A könnyeim idővel elfogytak és fel kellett állnom. Hideg volt. Jó lett volna bebújni a hálózsákomba, de a hátizsákommal és cipőmmel együtt lába kélt. Járkálni és ugrálni kezdtem. A fejemben harangok kongtak, de nem álltam meg és nem feküdtem vissza a nyirkos földre. Vártam, hogy a többiek előkerüljenek: Eron, valamelyik suttogós lány, a fiúk, bárki. Még a Toborzónak is örültem volna, csak ne kelljen egyedül lennem. De nem jöttek.
Az idegen, perzselő tüzű Nap lassan kúszott a harmat borította táj fölé, én pedig végre be tudtam azonosítani a négy égtájat. Mivel a táborba senki sem tért vissza, vacogva, mezítláb indultam el dél felé, hátra- hátrapislantva a vállam felett. Még mindig reménykedtem, hogy egyikük előkerül. Bármelyikük.
Iszonyat lassan haladtam. Kétpercenként meg kellett állnom, hogy kihúzzak egy tüskét a talpamról, vagy valami gazmaradványt a lábujjaim közül. Nem szoktam mezítláb járkálni a lakáson és a strandon kívül. Akkor pedig nem is mosolygott rám az a mezítlábazós idő. Minden lépésnél nedves, gazos, bokáig érő fűbe mártottam a lábfejemet. Alig vártam, hogy a Nap felszárítsa a hajnali harmatot, és kezdtem beletörődni, hogy magamra maradtam.
Azon kívül, hogy fáztam, fájt a talpam, nem volt egy korty vizem és egy falat kajám sem, bizakodtam. Biztosra vettem, ha megyek egyenesen az orrom után, akkor előbb-utóbb lakott településre érek. Lehet, hogy pont az ellenség karjai közé sétálok, de ez a boszorkányok toborozta gyereksereg amúgy sem jött be. Nem tudom, miért, de nagyon úgy gondoltam, hogy a lázadók még Kinát is segítenének megkeresni.
A táj nem sokat változott. Csak a sárgás fű csapott egyre magasabbra, és a fák szaporodtak meg egy kicsit. Aztán a derékig érő gazban felfedeztem egy keskeny ösvényt. Talán nem is olyan régen taposták ki. Útra leltem. Nem tudtam, hogy a lázadókéra, vagy a csapatéra, de kissé megkönnyebbülten vágtam neki.
Nem is olyan sokára egy alakot láttam közeledni. Megtorpantam. És ha ellenség?És… mi van, ha meg akar ölni? Gyorsan elhessegettem a vérfagyasztó gondolatot. Inkább felidéztem nagypapám gyakran ismételgetett mondatát. "Ha te nem bántod, ő sem bánt téged." Jól van, tény, hogy ezt akkor mondogatta, ha egy ficánkoló haltól, nagyra nőtt póktól, ugató kutyától, vagy valamilyen másik állattól riadtam meg, de miért ne lehetne igaz az emberekre is?
Miközben azon gondolkodtam, hogy elbújjak-e a gaz között, vagy maradjak az ösvényen, az idegen szép komótosan közeledett. Lassan azt is láttam, hogy nem egyedül van, hanem egy alacsonyabb fiúval és, hogy… egyáltalán nem idegenek. A magasabbik az egyik srác volt, aki olyan jó kedélyűn gúnyolódott rajtam előző este, a másik pedig Eron. Örömömben kis híján felkiáltottam.
- Laura! - intett már messziről Eron.
- Sziasztok! - szakadt ki belőlem is önkéntelenül. Kicsit sietősebben, már gyanakvás nélkül lépdeltünk egymás felé.
Igazából csak akkor, mikor végre szemben álltunk, döbbentem rá, hogy mennyire féltem, míg egyedül voltam. Lehet, hogy alig ismertem őket, de akkor is, egy csapatban játszottunk.
Miután túltettem magam a viszontlátás furcsa eufóriáján, a Berolí névre hallgató srác ragadta magához a szót.
- Jól van, hagyjuk az örömkönnyeket. Indulás vissza a táborba!
- A táborba? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. - De, én onnan jövök. Senki sincs ott, sőt még a cuccunkat is lenyúlták. Miért megyünk vissza?
- Mert az a táborunk. A találkozási pont. Hol máshol találhatnánk egymásra - rántott vállat Berolí, és laza léptekkel elindult arra, amerről jöttem. Különösen viselkedett. Így, hogy nem volt mellette sem Mó, sem a többi idősebb srác, sokkal barátságosabbnak tűnt. Kissé komor arccal, összevont szemöldökkel fordultam utána. Nehezen dolgoztam fel a stílusváltást. Eron rám vigyorgott.
- Csinos a monoklid - mondta.
- Neked pedig a szád - mosolyodtam el én is, felrepedt, megdagadt ajkára pillantva. Egymást lökdösve eredtünk Berolí nyomába.
Sokat beszélgettünk az alatt a nyúlfarknyi idő alatt, míg visszaértünk a táborba. Eron lelkesen ecsetelgette, hogy hogyan próbálták magukkal hurcolni a lázadók, és mekkora pofonokat osztott Berolí, hogy kiszabadíthassa. A nagyobb srác csak kevéssé vett részt az élménybeszámolóban. Leginkább hagyta, hogy Eron beszéljen, ő pedig csak mosolyogva bólintott egy-egy mondat után.
Miután Eron azt is elmesélte szép hosszú körmondatokkal, hogy milyen bokor alján lapultak meg, meddig vártak a hajnalra és hogyan indultak el visszafelé, én kerültem sorra. Kevéssé lelkesen, tőmondatokban regéltem el hősies küzdelmemet. Mikor odaértem, hogy az a lázadó elkapott és azt suttogta, hogy úgy ütök, mint egy lány, Eron felvihogott. Én csúnyán néztem rá. Valahogy nem találtam olyan viccesnek a helyzetet.
- Jaj, ne haragudj már! Mondd, mit tettél akkor?
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy egyszerűen átugrom ezt a részt, meg a többit is, de a két fiú olyan kíváncsi szemeket meresztett rám. Muszáj volt az egyetlen jó mozdulatommal eldicsekednem.
- Nemes egyszerűséggel tökön rúgtam.
Eron és Berolí egyszerre szisszentek fel.
- És, utána? - Eron most sokkal óvatosabban és halkabban kérdezett. Semmi vihogás, vagy viháncolás.
- Utána - vontam meg a vállamat. - Utána leütöttek hátulról és ennyi. Mikor magamhoz tértem, egyedül voltam a kifosztott táborunkban. - Ezen Berolí kacagott egy jót.
- Elképesztő vagy, te lány - nevette a könnyeit törölgetve. - Megtámadnak minket és te békésen alszol. Aztán mire magadhoz térnél, leütnek… és szenderegsz tovább. Mi meg végig űzőcskéztük a környéket.
A srác olyan hangosan nevetett, hogy nekem is muszáj volt legalább elmosolyodnom. Valóban. Így, visszatekintve az egész sokkal inkább tűnt komikusnak, mint ijesztőnek. Sőt, volt néhány másodperc, mikor igazán jól éreztem magam. Mikor a talpam belemélyedt a puha testbe, vagy mikor felrántottam a térdemet, és még akkor is, mikor az öklöm ért célba, pedig az nekem is fájt. Azokban a pillanatokban csak úgy pezsgett a vérem. Erősnek éreztem magam és szabadnak és… kicsit olyan volt, mintha megint varázsoltam volna.
- Gyerünk már! Ne maradj le folyton! - nézett hátra a válla felett Berolí, aztán megtorpant. Nem csoda. Én a földön ültem, a talpamat az arcom elé húztam és bőszen kerestem azt az apró tüskét, ami miatt csak bicegve bírtam járni.
- Na már! - Eron későn érzékelte, hogy a nagyfiú megállt, így ő egyenesen nekigyalogolt és visszapattant a hátáról, amolyan gumilabda módra.
- Jól van, mindjárt megyek, csak…
- Hol van a cipőd? - lépett mellém a melákabb srác. Eron kiskutyamód követte.
- Ellopták… az összes többi cuccommal együtt. - Végre megtaláltam a tüskét. Néhány másodperc alatt sikerült is kioperálnom.
- Kár érte - sóhajtotta Eron, míg Berolí felsegített.
- Bizony kár - indultam meg most elsőként. - Ha valaha hazajutok, a szüleim egész biztosan kitekerik a nyakam. Az egy eredeti Puma volt. Egy fél vagyont fizettünk érte, és csak azzal a feltétellel kaptam meg, hogy nagyon vigyázok rá.
- Ha az egy ilyen drága cipő volt, miért abban jöttél el? - kérdezte homlokráncolva Berolí.
- Nem nagyon akadt más lehetőségem. Csak a szomszéd utcába indultam a barátnőmhöz. Sajnos róla kiderült, hogy elment a Toborzókkal.
- Toborzókkal?
- Ott az olyanokat nevezik Toborzóknak, mint Mó - világosította fel Eron az értetlen fiút.
- Aha - bólintott Berolí.
- Azért ez hihetetlenül hangzik - csóválta meg a fejét Eron. - Tényleg olyan mérgesek lesznek egy pár cipő miatt?
Berolí felhorkantott.
- Tökkelütött. Veled mégis mit csinálnának a szüleid, ha elveszítenéd a jobbik cipődet? Megsimogatnák azt a szöszke kis fejedet?
Eron sértődötten nézett a csúfolódóra.
- Nekem csak ez az egy cipőm van, és fogalmam sincs, mit tennének. Nem ismerem őket.
- Hogyhogy nem ismered őket?
- Nekem olyan amnimicsodám van.
Berolí szemöldöke kis híján a hajvonaláig szaladt.
- Mi?
- Eron amnéziás - segítettem ki a lassan vakvágányra szaladókat.
- Igen, ez az a szó. Amnéziám van.
A srác továbbra sem értette.
- És az mégis micsoda?
- Emlékezetvesztés - fordítottam érthetőre. - Nem emlékszik semmire régebbről. - Berolí szemei egy pillanatra megvillantak.
- Ezek szerint, te az az Eron vagy? Az elveszett Eron?
Eron először megvakarta a tarkóját, és csak utána válaszolt.
- Igen. Miért, ismersz másik Eront? - Most Berolí vont vállat.
- Nem olyan ritka név.
Így, majdnem barátságos hangulatban értünk vissza a táborba. Berolí jól gondolta, tényleg ez volt a találkozási pont, bár a létszám még közel sem stimmelt. A lányokat semerre sem láttam, és azt a kisfiút sem, akinek végül sikerült elcsennie Mó érméjét az első éjszakán. A nagyfiúk közül is csak négyen tértek vissza, és persze Mó.
A Toborzó háttal állt nekünk, a rég kialudt tábortűz mellett. Mikor a csapat többi tagja rikkantva üdvözölt minket, ő is felénk fordult. Az arca elgyötörtnek és dühösnek tűnt, és akkor sem enyhült meg, mikor ránk nézett.
- Mi a gond, Mó? - kérdezte Berolí. A Toborzó hármat lépett felénk mielőtt válaszolt volna.
- Ez az ostoba csitri, ez a gond.
Berolí, Eron, és mindenki más is érdeklődő tekintettel pislogott rám. Nem értettem.
- Én? - böktem hüvelykujjal a saját mellkasomra.
- Igen, te - sziszegte Mó, és közben egyre közelebb jött. Akkor hirtelen belém hasított. Ugye nem? De hát honnan tudhatná! Csak Eronnak beszéltem róla. Képtelenség. Kétségbeesetten Eronra pillantottam: a fiú arcán saját riadalmam tükröződött.
Lassan hátrálni kezdtem. Latolgattam a lehetőségeimet. Futni. De hová? Esélyem, mint egy hangyának cunami idején. Hat majdnem felnőtt fiú vett körbe. A lábuk jóval hosszabb volt az enyémnél, és egyébként sem voltam egy futóbajnok. A felméréseknél már egy hármasnál repültem a boldogságtól. Ötösről pedig még csak nem is álmodtam. Fél perc alatt utolértek volna, és egyébként is, hová mehettem? Délre, a lázadókhoz? Ők még a cipőmet is ellopták.
Nem hátráltam tovább. Nem volt semmi értelme. A Toborzó pedig már közvetlen előttem állt.
- Mit mondtam tegnap este? Mi a dolgod? - kérdezte dühtől remegő hangon a Toborzó. Én felkaptam, eddig mereven a földre szegezett tekintetemet. Nem tudja. Ez valami más lesz. Fogalmam sem volt, hogy ennek örülnöm kellene-e, vagy sem. Óvatosan, halk hangon feleltem, és közben védekezőn összefontam mellkasom előtt a karomat.
- Azt, hogy tegyem, amit mondasz, mert te vagy a vezető.
- És még?
- Hogy bízzak a boszorkányokban. - Sehogy sem fért a fejembe, miért olyan fontos ez "az Erő legyen veled" duma, helyi változata.
Mó összeszorított ajkakkal fixírozott, nekem pedig végigszaladt a hideg a hátamon. Már vagy egy ezredéve álltunk egymással szemben, némán, mire végre történt valami. (Eron szerint persze alig egy perc telt el abban a vihar előtti csendben.)
Apró gally reccsent egy közeledő talpa alatt. Mindenki a hang irányába nézett: két társunk tért vissza. Egy nagyfiú, az egyik suttogós lánnyal hátán, de a lány, most se nem suttogott, se nem viháncolt. Sírt. A nagyfiú Móra pillantott, és megcsóválta a fejét. A Toborzónak ökölbe szorult a keze. Rosszat sejtettem.
Mielőtt bárki bármit kérdezhetett volna, felbukkant az utolsó idősebb srác egyedül, nyúzottan, de két hátizsákkal a vállán.
- Hiin? - szólította meg az újonnan érkezettet a Toborzó.
- Sajnálom, Mó. Nem értem utol őket - hajította a földre a hátizsákokat a kimerült fiú. Én beharaptam az alsó ajkamat. Kezdtem érteni: nem leszünk többen. Közben a másik srác is letette a földre a pityergő kislányt.
- Senki más, Tíer? - Mó két kézzel túrt bele a hajába és nézett végig megmaradt csapatán. Hét megtermett fiú, egy pityergő kislány, egy riadt kölyök, Eron, és én. A tekintete végül rajtam állapodott meg. Mielőtt pisloghattam volna, akkora pofont kevert le, hogy még percek múlva is csengett tőle a fülem. Kicsit meg is tántorodtam, és könny szökött a szemembe.
- A kurva anyád! - csúszott ki a számon. Megpróbáltam visszaütni, de a Toborzó egyszerűen elkapta a csuklómat. Az arca megfeszült az indulattól. Nem értettem. Miért én? Miért engem pécézett ki magának?
- Azokat a gyerekeket miattad vitték el! Te adtál nekik lehetőséget rá! - üvöltötte az arcomba.
- Mi? - kérdeztem vissza csodálkozva, egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy még elégtételt kell vennem a pofon miatt.
- Bízol a boszorkányokban? - rántott magához közelebb a csuklómnál fogva. Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából. Hiába.
- Engedj el! - követeltem.
- Előbb töröm el a karodat. Válaszolj! - és még jobban megszorította a csuklómat. Felszisszentem. - Bízol a boszorkányokban?
Miért olyan fontos ez?
- Nem, nem bízom! - vágtam a képébe őszintén. - Már miért bíznék bennünk? Egyiküket sem ismerem.
Válaszom hallatán a csapat egy emberként hördült fel. Én még mindig nem értettem, miért akkora tragédia, hogy nem vagyok oda a bűbájosaikért.
A Toborzó nem szólt többet. Eleresztette a karomat és hátat fordított nekem. Egyszerűen átsétált a tábor másik végébe. Mintha valami vírust terjesztenék. Keserű ízt éreztem a számban. Valamit megint nagyon elbaltáztam tudtomon kívül.
- Nem magyarázná el valaki? - néztem végig kérdőleg "társaimon".
- Megtörted a védővarázslatot - hallottam a hátam mögül Berolí hangját.
- Miféle védővarázslatot? - fordultam felé.
- Amit a csapat köré vontak - folytatta Berolí helyett Hiin. - Két erőd között láthatatlanná tesz minket az ellenség számára…
-… ha mind bízunk a boszorkányokban - egyszerre fejezték be a mondatot. Mindenki, még Eron is tudta. Miközben kimondták a szavakat mutató- és középső ujjukat a szájuk elé tartották, és finoman meghajoltak. Mintha valami szektába csöppentem volna.
- Én… nem tudtam. - Hirtelen nagyon mérges lettem. Jóval mérgesebb, mint előző este, mikor a fél tábor rajtam gúnyolódott. Mégis honnan kellett volna tudnom? Persze, így már kezdtem kapizsgálni, hogy miért kerültek az én világomból való gyerekek másik táborba. Ezeket a dolgokat tanították ott nekik. Ezeket az abnormális szokásokat és szabályokat. Az ékszerek, a varázslatok, amik itt úgy tűnik, körülveszik az embereket. Amiről nekem fogalmam sem lehetett.
- Hogy lehet, hogy nem ismerted a szabályt? - kérdezte barátságosan Bertolí, annak ellenére, hogy most ott volt körülöttünk az összes többi nagyfiú. Valahogy mégsem tudtam értékelni.
- Hogy lehet, hogy nem ismered azt a szót, hogy amnézia! - kiáltottam rá magamból kikelve. - Hogy lehet, hogy elkábulsz néhány ostoba, hazug történettől, ami a világomról szól! Én abból a világból jöttem. Nálunk nem uralnak a boszorkányok semmit! Mi más szabályok szerint élünk. Mégis honnan kellett volna tudnom!
- Rossz erődben voltál. - Fordult újra felém a Toborzó, de most nem jött közelebb. Ott maradt a tábor másik végén. A hangját sem emelte fel. - Onnan nem engedtek volna ki, terepre.
- És ki miatt érkeztem rossz erődbe, hm? - Én továbbra is üvöltve beszéltem. - Miattad. Miattad fulladtam meg kis híján.
- Megmondtam, hogy ne menjetek sehová.
- Ó, ez igazán kedves volt tőled. Csak azt felejtetted el hozzá tenni, hogy azért maradjunk a dombon, mert igazából egy óriásteknős hátán utazunk. Tegnap pedig azt nem említetted, hogy illúzió buborékban lapulunk, ami a legkisebb kétkedés hatására kipukkadhat!
- Te is szólhattál volna, hogy nektek, új világiaknak mindent a szátokba kell rágni. - Mó hangja továbbra is higgadtan csengett, amitől én csak még idegesebb lettem.
- Kettőnk közül te vagy az, aki már olyan, hű de sok időt töltött egy idegen világban. Te láttad, milyenek vagyunk - passzíroztam ki magamból az artikulálatlan kiáltás helyett. - Nekem ez az első utam.
- Tünés! - mutatott a távolba a Toborzó, türelmét vesztve. - Eredj innen! Nem akarok több embert elveszíteni miattad.
- Jól van! - kiáltottam még utoljára, majd sarkon fordultam, és eliramodtam az ösvényen, amit Eronnal és Berolíval tapostunk magunknak.
Néhány percig csak a vér lüktetését hallottam a fejemben, aztán feltűnt, hogy nem csak az én lépteim dobbannak a talajon. Megálltam és hátranéztem. Eron lépdelt a nyomomban, kicsit riadtan, lemaradva, de elszánt tekintettel. Felsóhajtottam. Nem vagyok egyedül. Hagytam, hogy a fiú beérjen.
- Mó azt üzeni, hogy mehetsz a csapat előtt- vagy után, de mindenképpen tartsd a húsz lépés távolságot. - Eron picit félve közölte ezt velem. Én pedig nem könnyebbültem meg, hogy nem kell végérvényesen elhagynom a csapatot. Az kattogott az agyamban, hogy vajon mit fogok legközelebb elrontani, és az, hogy Kina a másik erődbe érkezett. És valószínűleg még mindig ott van, hogy megtanulja a szabályokat. Tehát én most egyre távolabb sodródom tőle. Nem tetszett a dolgok alakulása, de mit tehettem ellene?
- És te? - kérdeztem Eront, most egyáltalán nem mosolygósan. Megpróbáltam, de nem bírtam vigyorogni.
- Én inkább veled megyek. Nem félek a lázadóktól. És most, hogy már te is tudod, hogyan működik a védővarázslat, szerintem egyáltalán nincs mitől tartanunk.
- Kösz.
Így lettünk mi ketten felderítők.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése