a csodákban. Hosszú időbe tellett mire ezt elfelejtettem. És nagyon különös, hogy az Erőd felé lépdelve újra eszembe jutott. Jó memóriám van. Mindig is az volt, de azt mégsem éreztem természetesnek, hogy ilyen régi dolgokra emlékszem. Persze, azt mondjuk képtelen lennék elmesélni, hogy milyen volt az ötödik szülinapom, vagy mikor a város másik oldalára jártam óvodába, sőt az első iskolai napomra sem emlékszem igazán, vagy arra, hogy miket ettem az utolsó héten, még otthon. De egyes dolgok kitörölhetetlenül megragadnak és a legváratlanabb pillanatokban robbannak be a tudatomba. 897 635 - a regisztrált felhasználók száma. Miért emlékszem erre?

Míg a képzeletbeli fényképalbumomat lapozgattam, Eronnal beértük a csapatot, és már hátborzongatóan közel jártunk az Erőd egyik robosztus kövekből tákolt bástyájához. Ott már út is volt. Persze nem olyan igazi, betonozott vagy macsakakövezett, csak amolyan mezei földút, mégis örömmel sóhajtottam fel, mikor kiértünk a dzsidzsásból.

- Civilizáció.

- Az mit jelent? - csapott le rám Eron rögvest. Én fáradtan elmosolyodtam, és hosszas magyarázatba kezdtem ügyet sem vetve Mó fancsali ábrázatára. Eron tökéletesen értett hozzá, hogyan kell a gondolataimat könnyedebb vizekre terelni. A bástya duplaszárnyas, cirádás kapuján belépve, érdeklődve futattam körbe tekintetemet. Kíváncsi voltam, hogy mit tituláltam látatlanban civilizációnak. Hamar kiderült, hogy valami egészen mást, mint amit megszoktam.

Kárbun erődjében voltunk. Nem az egész Erődöt hívták Kárbunnak, csak azt a hat bástyát és az azokat körülvevő falat, ahol szabadon mozoghattunk. És a vicc kedvéért az erőd parancsnoka is a Kárbun névre hallgatott. Montgomery a vár neve, hol aznap este szállt, Montgomery, a vár ura, vendégli a királyt… - szavaltam magamban, míg az eligazítás tartott. Maga Kárbun parancsnok üdvözölt minket, amitől nekünk szörnyen megtisztelve kellett magunkat érezni. Én ugyan nem kerültem eufórikus hangulatba, és harsonázó angyalsereget sem hallottam, de minden erőmmel igyekeztem gyorsan meghatódni, mert nem vettem biztosra, hogy nem szakad-e a fejünkre az ég, ha valamit másképp gondolok vagy érzek, mint ami elvárt.

Egy biztos: fura helyre kerültem. Kárbunhoz hasonló erődöt még sosem láttam. Olyan volt, mint egy beteg álom: mintha összecsúszott volna egy középkori vár és egy pláza, az én világomból. Vastag kőfalak, döngölt utak, mozgólépcsők, fotocellás üvegajtók, fáklyák, lőrések, üdítős- és kávéautomaták. Elsőre azt hittem, hogy a takonykór áttétet képezett az agyamba és hallucinálok, de kiderült, hogy mindenki más is azt látja, amit én. Berolí, Tíer, Hiin és a többiek is épp úgy lefagytak a látványtól, mint én. Csak Mó és Eron arcán nem tükröződött meglepetés. Mó valószínűleg már járt itt, és tudta, milyen kavart, groteszk belülről Kárbun, Eron pedig bizonyára hozzászokott, hogy mindennap valami újjal találkozik.

Nem csak az épület keltett bábeli benyomást. Az emberek is épp olyan sokszínűek voltak, mint az épületek. Itt mindkét világ minden tájáról összezsúfolták a gyerekeket. Európából, Amerikából, Afrikából, a Toborzók mindenhová eljutottak. Rengetegen voltak a Boszorkányok Szigetéről is. Kárbunban jöttem rá, hogy milyen balfék megállapítás volt, hogy ebben a világban nem vacakolnak sokat az öltözködéssel. Pont a helyi, városi gyerekek nem voltak hajlandóak belebújni az egyenruhába, ami mondjuk tényleg förtelmesen festett. Elöl zöld, hátul narancssárga pulóver, és hasonlóan ronda nadrág, ami elöl narancs és hátulról hányás zöld. Legalább jó erős anyagból készült, és ha a saját farmeromra és pólómra húztam rá, akkor már nem is fáztam. Kétség kívül hülyén néztem ki benne, de cseppet sem érdekelt. Mó csapatának többi tagja sem háborgott az idióta uniformis miatt. Ők akkor hördültek fel, mikor meglátták az egyik bástyát körülölelő, és a falon kívül is elég messzire nyúló veteményest és szántót, ahol jó pár ember serénykedett.

- Ha még egyszer kapát kell fognom a kezembe, esküszöm, hogy leugrom valamelyik bástyáról - háborogta Hiin.

- Nem kell - nézett le Berolí is a robotolókra. - Nem figyeltél a parancsnokra? Csak azok kerülnek oda, akik képtelenek betartani a szabályokat vagy rosszul teljesítenek a próbatételeken.

A próbatételek. Emiatt aggódtam a legjobban. Kárbun nem részletezte, hogy milyen feladatokkal kell megbirkóznunk, csak olyan csekélységekkel borzolta idegeinket, hogy ezen múlik, milyen pozíciót tölthetünk be a boszorkányok seregében. Én leginkább semmilyent szerettem volna, de a parancsnok külön hangsúlyozta, hogy aki alkalmatlannak bizonyul, az a sereg ellátásában fog segíteni. Vagy a földeken, vagy a konyhán. "És higgyétek el, azt nem köszönitek meg" - zúgta a parancsnok búcsúzásképp. Persze nem értettem. Biztosra vettem, hogy mosogatni, azért legalább egy fokkal kellemesebb, mint leöletni magam a harcmezőn.

- Miért olyan nagy baj, ha valaki elbukik azokon a próbákon? - kérdeztem, csak mert Berolí is ott volt, Mó pedig nem, mert ő elment a parancsnokkal jelentést tenni. - Én lehet, hogy szívesebben maradnék itt. - Akkor megvárhatnám Kinát. Lehet, hogy az ő csapata is Kárbunba jön. A bástyák tetejéről láthatnám a közeledő csapatokat. Azt is kiszúrhatnám, ha másik erődbe mennének. Talán Kinát is kiszúrhatnám, ha már elég közel járnak a falakhoz.

- Ne akard! - hallottam Berolí hangját.

- Miért? Miért mondta a parancsnok is ezt?

Berolí szomorúan végignézett rajtunk: a rajtaütés óta néma lányon, az érme csóró, most kimerültnek tűnő kisfiún, Eronon és rajtam. Nem szólt. Tíer válaszolt helyette.

- Mert aki elbukik, abból bambát varázsolnak.

- Bambát? - ráncolta össze a szemöldökét Eron.

- Bamba bábut. Aki nem tudja teljesíteni a próbatételeket, attól elveszik a lelkét.

- Hogy vehetnék el bárkinek a lelkét? - fontam keresztbe a karomat, de sejtettem, hová akar kilukadni.

- Nézd meg őket jobban - mutatott a kapálókra Berolí. A munkások keze egyszerre lendült és csapott le. Egyszerre léptek, egyszerre lélegeztek. A tekintetükben üresség honolt. Pont olyanok voltak, mint az otthoni felnőttek. Jeges borzongás kígyózott végig a gerincemen.

- Mindenkinek hasznát veszik. Vagy mint katona, vagy mint bamba - szólt Tíer. A bambánál kicsit elcsuklott a hangja.

- És ti önként vállaltátok ezt?  - csóváltam meg a fejem. - Képesek voltatok saját akaratotokból idejönni? Otthagyni az otthonotokat?

- Nem sok lehetőségünk akadt. Vagy ez, vagy a járvány - rántott vállat Berolí.

- Nekem az egész családomat elvitte - mondta Hiin, és elfordította tekintetét a bambákról.

- Sajnálom - motyogtam a lábfejemnek. Nem vagyok biztos benne, hogy Hiin hallotta.

- A lázadók miatt van - rúgott odébb egy kavicsot Tíer. - Régen a boszorkányok megvédtek a járványoktól, de a nyavalyás lázadók lekötik majdnem minden erejüket.

- Ha valaha vissza akarjuk kapni a otthonunkat, akkor harcolnunk kell a boszorkányokért - vette át a szót Berolí -, és neked is! - A fiú egyenesen a szemembe nézett. Nem hatódtam meg. Továbbra sem bíztam a boszorkányokban. - Csak akkor tudnak segíteni, ha mi is segítünk leverni a lázadókat.

- Az én otthonomat nem a lázadók, hanem a boszorkányok tették tönkre. Bábut csináltak a szüleimből, a tanáraimból, az összes felnőttből. Aztán átküldték a Toborzókat és elcsalták ide a gyerekeket, hogy harcoljanak értük…

- Laura! - Eron ragadta meg a kezemet. - Ne mondj ilyeneket!

- De… - kezdtem volna ellenkezni.

- Ugye nem akarsz te is bamba lenni? - nézett le rám Berolí, talán esdeklően.

-… Nem - nyögtem ki végül. Akkor nem kereshetném meg Kinát.

- Jó - sóhajtott fel megkönnyebbülten a srác. - Csak igyekezz teljesíteni a próbatételeket. Miután sikerült leverni a lázadókat, a boszorkányok mindent visszaadnak. Az otthonunkat, a szüleidet, a tanáraidat, és majd te is hazamehetsz. Csak bízz a boszorkányokban!

- Úgy lesz - bólintottam és megpróbáltam leutánozni a kézmozdulatot. Berolí elmosolyodott, aztán elindult a fiú szobákhoz vezető mozgólépcső felé.

- A te családod legalább él - súgta Hiin, majd Tíer és Berolí után eredt. Én ott maradtam a két kiskölyökkel és Eronnal. Bár egyikük sem mondta ki hangosan, de értettem, mit akarnak. "Ne lázadj a boszorkányok ellen, mert eltaposnak, ellopják a lelkedet, és soha többé nem térhetsz haza. Örökre a rabszolgájuk maradsz." Próbáltam nem félni. A térdeim eszeveszetten remegtek, de legalább a sírhatnék nem kerülgetett. Az én szüleim legalább élnek.