Álomjáró bolyongása

Egy lezárt kihívás

2012-03-08T00:44:00.001-08:00

Már Blogteren is kiposztoltam, de nem titkolom: fenemód büszke vagyok, hogy első helyezést értem el a Játék a színekkel kihíváson. Ezért itt is muszáj eldicsekednem vele. :O)

A történet ugyan nem álomjárós, de amíg az ígért fejezetek begépelésével, megszülésével vacakolok, ezt is szabad olvasni. Szóval vígan prezentálom díjnyertes művemet, Szép Bíborka balladáját.

Farkas vonyított odakint a holdtalan éjszakában, de elhallgatott, mihelyt az istennyila keresztülszelte a dübörgő eget. Géza riadtan ugrott egyet, majd dobogó szívvel, lélegzetét visszafojtva szaladt végig a vár elhagyatott, sötét folyosóján. Meg sem állt a nagycsarnokig. Odabent barátságos tűz pattogott, mintegy megcáfolva a cudar idő létét. A vár majd minden népe itt virrasztott. Az asszonyok imára kulcsolták kezüket és halkan mormoltak, a férfiak többsége inkább beszélgetett, vagy harsányan kacagott, hogy saját ijedtségét leplezze.

Az öt esztendős Géza egy pillanatra megtorpant, miután a terembe lépett, és bölcsen megállapította, hogy hiába mondják a papok, az embernek halhatatlan lelke vagyon, az állatnak pedig halandó. Míg földi életet élnek, nagyon is egyformák. Az ember is éppúgy vágyja társai közelségét, mint az állat, mikor dörög az ég és kint jár az ördög a mezőn. Géza hamvas arcocskáján elégedett mosoly futott szét, hogy ő még késő éjjel is ilyen okosakat tud gondolni. Délcegen, bátran lépett a vár ifjú ura és annak hű lovagja mellé.

- Nocsak, már Géza is ébren van - dörmögte pelyhedző szakállába István, a vár ura.

- Félsz, fiú? - nézett egyenesen a közeledő Géza szeme közé az idős, homályos tekintetű vitéz.

- Nem én! - vágta rá büszkén a fiúcska lovaghoz méltó módon. Hiszen lovagnak készült ő is, és egy lovag sohasem fél. Nem retten meg semmitől, ahogy István úr és a vén Bogdán vitéz sem.

Az ég ismét haragosat dörrent, Géza pedig kicsit megremegett.

- Azért csuda egy idő ez, ugye, Bogdán uram?

- Láttam ennél cifrább viharokat is - legyintett az öreg.

- Olyat is, mikor kint jár a mezőn az ördög? - kérdezte huncutul csillogó szemekkel a kisfiú.

- Még olyant is, mikor az ördög emberi bőrbe bújt, és mások lelkét küldte a pokolra. - Ezen a beszéden Géza őszintén elképedt.

- Azt hogyan?

- Ismered-e a szép Bíborka történetét?

- Nem ismerem - rázta meg a fejét Géza, és várakozásteljesen meredt az öreg lovagra.

- István elmeséli, ha akarja - mondta nyersen Bogdán, majd lehunyta szúrós szemét, mint aki aludni készül.

Kicsi Géza a vár ura felé fordult, és tovább várta a mesét. István felsóhajtott és lejjebb csúszott a nehéz fa széken. Hiába volt ő a vár ura, Bogdán kérésének soha nem tudott ellentmondani. A csúf, szűkszavú, égett arcú vitézben még így megtörten, összeaszottan is volt valami, ami miatt az ember szót fogadott neki.

Miután István kényelmesen elhelyezkedett, intett a fiúnak is, hogy üljön le közéjük. Géza szó nélkül felkapaszkodott az egyik magas támlájú székre.

- Ez egy nagyon régi história… - kezdett neki István.

- Még László király idejéből? - vágott közbe izgatottan a fiú.

- Még annál is régebbről. - A kisfiúnak rögtön Géza király jutott az eszébe, akiről a nevét kapta. Nem járt messze az igazságtól. - Csaknem negyven esztendeje már, hogy Géza, László és Lambert hercegek - Vid ispán ármánykodásának köszönhetően - megütköztek Salamon királlyal a Tisza mellett…

Az öreg Bogdán ráncos arcán egy magányos könnycsepp szántott végig, ám ezt egyetlen élő lélek sem látta.

István ugyan ismerte a történetet, de hol fedte az a gyermekmese a valóságot! Mit tudhatott az ifjú lovag azokról az időkről, mikor egy túl fiatal, és borzasztóan forrófejű király uralkodott az ország fölött, mit tudhatott az akkori nőkről, és egyáltalán a fehérnépekről!? Főleg a világszép Bíborról, a párja nincs leányról. Hiszen ő, Bogdán is alig emlékszik rá. Azok az emlékek már mind kopottak, csalfák, időtől békítettek. Lassan félszáz éve már.

Az éltes lovag, bár nem aludt, de nem is figyelt István meséjére. Magába fordulva, hangosan szuszogva igyekezett előcsalni, még egyszer - talán utoljára - végiggondolni, mi történt akkor, az úr 1074. esztendejében, a mogyoródi csata után.

Bogdán reményvesztetten, tehetetlenül térdepelt a hörgő, mozdulni képtelen férfi fölött. Tudta, már nem húzza sokáig: bordái összezúzva, oldalában lándzsahegy. Ló taposhatott rá, miután megszúrták és leszédült a nyeregből.

- Megmarad? - kérdezte egy fiatal vitéz, Benedek. Bogdán nem felelt, nem is mozdult, csak bámulta a haldokló görcsösen megfeszülő vonásait. Benedek átlépett egy holttest felett és letérdelt barátai mellé. Most már ő is látta, hiába futnának kirurgusért, itt már az Isten sem segíthet. Zomar nem éli meg a reggelt. Benedek torkát kaparta valami, és erős kényszert érzett, hogy elmondja Bogdánnak, mennyire sajnálja, amiért nem hallgattak rá. Végül mégis csendben maradt. Min változtathatnának az üres szavak? Semmin. Ez van. A csatát elvesztették, a király elmenekült, talán épp a határ felé igyekszik, de ami ennél is rosszabb: Zomar halott. Ha még nem is egészen, hamarosan az lesz. Talán meg sem kell várniuk, míg lenyugszik a nap. Nagyon hideg van. Márciushoz képest igen hideg.

Benedek felemelte fejét, és a haldokló lovag helyett inkább a környéket kémlelte. Ez sem hozott vigaszt. Csúf látvány egy ilyen csatamező. Tetemek ameddig a szem ellát, megbokrosodott lovával arat a halál. Benedeknek nem volt más vágya, mint nyeregbe pattanni és elvágtatni innen. Messze, amilyen messze csak bír, míg ki nem dől alóla a tajtékos paripa. Nem maradt itt nekik semmi, de addig nem mehetnek, míg Zomart el nem temették. Tudta jól, Bogdán soha nem hagyná, hogy barátja varjak eleségévé legyen. Pedig mennyivel okosabb lenne az élőkkel törődni, mint a haldoklókkal. Bíbor! A fiatal vitézt valamiért nem vigasztalta a gondolat, hogy Bogdán őt sem hagyná itt. Mit számítana már, ha halott lenne? Egyébként is, csatában elesni szép halál, azt mondják. Benedek mégsem látott a szerteszét heverő, kifacsarodott testekben, kifordult belekben, alvadó vérben semmi szépet, semmi dicsőt. Menekülni akart ebből az istentelen világból.

Bogdán nem törődött a türelmetlenül fészkelődő fiúval. Minden figyelmét Zomarra pazarolta. Imádkozni próbált, de megkeseredtek ajkán a szavak mielőtt kimondta volna őket. Hát milyen Isten az, aki hagyja így elveszni a jó embereket, árulóként meghalni egy igaz lovagot? Soha többé nem moshatja tisztára családja nevét… esetleg, ha Salamon visszatér. Bogdán érezte a csontjaiban, hogy hiába reménykedik, hiába fohászkodik. Ábrándjai feloldódnak a ködben. Zomarnak vége, Salamon uralmával együtt. Szerencsétlen Salamon. Hogyan állhatna meg a Béla fiak ellenében! László herceg ellenében. A heves király úgy fordult vissza a harcmezőn mikor szembe találta magát Lászlóval, mintha a pokol kapuja nyílt volna meg előtte. "Gézára menjetek!" - kiabálta akkor haragosan. De hol lenne Géza, öccse támogatása nélkül?

Zomar ujjai Bogdán kezére kulcsolódtak. Bogdán nem érezte az erőtlen érintést a csuklóvérten keresztül. Bíbor! Ugye legalább te jól vagy, Bíborkám? Hiába volt mellette, hiába nézte, nem látta mikor távozott el barátjából a lélek. Mindenki egyedül hal meg.

Bús, de szigorú tekintetű, délceg termetű úr közeledett Bogdán és Benedek felé, nyomában díszes kíséret: papok és katonák.

- Daku fia Bogdán! - szólította meg a szakállas úr a földön térdelő vitézt. Bogdán nem lepődött meg, őt mindenki rögtön felismerte. Rút, sebhelyes arcának nem akadt párja az országban. Lassan az előtte állóra emelte tekintetét, majd kardjára támaszkodva komótosan feltápászkodott. Nem volt még idős, harminc körül járhatott, mégis öregembernek érezte magát. Benedek ellenben inkább egy elveszett kisfiúra emlékeztetett. Nem tudta, mit kellene tennie. Álljon fel ő is, mint Bogdán, vagy inkább maradjon térden? Most magát Lucifert is szívesebben köszöntötte volna, mint Géza herceget.

- Jó uram - szólt Bogdán -, tudom, árulásom megbocsáthatatlan. Vedd kardomat és életemet. Csak arra kérlek, ezt az ifjút kíméld meg, hiszen félig gyermek még. Engem és nagybátyját követte Salamon király táborába. Ne büntesd őt más vétkéért!

Benedek behúzott nyakkal hallgatott. Egész életében nem hallgatott annyit, mint az elmúlt órákban. Biztosra vette, hogy nem ez a megfelelő idő, hogy érdemeit fitogtatva megmutassa a hercegnek, ő bizony már férfi. Még jó, hogy Bíbor most nem lát. Mit szólna hozzá? Erősen remélte, hogy a leány sosem szerez tudomást erről a jelenetről.

Géza herceg komor arccal méregette a két árulót és mögöttük a halott lovagot. Sokan elárulták, de hogy ők hárman is! Mit ígérhetett nekik Salamon Kemejnél? Ispánságot? Akár azt is, ha már az ispánokat hercegséggel ámította. Mégis hihetetlen. Pont Bogdán és Zomar. Hiszen együtt nőttek fel. Ezek az emberek követték őt, atyját és fivéreit Lengyelországba, Nándorfehérvár alá, együtt hadakoztak a besenyőkkel, mindig hű emberi voltak… Kemejnél mégis ellene fordultak. Talán meg is bocsáthatná botlásukat, ha nem szenvedett volna olyan megalázó vereséget. De nem csak ők árulták el. Nem végeztethet ki mindenkit, akit Salamon és az a kutya Vid átcsábított. Eh, hiszen Bogdán jó ember és szenvedett már eleget. Ott az az égésnyom az arcán, amitől az első felesége úgy megrettent, hogy egészen Bizáncig futott - persze miután felpakoltatta szerencsétlen Bogdán majd minden vagyonát a szekereire. A második felesége korai halála. Hogy szerette szegényt, Isten nyugosztalja. Most pedig Zomar is halott, pedig őt talán még Juditnál is jobban szívelte. Hiszen fivérek voltak ők, ha nem is vér szerint. Két becsületes, igaz ember és ez a fiú. Mit gondolna ez a kisvitéz, ha most karóba húzatná Bogdánt? Valószínűleg Salamon után eredne. Miért űzze olyan messzire, ha maga mellett is tarthatja? Ha most kegyelmet gyakorol, mindketten hűségesek lesznek hozzá életük végéig. Ezeket olyan fából faragták. Bogdánt amúgy is hazavárja a szép Bíborka. Bíborka. Az a leány is Árpád vére. Isten ellen való vétek lenne megölnie húga férjét. De az árulás mégsem maradhat büntetlenül! Géza tépelődését Bogdán halk szavai szakították félbe.

- Uram, ha halállal kell is lakolnom, nem engednéd meg, hogy hazamenjek, és elbúcsúzzak hitvesemtől? - Géza megenyhült. Ezt igazán nem tagadhatja meg a hadnagytól. Bogdán sosem szökne el, és az a leány! A leány kedvéért meg kell hagynia az életét. Fájdalom lenne nézni, ahogy a szép Bíborka elhervadna szerelmes férje halálhírére.

- Eredj hát haza, és ott várd meg az ítéletemet! Benedeket is magaddal viheted. - Bogdánnak arcizma sem rándult, úgy mondott köszönetet a hercegnek, de Benedek egy percig sem titkolta örömét. Ha nem találkozik a tekintete Bogdánéval, talán meg is ölelte volna Gézát hálája jeléül.

Bíbor kacagva forgott körbe-körbe a toronyszobában, míg a fiatal pap Bogdán levelét olvasta hangosan, kicsit döcögve. Szegény Tiván csak igen nehezen bírt a betűkre figyelni. A lebbenő szőke haj, a kecses léptek, a csilingelő nevetés folyton feledtetni akarták vele feladatát, szent fogadalmát. Egy életen át képes lett volna nézni ezt a földre szállt angyalt.

A lány most észre sem vette Tiván epekedő tekintetét, pedig máskor szívesen incselkedett a mulatságosan könnyen elpiruló fiúval. Most túlságosan lekötötte Bogdán üzenete. Győzelmet arattak Géza herceg felett! Milyen nagyszerű hír. Minden úgy alakul, ahogy eltervezte. Tudta, hogy a férje hallgatni fog Zomarra. Zomart pedig igazán gyerekjáték volt meggyőzni, hogy álljon a király mellé. Igen, Zomar könnyen kezelhető báb volt, pont mint ez a Tiván.

- Igazán köszönöm, hogy felolvastad nekem! - rebegte túlcsorduló hálával az ifjú papnak. Tiván a lány rózsás orcájára pillantott és abban a minutumban fülig vörösödött. Bíbor remekül mulatott a fiú zavarán, de nem kacagott fel hangosan. Nem, akkor elvesztette volna a hatalmát fölötte. Egy jó bábos sosem engedi ki a markából azokat, akiket egyszer már megfogott, és a lány remek bábos volt. Előbb tanult meg bábozni, mint beszélni, előbb, minthogy ismerte volna ezt a szót: báb.

Élénken emlékezett arra a régi-régi napra, mikor édesanyja levitte őt és Györgyöt a vásárba, még Maróton. Akkor látott először bábszínházat. Már maga a játék is lenyűgözte, de a legjobban mégis az tetszett neki, mikor a paraván mögül előbújt az ember, aki életre keltette az egyébként oly üres figurákat. Az édesanyja azt mondta neki, hogy ő is pont olyan, mint az az ember: bábos. Csak ő élő-lélegző bábukkal játszik, ami nem baj, sőt! Nagyon is jó. Egyedül arra kell ügyelnie, hogy soha senki ne jöjjön rá, mert ha megtudják, meggyűlölik érte. Bíborka ezt először nehezen akarta elhinni, de néhány héttel később belátta, hogy édesanyjának igaza van.

Delin gyűlölte őt. Arra a szolgálólányra hiába nézett kedvesen, hiába karattyolt neki bájos csacskaságokat. Delin minden próbálkozása után elhúzta a száját és durván odébb hessegette. "Eridj innen, te kis csala!" - mondogatta sokszor gonoszul. Bíborka nem félt tőle, mert György mindenkitől meg tudta védeni, hiszen ő már nagyfiú volt, tízesztendős. De aztán György meghalt… Igazából akkor változott meg minden, akkor lett igazi bábossá. Hiába volt György nagy és erős, azok a rút és szőrös férfiak úgy szúrták le, mint a malacot télvíz idején és György is pont úgy visított, mint egy kisdisznó. Bíborka nem sokra emlékezett abból az éjszakából, de arra igen, hogy ő nem sikoltott. Akkor is néma maradt, mikor durván belemarkoltak a hajába és hátrafeszítették a fejét. Csak nézett nagy szemekkel és bábozni próbált.

- Hagyd azt a kisleányt! - szólt az a férfi, aki alig néhány perce keresztülszúrta a bátyját. - Ő nem jelent fenyegetést. - Erre a másik elengedte a haját és otthagyta. Ő pedig csak állt és nézett. Nagyon sokáig, talán órákig állt ott némán sírva. Később megtudta, hogy Györgynek azért kellett meghalnia, mert ő is András király fia volt, épp úgy, mint Salamon és Dávid. Csak hát Györgyöt nem a királyné szülte, hanem Varínia. Az ő édesanyja.

Bíborka azután az éjszaka után tanult meg félni. Többé nem volt György, sem édesanya. Neki kellett megvédenie magát. Mivel ő nem volt sem nagy, sem erős, a bábozást használta. Mikor először megjelent Salamon udvarában már igazi bábos volt. Mindenkit el tudott bűvölni egyetlen pillantásával. Mindenkit, kivéve az özvegy királynét. Anasztázia ki nem állhatta, és ami ennél sokkal rosszabb, tudta, hogy Bíborka bábos. Az első találkozásuktól kezdve tudta. Bíbor félt attól az asszonytól. Valahányszor ránézett, az utálatos Delin szavai visszhangoztak a fejében. "Eridj innen, Csala!" Tudta, hogy a királyné árthat neki, ezért elhatározta, hogy elűzi Salamon mellől. Kiüldözi őt fiai szívéből és ő ül a helyére. Akkor majd az ország minden népe róla fog beszélni, de nem úgy, mint Csaláról, a fattyúról, hanem mint Árpád-házi Bíborkáról, a világszép királylányról.

Nem volt nehéz dolga. Anasztázián kívül mindenki szerette, még Salamon felesége is. A bájos, német királyné mindig húgomnak szólította és néhányszor becéző gonddal átölelte. Senki nem tagadta, hogy ő is királyi vér, hiszen finom kis arcán ott tükröződtek az Árpádok jellegzetes vonásai. Talán épp ezzel sikerült a bácsi ispánt, Gutkeled nembéli Videt is meghódítania. Ez az éhes tekintetű, céltudatos férfi mindig kicsit megenyhült Bíborka társaságában. Vid személyében a lány felfedezte a tökéletes eszközt célja eléréséhez. Azzal mindenki tisztában volt, hogy az ispánt fűti a hatalomvágy, de azt csak kevesek sejtették, hogy nincs az a vagyon, vagy rang, amely kielégíthetné. Ispánként, idegen jövevényként dukátusra áhítozott, de Bíbor gyanította, ha azt megkaparintja, akkor majd király akar lenni. Ha Vid elvenné Bíborkát, akkor a későbbiekben jogot formálhatna a trónra. Persze előtte Salamonnak el kell ismernie ország, világ előtt, hogy Bíbor valóban a húga. Utána szegény Salamonnak idő előtt kellene távoznia az élők sorából. Valószínűleg véres harc kezdődne a trónért, hiszen Géza is a koronára vágyik, de ez már nem az ő dolga. Igazából Salamon halála sem szükségszerű. Mit számít, ki ül a trónon, ha ő, Bíborka már királylány!

Vid különösnek találta, hogy a fattyú lányka őt kerülgeti, de nem bánta, mert Bíborka nem ijedezett, nem fecsegett, és fiatal kora ellenére igen hasznosnak bizonyult néhány cselvetés, pár piszkos terv végrehajtásában. Olyan készségesen segítette az ispánt, hogy az bizony elgondolkodott: nem szerelmes belé ez a leány? Mert akár el is vehetné… ha Salamon elismeri, mint András király törvényes gyermekét. Nem is rossz. De ez csak akkor sikerülhet, ha Anasztázia úrnő nem suttog többet a fia fülébe…

Bíborka először tört, zúzott dühében, mikor rájött, hogy Anasztázia keresztülhúzta számításait és odaígérte őt a sebhelyes arcú vitéznek, Géza hadnagyának. Aztán az eljegyzésen lehiggadt, mikor szemtől szembe állt a férfival. Igaz, a bal orcáján végignyúló égésnyom valóban rút volt, és a vonásai szigorúnak, szögletesnek tetszettek, de más rosszat nem tudott rá mondani. Termetre daliás, mozgása szép, a tekintete pedig nyílt és valami melegség áradt belőle. Ráadásul mindig olyan kedvesen szólt hozzá. Bíborka elgondolkodott: talán nem is lesz olyan rossz hozzámenni ehhez a Bogdán hadnagyhoz. Még így is lehet királylány, csak nagyon szomorúan és igen szeretetteljesen kell Vid ispánra tekintenie időnként. Ő majd elűzi Salamon közeléből Anasztáziát, és ha ez megvolt… Salamon egész biztosan elismeri.

Bogdán tíz-tizenöt jó emberével és Benedekkel az oldalán vágtázott éjt nappallá téve. Ész nélkül hajszolta lovát. Szegény állat kis híján kidőlt alóla. Mire elérték a dunai révet tajtékzott, és úgy remegett, mint egy újszülött csikó. A révnél Bogdán leugrott a nyeregből és szomorúan végigsimított a ló pofáján.

- Bocsáss meg nekem - súgta a kimerült ménnek. Tisztában volt vele, hogy ez az állat többé nem fog szélként suhanni. Benedek fejcsóválva nézte a jelenetet, miután ő is megérkezett a hadnagy kíséretével. Tudta, hogy semmire sem jó ez a sietség, mégsem mert szólni a lovagnak. Nem mintha félt volna tőle, de olyan kegyetlenül furdalta a lelkiismerete mikor Bogdánra nézett, hogy tartott tőle, ha kinyitná a száját, mindent meggyónna neki. Vid ispán és Zomar suttogását, Bíborkát… Benedek egy utolsó, karóhegyre való senkiházinak érezte magát, amiért szemet vetett Bíborra, de képtelen volt tenni ellene. Ráadásul a leány is szerette, hiszen mi másért adta volna neki azt a hímzett kendőt, mikor elbúcsúztak?

Bogdán a túlparton magasodó favárat nézte, és igyekezett kiűzni a halott Zomar képét gondolatai közül. Lesz még ideje gyászolni, ha Géza könyörületes. Most Bíborka vár rá a túlparton. Otthon. Ha Géza úgy dönt… akkor még inkább Bíborka mellett a helyem. Bárcsak több időnk lenne.

Míg tétlenül ültek Benedekkel a csónakban, Bogdán gondolatai messzire kalandoztak.

Talán 1069-ben látta először Bíborkát. Bájos kis teremtés volt mézarany hajával és cseresznyeszín ajkaival. Lehetett vagy tizenegy esztendős. Judit már egy éve halott volt. Akkor eszébe sem jutott, hogy újra asszonyt vesz maga mellé, hát még, hogy pont ezt a zsenge kis virágszálat. Két esztendő multán, mikor eljegyezték egymást, még akkor is inkább hasonlított kedves gyermekre. Az esküvő után viszont nagyon is nő volt. Odaadó, gyengéd, sugárzó, és ahogy kacagott… Bogdán nem gondolta, hogy képes lesz még egyszer úgy szeretni valakit, ahogy Juditot szerette, de Bíbor megmelengette a szívét. Ilyen gyönyörű, jólelkű, okos teremtés nem járt még a földön, ezt Bogdán biztosra vette. Ahogy teltek az évek, Bíbor ragyogása szürkére fakította előző feleségei képét. A hadnagy lassan elhitte, hogy anyja és nagyanyja meséi nem csak puszta szavak, hiszen egy ilyen leány, mint Bíbor, nem lehet egyszerű ember: bizonyosan tündérek az ősei. Miért ne? Azt beszélték, az apja András király volt, az anyja pedig ki tudja… egy tündérnek még maga a király sem mondhat nemet.

Mikor Bogdán belépett a kapun, Bíborka örömtől kipirult arccal repült a karjaiba. A vitéz olyan puhán, féltő gonddal ölelte magához a leányt, mint talán még sosem. Érezte, az lesz a legrosszabb a halálban, hogy soha többé nem szoríthatja magához.

Bíborkának ezúttal nem volt szüksége a bábos tudományára. Őszintén örült Bogdán hazatértének. Ő volt a férfi, aki minden vágyát teljesíti. Salamon mellé állt, győzelmet aratott, ispán lesz belőle. Mikor Vid megkapja a dukátust, Bogdán bácsi ispán lesz, ő pedig királylány. Ó, milyen szép is az élet!

- Örvend a szívem, hogy újra láthatlak - mondta a hadnagynak. Milyen fáradtnak tűnik. Nem csoda, csatából jött és egy percet sem pihent. Lóhalálában rohant hozzám, hogy személyesen is elmondja a jó hírt. Bíbor semmit sem sejtett a kemejit követő mogyoródi ütközetről. Csak nemrég kapta kézhez Bogdán levelét, így a vitézek elgyötört arcát, koszos, szakadt gúnyáját a sietségnek tudta be. Bár kicsit furcsállta, hogy Benedek itt van, ám Zomar hiányzik a csapatból. Miért nem maradt a fiú a nagybátyjával? Nem mintha bánta volna. Benedek jóképű legény és könnyen mozgatható bábu volt. Az a jó, ha ilyenek mindig akadnak karnyújtásnyi távolságban.

Bogdán nem szólt, csak fáradtan sóhajtott, kézen fogta kedvesét és elindult vele a lépcső felé. Bíborka hagyta, hogy a férfi vezesse. Nagyon is értette, hogy férjét feltüzelte a diadal, hiszen őt is! Milyen remek ötlet, hogy ezt a győzelmet kettesben ünnepelik meg először.

Fönt a szobában Bogdán nekilátott megszabadulni fölösleges, ázott, vérrel és sárral szennyezett öltözetétől. Kardját egyszerűen a szőnyegekkel díszített falhoz támasztotta. Míg ő vetkőzött, Bíborka kibámult az ablakon. Pityergett az ég. A lány érezte, hogy valami nincs rendben. Máskor Bogdán mindig nevetni szokott, mikor újra látta őt, és mesélni. Most hallgatott.

A hadnagy az ágy szélén ülve, egy szál gatyában igyekezett összeszedni gondolatait, szavakba rendezni érzéseit. Annyi mindent akart, kellett mondania, de nem tudta, hol kezdje.

- Bíbor - szólt elhaló hangon. A lány elszakította tekintetét az egyre borúsabbá sötétedő tájról, Bogdánra pillantott, és elsápadt. Már értette, mi a gond: a férfi jobb karján hatalmas vágás húzódott végig a vállától a könyökéig. Bíborka nem sokat konyított az orvosláshoz, de azt még ő is látta, hogy a seb súlyos.

- Megsérültél - nyögte döbbenten, és szája elé kapta kicsi fehér kezét. Valamiért eddig úgy gondolta, hogy a férje sebezhetetlen, pedig nyilvánvalóan nem volt az. Azt az égésnyomot is szereznie kellett valahol. - Jaj, Istenem! Mit segítsek, hogyan kell meggyógyítani?

Bogdán egy leheletnyire elmosolyodott kis felesége riadalmán.

- Bíborkám, nincs semmi baj. Ez csak egy karcolás. - Ennyi, nem akart többet mondani, valahogy mégis kibukott belőle. - Zomar halott.

- Ó. - A lány leeresztette kezét. Zomar halott. Akkor ezért van itt Benedek. Nem érzett semmit. Neki az a másik férfi csak egy gyalog volt a sakktáblán. Leütötték, de hát a feláldozhatók közé tartozott. Az pedig, hogy egyszer megcsókolta semmit sem számít. Csak azért tette, hogy rávegye, beszéljen Vid ispánnal. Megérte, győztek, de Bogdán… olyan nagyon szomorú.

A lány lassan letérdelt a férfi elé, megfogta a kezét és nagy komolyan felnézett rá.

- El kell őt felejtened, Bogdán! - búgta neki halk, de határozott hangon. - Meglásd, minden jó lesz. Ha elfelejted, nem fáj. Ha soha többé nem gondolsz rá, elmúlik. - A hadnagy értetlenül meredt Bíborkára.

- Miről beszélsz, te leány? Együtt nőttünk fel. Olyan volt, mintha a fivérem lenne.

- Tudom. Semmi baj. - A lány továbbra is kísértetiesen halkan szólt, és közben megértően simogatta Bogdán ép karját.

Az ég megremegett, felsikoltott, majd villámot hajított a magányos tölgy ágaira. Bíborka meg sem rezdült, Bogdánnak viszont felállt a szőr a hátán.

- Semmi baj. Csak egyszerűen felejtsd el!

- Bíbor! - A hadnagy lecsúszott az ágyról, ő is letérdelt, aztán megragadta a lány két karját. Jobb vállába fájdalom hasított, de ahogy az elmúlt napokban, most sem foglalkozott vele. - Miket beszélsz? Zomar árulóként halt meg, miattam. Mert nem állítottam meg. - Bíborka felocsúdott különös révületéből. Árulóként halt meg.

- Nem volt áruló - rázta meg a fejét. - Felkent királya mellett harcolt. Salamon királyunkért áldozta életét. Már megjött a leveled, hiába rohantál úgy, a futár csak gyorsabb. Diadalmas győzelmet arattatok! Bogdán, olyan okosan döntöttél. Igazán boldoggá tettél, hogy bátyám mellé álltál a harcban, én…

- Bíborka, csitt! - A hadnagy finoman a lány szájához érintette mutatóujját. Néhány másodpercig csak nézte a hosszú pillájú, diadalittasan ragyogó lányt, aki könnyed szavaival vigasztalni próbálta. Asszony volt, ráadásul fiatal. Nem érthette, hogy ez őt nem nyugtatja meg. Nem érhette fel ésszel és szívvel, hogy egy férfi becsület nélkül semmi. Aki pedig elárulja választott urát, az galádabb, mint az árnyékban lakozó rontószellemek. - Rosszul döntöttem. Meg kellett volna állítanom Zomart, ahelyett, hogy követem.

- De győztünk, és te életben vagy.

- Nem, az a levél csak az első ütközetről szólt. Olyan elbizakodott volt mindenki, de aztán megérkezett Lambert és László herceg a csehekkel - Bíbor összeráncolt homlokkal figyelt. Nem tetszett neki a történet, amibe Bogdán belekezdett. - A csehek pillanatok alatt szétverték Vid ispán dandárját. Salamon Géza zászlaját támadta, de mikor rájött, hogy ez cselvetés, és Lászlóval áll szemben, meg akarta fordítani a csatarendjét. Harapófogóba szorultunk. Elhullottak a németek, futottak az olaszok. Csoda, hogy mi életben maradtunk.

Bíbor csak tátogni tudott. Nem hitte, amit hallott. Álmai úgy lobbantak el, mint a tűzbe tartott szalmaszál. Salamon veszített, Vid…

- Vid ispán?

- Halott - válaszolta színtelen hangon a férfi. Mit érdekelte őt annak a kutya Gutkelednek a sorsa. Egész életében nem tett mást, csak harácsolt mások kárára. - Halott, ahogy Ernyei is, és Salamon legtöbb embere.

Vid halott, Anasztázia viszont él. Most már nem kerülhetek vissza az udvarba. Senki nincs aki pártfogolja, ügyét támogassa. És a hercegekhez sem mehet. Bizonnyal halálra keresik Bogdánt. Ő pedig egy senki. Egy áruló hadnagy felesége.

Bíbort olyan keserű düh öntötte el, amit már nagyon régen nem érzett. Akkor még csak tehetetlen, gyámoltalan gyermek volt. Most asszony. Egy asszony, akit tönkretett a férje.

- Miért engedted? - kérdezte ökölbe szorított kézzel. Kint szakadt az eső.

- Bíbor…

- Ott voltál Salamon mellett. Tudtad, hogy ostobaság hátat fordítani László dandárjának. Miért nem állítottad meg!? - Bíborka hangja minden szónál hangosabban és magasabban csendült.

- Ez nem ilyen egyszerű.

- Hogy tehettél tönkre mindent egyetlen nap alatt, amit olyan szépen felépítettem? - A csattogó villámok fényében Bíborka szemében megváltozott a toronyszoba. Megint kislány volt Maróton. Egy magányos kislány, aki mindent elveszített.

- Bíborkám. - Bogdán megpróbálta átölelni a remegő lányt.

- Ne! Gyűlöllek! Eressz el! - Összefolyt a múlt és a jelen. Bíbor sikítva lökte odébb a szakállas, sebhelyes arcú férfit. Emlékezett, hogy legutóbb nem sikított, most mégsem bírta megállni.

Bogdán nem értette, mi lelte kedves feleségét. Megpróbálta lefogni, a szemébe nézni, hátha megnyugszik, de elkésett. A lány egy ugrással a falnál termett és felkapta a hadnagy nehéz kardját. A hüvely csörömpölve hullott a földre.

- Állj! - kiáltotta a lány. Bogdán megtorpant. Sokszor szegeztek már kardot a mellkasának, de hogy a saját felesége!

- Mi lelt, Bíbor? Ki bántott? - kérdezte a hadnagy emelt hangon, de a tomboló viharban tompán koppantak szavai. Bíborka nem válaszolt. Valószínűleg nem is hallotta. Bogdán gyorsan pörgette vissza a fejében az elmúlt percek szavait. Mikor változott a leány boszorkánnyá? Mikor megdördült az ég. Mikor Vid haláláról beszéltem. - Mi közöd volt neked Vid ispánhoz? - Ezt már halotta a kardot szorongató lány.

- Kellett nekem. - Bíbor, aki egész életében alakoskodott, nem bírta a tovább. A kint üvöltő szél, villogó ég, mélyre temetett, de most felszínre törő emlékek szóra bírták. - Kellett, hogy rávegye Zomart, álljon a király mellé.

- Zomart? Miért?

- Mert ahová Zomar megy, oda mégy te is. - Bogdán nem ismerte ezt az izzótekintetű nőt, karddal a kezében. Ez a nő a halálba küldte a legjobb barátját, ő pedig gondolatban tündérnek becézte.

- Csala, Ármány, Rontáshozó, Lidérc! Tudod mit tettél, asszony? - Bíborka látta a felismerést Bogdán szemében. Most már tudta róla, hogy bábos. Most már gyűlöl. Kard villant a gyertyafényben. A hadnagy olyan könnyedén csavarta ki a gyilkos fegyvert Bíborka kezéből, mint egy gyermekéből. A lány a falig hátrált, Bogdán pedig követte.

A lépcső felől siető léptek zaja hallatszott, majd megjelent az ajtóban Tiván és Benedek sápadt arca. A hadnagy egy futó pillantásra méltatta őket. Mindketten kendőt szorongattak a markukban. Bíborka hímzésével díszített kendőcskét. A férfi vonásai fájdalmasan megvonaglottak.

- Kinek a szívét rontottad meg még mézes szavaiddal? Zomar, Benedek, Vid, Tiván, ki még? - A lány nem válaszolt. - Kit szeretsz valójában? - Bíbor lassan férje szemébe nézett. Most valamiért különösen rútnak találta azt a sebet az arcán.

- Györgyöt szerettem.

- És a mi szerelmünk? Szerettél valaha, akár egy kicsit is? Egyetlen perc sem volt igaz belőle?

- Nem - vágta rá határozottan a lány, aztán lehunyta szemeit. Várta, hogy Bogdán ledöfje, mint egy kismalacot, de a férfi nem bántotta.

- Akkor vedd az életem. Sosem akartam neked rosszat. Özvegyként ahhoz mégy férjhez, akihez akarsz. - Bíborka értetlenül nézte a kemény tekintetű férfit. Gyűlölnie kellene, hiszen már tudja az igazságot. A lány elvette a felé nyújtott kardot, és tétován az ajtó felé pillantott. A két legény nem mozdult, csak bámultak rá komor arccal, egyforma zsebkendővel a kezükben. Már ők is tudták. Egyetlen bábja sem maradt. Mind megláttak az igazi arcát, vagy meghaltak. György is halott és Bogdán… olyan nagyon szomorú. Mindent elrontottam.

Dübörgött az ég, Benedek pedig hitetlenkedve felkiáltott: Bíborka felemelte a kardot és a saját hasába döfte. Vér buggyant a világoskék ruhára. A lány térdre rogyott és még egyszer felnézett a felé nyúló Bogdánra.

- Én csak királylány akartam lenni - súgta utolsó erejével.

- Te bolond, vak leány! Hát nem láttad? A mi szemünkben királynő voltál. - Bogdán könnyezve ölelte magához a haldokló Bíborkát, míg kint tombolt a vihar és fájdalmasan recsegett a villámsújtotta tölgyfa. Nem tudta gyűlölni.

Friss, na végre!

2012-03-01T09:47:00.001-08:00

A kitartó olvasóknak, itt a hatodik bejegyzés. A jövőhéten valószínűleg többet is frissítek Merin. A magyar lányosnak már megírtam egy fél fejezetet, de Zer0 kedvéért ezt most picinykét pihentetem, és tetemes tanulnivalóm mellett gyorsan begépelem a kalózos folytatását :O)

Hatodik bejegyzés - Pokolba kívánt új világ

2012-03-01T09:40:00.001-08:00

Arra ébredtem, hogy valaki oldalba rúgott. Kómásan felnéztem és magamba fojtottam egy csúnya káromkodást. A Toborzó állt előttem.

- Ébresztő! - lapogatta meg Eront is, cipőorral. - Indulunk.

A szőke fiú beletúrt kócos hajába és kásás hangon szólt vissza a morcosnak tetsző vezetőnek.

- És hogy ezt közöld, feltétlenül szükséges volt keresztülesned rajtam? Ha ennyire nem látsz az álmosságtól, még aludhattál volna egy félórácskát. - A Toborzó ügyet sem vetett rá.

Elindultunk. Újra. Hogy hová és miért, arról épp annyi fogalmam volt, mint az előző nap. Semmi. Nem értettem, hogy ez a többieket miért nem zavarja. Meg akartam kérdezni a Toborzót, hogy tényleg annyira titkos-e a küldetésünk, hogy mi sem tudhatunk róla, vagy csak az ő hülye mániája, hogy megtart magának minden lényeges információt. De nem tettem. Valamiért féltem attól a fiútól, és hát a többiek sem faggatóztak. Nem hittem, hogy nekem kellene a szószólónak lennem. Inkább magamba fojtottam aggályaimat és tovább meneteltem a kis csapattal, az unalmas pusztában.

Estefelé hullafáradtan rogytunk le egy facsoport közelében. Bár a Toborzó könnyű tempót diktált, pihenőt csak egyszer engedélyezett, akkor is csak egy szűk órát. Még soha életemben nem gyalogoltam annyit. Puma sportcipő ide, vagy oda, iszonyatosan fájtak a lábaim… meg mindenem. Mikor végre lerogyhattam a földre, legszívesebben felsikítottam volna a megkönnyebbüléstől. Ehelyett némán feltápászkodtam és eliramodtam a többiekkel együtt tűzifát gyűjteni. Kész máglyán sütöttük meg a vacsoránkat.

Miután ránk sötétedett, újból mesélésre kerültek a nagyzolós történetek, amik egy picit sem kötötték le a figyelmemet. Azon gondolkodtam, hogy mi célból bolyonghatunk ebben a pusztában. Egyáltalán nem úgy festett, mintha egy háborúba csöppentem volna. Inkább egy pokolba kívánt nyári táborra hasonlított. Elvégre, ha az ember háborúzni megy, akkor számít arra, hogy valamikor az ellenséges csapatok is felbukkanhatnak. Itt úgy tűnt ez senkit sem aggaszt. Sem őrszemek, sem suttogás. Helyette óriási tábortűz, hangos röhögés.

- Eron - szólítottam meg a mellettem ücsörgő fiút -, most nem a lázadók felé közeledünk?

- Dehogynem. Végig délnek jöttünk. Szerintem már az utolsó erődünket is a hátunk mögött tudhatjuk. Errefelé talán már lázadók is ólálkodnak.

- Akkor miért gyújtunk ekkora tüzet sík terepen? Simán kiszúrhatnak minket. Miért nem őrködik senki? Ez így nem veszélyes? És hová tartunk egyáltalán?

- Jó kérdéseid vannak - nevetett Eron -, de egyikre sem tudok válaszolni.

- Akkor megyek, meginterjúvolom ezt a Toborzót - határoztam el.

- Nem félsz, hogy leharapja a fejed? Valahogy nem olyannak tűnik, aki szereti, ha kérdezgetik.

- Egyszer már nagyon ráfáztam miatta. Nem hiányzik még egy katasztrófahelyzet. Már két napot végiggyalogoltunk vakon. Én ettől már hülyét kapok!

- Igazad lehet. Engem is zaklatottá tesz ez a bizonytalanság - bólogatott derűs nyugalommal Eron.

- Nálad ilyen, mikor zaklatott vagy?

- Igen. Miért?

- Hát, mikor én ideges vagyok, akkor kiabálok, remegek, a körmömet rágom, a hajamat csavargatom, vagy mit tudom én!

- Vagy összevissza beszélsz.

- Igen. Mi? Dehogy is!

- Mint most - vigyorgott a fiú.

- Jó, igazad van - hagytam rá. - Vagy összevissza beszélek.

Vettem egy nagy levegőt és felálltam a tűz mellől. Muszáj volt valami információmorzsát összeszednem, hogy nyugodtan tudjak aludni, de már csak a gondolattól is, hogy meg kell szólítanom az a srácot, a torkomban vert a szívem.

Megkerültem a tüzet, vettem egy nagy levegőt, a Toborzó mögé léptem és megkocogtattam a hátát. Ő hátrafordult, unott képpel felnézett, és flegmán kérdezte:

- Mi van? - Sebtében igyekeztem egy értelmesen tartalmas mondatot összerakni a fejemben.

- Figyelj, arra gondoltam, esetleg elmondhatnád, hogy hova tartunk, hogy… hogy tudjuk, mire számíthatunk a következő napokban… - a hangom elhalt. Az a fiú most megint olyan volt, mint otthon, a többi Toborzó között. Vadnak és titokzatosnak tűnt. Főleg vadnak. És ellenségesnek. Ráadásul láttam a tekintetén, hogy totál idiótának néz. A hét nagyfiú is röhögött a markába. Csak azt nem értettem, miért! Vártam, hátha elnyel a föld és akkor valahol egész máshol szenvedhetek. De nem. Helyette a Toborzó szólalt meg, cseppet sem kedvesen.

- Semmi közöd hozzá. - Én eltátottam a számat felháborodásomban, de a srác már nem törődött velem. Egyszerűen visszafordult a tűz felé. Én meg csak álltam ott hülyén. Nem láttam, csupán éreztem, hogy a csapat jó néhány tagja engem bámul kíváncsian. Nagyon, nagyon szerettem volna láthatatlanná válni. Még a szememet is lehunytam, úgy koncentráltam. Hiába. Csak annak a kongó ürességnek az emlékét sikerült előcsalnom. De akkor is tudtam, hogy igazam van. Vettem egy nagy levegőt és újból beszélni kezdtem.

- Szerintem meg igenis van. Jogunk van tudni, hogy hová megyünk.

- Majd elmondom - legyintett még mindig a lángokba meredve a Toborzó.

- Mikor?

A fiú sóhajtva feltápászkodott a tűz mellől, és nagyon lassan felém fordult. Majdnem két fejjel magasabb volt nálam, pedig nem számítottam alacsonynak a korosztályomban. De ez a Toborzó, ez a majdnem felnőtt, ahogy fölém magasodott… tényleg nagyon féltem. Ezerszer megbántam, hogy felálltam Eron mellől, és kérdezősködtem. Sokkal-sokkal egyszerűbb lett volna, ha megtartom magamnak az aggályaimat. Igen, és nem keresem a Toborzókat, nem bújok el a fekete kabátosok elől, nem hívom párbajra Faylnét, nem követem a renegát boszorkányt, miután kiröptettem egy aranyhalat abból az akváriumból. Ha nem részegülök meg a tudattól, hogy igazi varázsló lehetek, ha nem akartam volna mesehős lenni, akkor ez az egész meg sem történt volna. Miért nem tudtam boldog lenni a saját, kényelmes kis világomban? Mindenem megvolt. Szerető család - igaz, hogy Apa alig van otthon, Anyának semmi sem elég jó, Nol pedig egy idióta kölyök, de megvoltunk. Jó suliba jártam - ahol Faylnén kívül egyetlen barátom sem volt, és miért? Mert nem mertem odamenni hozzájuk beszélgetni. Te jó ég! Elég már a bénázásból! Csak egyszer az életben had álljak a sarkamra!

Akkor tényleg a sarkamra álltam. Nyakamat felszegve, egyenesen a Toborzó arcába bámultam. A szemei világosbarnán hunyorogtak. Az orra egyenes, homloka kicsit csapott, de úgy összességében olyan jellegtelen pofa volt, amit egyszerűen elfelejt az ember. Mégis felágaskodtak a pihék a hátamon, ahogy ott álltunk farkasszemet nézve, egyáltalán nem hosszú ideig. Alig néhány másodperc múltán elkaptam a tekintetemet.

- Amikor jónak látom. - Ez volt a válasza. - Te csak egy ostoba kis csitri vagy abból a másik világból. Tudom, hogy szeretitek azt képzelni, hogy nagyon okosak, erősek vagytok, és aki nálatok idősebb, azt csak fafejű ökör lehet, de ez nem így van. Főleg itt nem. Itt csak semmirekellő, tudatlan újoncok vagytok. Neked pedig én vagyok a vezetőd…

- Mó - szakította félbe a Toborzót az egyik nagyfiú -, hagyd!

- Ja, tele a rojtos gatyája a kislánynak - tódított egy másik srác. Éreztem, hogy vér szökik az arcomba, de továbbra sem néztem fel. Meg sem szólaltam. Nagyon szerettem volna valamit a fejükhöz vágni, mondjuk egy macskakövet, de beszélni… mit mondhattam volna? Pláne miután a céklavörös képemet is kigúnyolták. Én pedig kukán szobroztam, ökölbeszorított kézzel, a földet bámulva. Nem ülhettem le. Az egyenlő lett volna a megfutamodással. Némán állni egy csapat idősebb srác majomkodását, hát az is minimum hülyeség. Ha tudnék varázsolni… De nem tudtam.

- Nézz rám! - szólt a komédia végén a Toborzó, akit az a másik fiú Mónak szólított.

Szót fogadtam.

- Én vagyok a vezetőd. Ennyit kell tudnod, semmi többet. Ha annyira érdekel, a tengerparti táborok egyikébe tartunk, de úgysem tudod, hol van, vagy, mi az. Teljesíted a parancsaimat, és bízol a boszorkányokban. Ennyi a dolgod. Világos? - Lassan és vontatottan beszélt, mintha egy szellemi fogyatékosnak magyarázna. Nem vettem fel a kesztyűt.

- Az - bólintottam inkább birkamód.

- Remek. Feküdj le aludni!

Szó nélkül visszakullogtam a motyómhoz. Végig mereven magam elé meredtem, és miután bebújtam a hálózsákomba, szorosan lehunytam a szememet. Csak ez a láthatatlanság maradt. Végül is ez is használt. Néhány perc múlva vígan folyt a csevej arról a másik, titokzatos világról, ahol Mó egyszer már járt. Az én otthonomról.

Csak egy valaki akadt, aki a hálózsákba bújva is látott.

- Jól vagy? - Eron rázta meg a vállamat.

- Minden tükörfényes - válaszoltam haragosan, továbbra is a fejemre húzott pokróccal. Senkivel sem akartam beszélni. Pokolba kívántam ezt az új világot. Gyűlöltem a Toborzót, a csapatot, az óriásteknőst, a fekete kabátosokat, Faylnét a segédjével együtt és azt, hogy nem tudok többé varázsolni.

Olyan picire húztam össze magam, amennyire csak tudtam, és csendesen álomba pityeregtem magam.

Megint egy cipőorr ébresztett, de ez most nem egy szimpla oldalba rúgás volt. Valaki szó szerint keresztülesett rajtam. És még valami nagyon furcsa volt. Csukott szemmel, álmos fejjel próbáltam kitalálni, mi lehet az…

Riadó! Körülöttem üvöltözés és sűrű puffanások. Egymáshoz, és a földhöz csapódó testek zaja.

Kinyitottam a szemem és felültem, de így is nehezen fogtam fel a külvilágot. Sötét volt. Csak a tábortűzből maradt parázs pislákolt kétségbeesetten, amíg egy csizmás láb rá nem taposott. Rajtunk ütöttek. Én pedig csak ültem, és fürkésztem a csillagtalan éjszakát. Nem sok mindent láttam. Néha megpillantottam egy-két összegabalyodó sziluettet, de sem ez, sem a bősz kiabálás nem élesztette fel bennem a harci szellemet. Gőzöm sem volt, ki az ellenség, és arra sem volt tippem, mihez kezdhetnék, ha látnám a rosszfiúkat. Még soha életemben nem verekedtem. Illetve egyszer, tizenegy évesen második lettem egy mini birkózóbajnokságon, de azt hiszem, ez nem számít igazán. Sok mindent igyekeztek megtanítani az elmúlt nyolc évben - ha a nagycsoportot is beleszámolom -, de azt senki nem mutatta meg, hogy miképpen üssek meg valakit, úgy, hogy csak neki fájjon.

A hálózsákomba gubancolódva megállapítottam, hogy Mó tényleg egy épületes idióta. Igaza volt, valóban okosabbnak véltem magam az emberek többségénél. Nála pedig biztos értelmesebb voltam. Vele ellentétben nekem megfordult a parányi agyacskámban, hogy a táborunk, szolidan szólva is feltűnő. "Teljesíted a parancsaimat, és bízol a boszorkányokban. Ennyi a dolgod. Világos?" - Észkombájn. Világos, mint a vakablak. "Én vagyok a vezetőd." Hülye barom. Idióta, egomán állat. Míg némán dohogtam, egy újabb árnyalak bucskázott át a fejemen.

- Aú! - kommentáltam az akciót. Nem kellett volna. Ez a figura nem olvadt bele újra az éjszakába. Pislogni sem volt időm, és máris félig a földbe paszírozott.

Angolnaként csúsztam ki a hálózsákból és gondolkodás nélkül rúgtam egyet oda, ahol a támadónak kellett volna lennie. De nem találtam el. Hallottam a szuszogását, de valahogy mindig mellé rúgtam. Már kezdtem azt hinni, hogy tovább ment, és csak hallucinálom a szuszogást, de hirtelen elkapta a lábam. Önkéntelenül felkiáltottam. A szívem felugrott az agyamba. A másik talpamat is elsütöttem. Most talált. Félelmetes érzés volt, mikor a sarkam valami puhának ütközött. A támadó felnyögött, én pedig kirántottam bokámat a lazuló szorításból. Borzasztó elevennek éreztem magam, és mintha kicsit láttam volna a sötétben.

Talpra szökkentem és meglendítettem az öklöm. El is találtam az árnyalakot, de nem sokra mentem vele. Eltaláltam valami csontot, és úgy éreztem, hogy ripityomra törtek a bütykeim. Még vissza sem rántottam a kezemet, de már érkezett az ellentámadás. A sötét alak úgy gyomorszájon vágott, hogy megláttam az elveszettnek hitt csillagokat, és majdnem rájuk küldtem a vacsorámat. Nyöszörögve kaptam a hasamhoz, és előregörnyedtem - fatális hiba volt. A következő ütés arcon csókolt, és én a boksz bajnok támadónak tántorodtam. Elkapott. A szemem előtt különös, absztrakt minták táncoltak. Néhány pillanatig azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. Aztán a támadó megmondta.

- Így már értem, miért ütsz úgy, mint egy lány - súgta a fülembe. A lehelete is langyos volt, és a derekamon kalandozó tenyere is. Az összes hajam égnek állt tőle. Az egyetlen ésszerű dolgot tettem: felrántottam a térdem. Jackpot. A fickó úgy dőlt el, mint egy darab fa. Aztán én is. Valaki leütött.

Hányingerre és fejfájásra ébredtem. Rövidebb, mint egy hét alatt ez volt a második eszméletvesztésem. A nap még alacsonyan járt, mégis iszonyatosan szúrta a tarkómat, mikor felültem. Közben meg fáztam. Törődötten a tenyerembe hajtottam az arcom, és felszisszentem. A bal szemem környéke érzékenyen reagált az érintésre. Óvatosan végigtapogattam a fájó részt. Zúzódás volt, nem kicsi.

- A rohadt életbe! - kiáltottam az idegen világba minden fájdalmamat. Volt belőle elég. Egyedül ültem, összeverve, egy idegen világ földjén. A táborunkból semmi sem maradt, a szétrugdalt tűzrakó helyet leszámítva. Se hátizsákok, se emberek. Nem szerettem azt a hülye csapatot, de egyedül sokkal kilátástalanabbnak tűnt minden. És Eron? Az amnéziás kissrácért tényleg aggódtam. Fura volt, és sokat beszélt, de a barátomnak tartottam. A kevés barátaim egyikének. Kezdtem azt hinni, hogy valami átok ül rajtam, ami miatt az összes barátomat elveszítem. Először Faylne, aztán Kina, most Eron.

Agyrázkódásom volt és dagonyáztam az önsajnálatban. Mivel fogalmam sem volt, mit tehetnék, merre indulhatnék, újra összekuporodtam a földön és elbőgtem magam.

A maradék ötven

2012-02-06T22:11:00.000-08:00

Frissen, üdén Álomjáró folytatja a válaszadást.

51. Hiszel abban, hogy néha fel kell magunkat áldozni a fensőbb jóért? Régen nagyon hittem benne. Igen, régen romantikus limonádé regényeket is olvastam. (Ma is, de inkább letagadom.) A lényeg: évről évre kevésbé hiszek benne.

52. Hiszel az igaz szerelemben, és a lelki társban? Igen. Az élet értelmei.

53. Babonás vagy? Nem.

54. Mennyire tartod tiszteletben mások hitét, véleményét? A babonát és a hülyeséget nehezen tolerálom.

55. Mennyire mutatod ki az érzéseidet? Megosztod a gondolataidat másokkal? Igen, akivel érdemes. Bár mostanában feltűnt, hogy akkor is beszélek és/vagy pofákat vágok, mikor jobb lenne rezzenéstelen arccal hallgatni.

56. Előítéletes vagy? Szeretem azt állítani, hogy nem, és szeretném, hogy igaz legyen. Ennek ellenére igen, de jól titkolom.

57. Ki a legfontosabb ember az életedben? Miért? Géb. Na vajon? Szerelem, lelki társ, stb.

58. Kit tisztelsz a legjobban? Kit a legkevésbé? Miért? Anyát, mert jól állja a sarat. Apámat, mert ő meg nem.

59. Létezik valaki különleges az életedben? Ki? Géb. Említettem már ezt a nevet?

60. Sok barátod van? Ki a legjobb barátod? Barátok jönnek mennek az évek során. Faylne, Kina, Eron, Kíra... Salnamhal marad.

61. Hogy viselkedsz a veled egy nembe tartozókkal? Hát az attól függ, ők hogyan viselkednek velem.

62. Hogy viselkedsz veled ellenkező nembe tartozókkal? Nem teperek le minden utamba álló férfit, ha erre gondolsz.

63. Voltál már szerelmes? Ha igen, mondd el, mi történt. SPOILER! Igen, voltam. Géb, már megint. Meghalt, de írt egy levelet, hogy keressem meg. Szót fogadtam. Most boldog vagyok.

64. Mi az eseted? Főként Géb. Ha ő nem lenne, akkor is a férfiak.

65. Milyen közel állsz a családodhoz? Elég közel. Most rá tudnék taposni Nol csónaknyi lábára.

66. Szeretnél megházasodni, családot, gyereke(ke)t? Igen, igen, igen! Az a fránya sok limonádé, amit nem kellett volna elolvasnom.

67. Vitázol az emberekkel, vagy inkább kerülöd a konfliktust? Ha az illető tud vitázni, szívesen meccselek vele. Ha nem tanult érveléstechnikát inkább maradok magamnak.

68. Beszélő vagy hallgató vagy?Dumagép vagyok, de vannak nálam nagyobb dumagépek is. Őket szeretem hallgatni. A hallgatag emberek mellett szeretek beszélni. Ha csöndben vagyok, baj van.

69. Mennyi időbe telik, hogy megbízzál valakiben? Változó.

70. Haragtartó vagy? Igen, úgyhogy jobb, ha nem haragítasz magadra.

71. Vezéregyéniség vagy?Nem, semmiképp. Hagyja a dagadt ruhát, bocs. Hagyja a felelősséget másra!

72. Szereted a csapatmunkát? Igen, ha jó fejek a többiek, és nem én vagyok a csapatkapitány.

73. Milyen jól fejezed ki magad?Nem t'om. Szerinted elég érzékletes?

74. Mennyi idő alatt ítélsz meg másokat? Percek alatt, aztán később módosítom, vagy árnyalom.

75. Érdekel mit gondolnak rólad mások? Szomorú tény: igen, bár nagyon igyekszem, hogy egyáltalán ne érdekeljen. Színlelni már jól tudom. Illetve mindig is jól tudtam.

76. Vannak ellenségeid? Miért az ellenségeid? A fekete kabátosok, mert bántani akartak, de eltűntek, úgyhogy már nem számít. És Faylne. Ő is eltűnt, de attól még számít.

77. Mi a kedvenc időtöltésed? Színed? Kajád? Zene, limonádé vagy valami értelmes mű olvasása. Fekete, fehér, ja ezek nem színek. Akkor zöld. Kaja? Hol a csokim?

78. Hogyan szórakozol? Melyik művészeti ágat szereted? Zenélek a Nótásokkal, olvasok, verekszem. Szeretem a zenét és a harcművészeteket.

79. Dohányzol/iszol/kurvázol/drogozol? Miért vagy miért nem? Nem zenész, aki nem tud inni.

80. Hogyan töltesz el egy tipikus szombat estét? Próbálok, vagy verekszem a Nótásokkal. Esetleg fellépünk jópénzért, vagy ingyen műsorozunk.

81. Mi a féltve dédelgetett álmod? Egyszer visszatérek a Boszorkányok Szigetére.

82. Mennyi ideig tudsz figyelni? Egyhetes nyuzdergálás után dekoncentrálttá válok.

83. Sokat nevetsz? Mit tartasz viccesnek? Folyton nevetek. Egy bizonyos fáradság után már mindent viccesnek találok. MINDENT!

84. Hogy lehet megdöbbenteni/megsérteni téged? Ha felemlegetik azt a boszorkánymedálos esetet, vagy a bogárfóbiámat. A megdöbbentő, ha valaki valami olyasmit csinál, amit nem tudok elképzelni, mert szinte mindent el tudok képzelni.

85. Hogyan bírod a streszt? Nagyon jól, ha időnként tarthatok hisztiszünetet.

86. Sportos vagy? Melyik művészeti ágban vagy jó? Igen, szeretek verekedni és pártolom a harcművészeteket. Meg a zenét. Jól verekszem, és van egy zenekarom, a Nótások. Már említettem őket.

87. Szereted az állatokat? És a gyerekeket? Mindegyiket jobban, mint a felnőtteket és a pszichopatákat.

88. Spontán vagy, vagy előre tervezel? Minek tervezni? Úgyis mindig máshogy sül el.

89. Mik a rigolyáid? Utálom a bogarakat. Bogaras erdőben nem alszom. Minden patakban, tóban, folyóban megfürdök, és leütöm azokat az ismeretlen szerencsétleneket, akik megpróbálják átkarolni a vállam.

90. Miben vagy a legjobb? Miben a leggyengébb? Legjobb? Semmiben. Mindent meg tudok csinálni, de semmiben sem vagyok első, vagy éppen elsőosztályú. De mondjuk bárkinek lukat beszélek a hasába (vagy ha ez nem megy, akkor ököllel lukasztom ki). A számok nem a barátaim.

91. Ha valamit megváltoztathatnál magadon, mi lenne az? A hozzáállásom. A lustaságomat szorgalomra, a sokfelé ágazó felületes érdeklődésemet fanatizmussá módosítanám.

92. Alapvetően nyílt vagy, vagy magadba forduló? Most már kilencvenegy kérdést megválaszoltam. Egy zárkózott ember nem vetemedne ilyesmire. Most már kérdezz valami értelmeset!

93. Szereted magad? Egész jól kijövök a skizómmal.

94. Van napirended? Hogy érint, ha megzavarnak benne? A változatosság gyönyörködtet. Nem szeretek unatkozni.

95. Mi az a cél, amit el akarsz élni a következő hat hónapban? És az életedben? Hat hónap? Legalább hat új világot meglátogatni. Az életemben? Sok sok világot meglátogatni és visszatérni a Boszorkányok Szigetére (Gébbel).

96. Hogy látod magad öt év múlva? Tíz év múlva? Húsz év múlva? Sokat látott Álomjáró. még többet látott Álomjáró és anya, Roppant bölcs Álomjáró és leendő nagymama.

97. Ha választhatsz, hogy szeretnél meghalni? Ágyban, párnák között, békésen.

98. Mire szeretnéd, ha emlékeznének veled kapcsolatban miután meghaltál? Hát nem a boszorkánymedálos esetre.

99. Melyik három szóval tudnád magad a legjobban leírni? Magabizonytalan szabad bolond.

100. Melyik három szóval írnának le mások? Határozott, intelligens, segítőkész.

Álomjáró bemutatkozik, avagy Khim száz kérdéses tesztje

2012-02-06T09:18:00.000-08:00

Mivel a héten az íráshoz lusta és ihlettelen vagyok, gondoltam, kipróbálok valami újat. Csak itt és csak most: Álomjáró válaszol. Ma ötven kérdésre, holnap félszázra. A kérdéseket Khimtől kölcsönöztem innen -->Sivatag, bárányok és szilikátok

Spoiler veszély! Csak akkor olvasd tovább, ha ez nem zavar :O)

1. Hogy hívnak? Mi a beceneved? Álomjáró Leva vagyok. Nem nagyon becéznek, ha mégis, akkor Levinek.

2. Milyen idős vagy? Mikor van a születésnapod? Nyári gyerek vagyok, a korom pedig, hm. Attól függ melyik mesében. Novelláról novellára idősödöm. Első felbukkanásomkor nem volt még tizennégy. Az utolsó írásokban húsz vagyok.

3. Hol születtél? Hol élsz most? Hazafias vagy? A Királynék Városában születtem. Néha hazafiasnak érzem magam, máskor a pokolba kívánom az egész világom. Mostanában kóborlok.

4. Kik a szüleid? (nevük, foglalkozásuk, személyiségük) Apámról azért nem mesélek, mert haragszom rá, Anyáról pedig azért nem, mert kifejezett óhaja, hogy mindig és minden helyzetben megőrizhesse az inkognitóját.

5. Van testvéred? Ha van(nak), akkor milyen/milyenek? Van egy öcsém, Nol. Többnyire jóban vagyunk, bár a vérmérsékletünk igencsak különböző. Egészen addig nincs semmi probléma, amíg én úgy táncolok ahogy ő fütyül, ő pedig olyan dallamot fütyül, amire én szívesen táncolok. De ha nem! Még nem öltük meg egymást - persze az én szelíd természetemnek és átlagon felüli empátiámnak, toleranciámnak és mizériámnak köszönhetően.

6. Mi a foglalkozásod? Álomjáró vagyok. Világokat, álmokat látogatok sorra. Civilben? Hivatásos diákként működöm.

7. Milyen magas vagy? Mennyi a súlyod? A súlyomat ne firtassuk. Elvből nem állok mérlegre. Nem vagyok sovány, de kövér sem. A mellem és a fenekem mérete is rendben van. Jól érzem magam a bőrömben, szóval miért kéne, hogy bekavarjon egy fránya jelentéktelen szám? A magasságom, mondjuk 169 cm körül. Plusz mínusz néhány, hajtól és cipőtől függően. Ja, és attól, hogy reggel, vagy este van-e. Hallottam, vagy olvastam valahol, hogy a sok terheléstől az ember gerince kicsit megroggyan a nap végére, alvás közben viszont szépen helyrerázódik. Szóval reggelente cipőben és frissen mosott hajjal vagyok a legmagasabb.

8. Milyen színű a hajad? És a szemed? A szemem sötétbarna, olyan majdnem fekete. A hajam? Hát az olyan seszínű a nagymamám szerint. Igazából sok árnyalatú világosbarna, nyáron szinte szőke. A hangsúly a "szinte" szón. Véletlenül se próbálj meg leszőkézni, mert harapok érte. Kevesebbért is hunytak már el a közelemben. De a kedvencem: egyszer egy törpe azt mondta, hogy pont olyan a hajam, mint a frissen bányászott nyersarany.

9. Melyik fajba tartozol? Ember vagyok, testestől, lelkestől.

10. Melyik társadalmi osztályhoz tartozol? Középosztály, értelmiségi, polgár.

11. Szerinted vonzó vagy? Mások szerint? Nincsenek illúzióim, nem én vagyok a meseszép királylány, sem az ultradögös modellkezdemény, de azért vagyok annyira vonzó, mint bármelyik átlagos lány. Valakik megnéznek maguknak, mások fittyet sem hánynak rám. Ez van. Az arcom inkább érdekes, mint szép.

12. Hogyan öltözködsz? Először az alsóneműt veszem fel, aztán a nadrágot (nem szoknyát!), végül a pólót, pulcsit, egyebet.

13. Van sebhelyed? Tetkód? Anyajegyed? Bármi egyedi külső tulajdonságod? Van akinek nincs? Mármint nem a magazinokban és a filmekben, meg tündérországban, hanem a majdnem normális helyeken. Tele vagyok pigmentfoltokkal. A bal bokámon van egy horpadás, a térdemen két sebhely, a jobb térdemen csak egy, karomon, kezemen, vállamon szintén akadnak kisebb hegnyomok, mivel folyton esek kelek, mióta megtanultam járni. Ja, és a szemeim elég furák. Néha mandulavágásúnak titulálják, de nem egészen az. Én találkoztam elfekkel és az ő mandula formájuk nem olyan volt, mint az enyém. Hasonlított, de nem ugyanaz.

14. Allergiás vagy? Szenvedsz valami betegségben? Van valami sérülésed? Elsősorban a hülyeségre (a sajátom kivétel) vagyok allergiás, másodsorban az egoizmusra (a sajátom megint csak kivétel). Ínhüvely gyulladásom van évek óta. Hát igen, tényleg ostobaság volt folyton bal kézzel kardozni.

15. Jobb vagy bal kezes vagy? Az attól függ, hogy mit kell éppen csinálni. Valamit csak jobb kézzel tudok, mást meg csak ballal és van amit egyikkel sem. Tipikus kétbalkezes. Jobb kézzel írok, de bal kézzel vívok.

16. Milyen a hangod? Borzalmas, már ha éneklésről van szó. Egyébként elég mély, mármint lányhoz képest, és hallatszik, hogy nem szedték ki rendesen az orrmandulámat.

17. Milyen a szókincsed? Hogy beszélsz általánosan? Milyen szavakat használsz? Hát, ha az előző tizenhat kérdés nem világította meg, akkor olvasd el a következő nyolcvan hármat, hogy rendes képet nyerj róla. Ilyen vagyok, na!

18. Sorolj fel három rád jellemző cselekvést! Zenélés, verekedés, pofázás.

19. Milyen gyakran fürdesz? Használsz parfümöt? Kalandozáskor, vagy civilben? Ha tehetem naponta fürdök, de egy álomjáró néha olyan helyekre vetődik, hogy tyűha! Akkor csak minden adandó alakalommal mosakszom. Utálok koszos lenni. A hajamra különösen kényes vagyok.

20. Általában milyen képet vágsz (gyilkosan nézel, fáradtan mosolyogsz)? Kukán bambulok, vagy vidáman vigyorgok.

21. Használsz testbeszédet? Hogyan? Csak mint az olaszok.

22. Vannak gyakran használt szófordulataid? Mik? Na, hát, szóval nem is tudom. Talán csak valami halványlila köd kavarog róla az agyamban.

23. Mi a legelső emléked? Anya dögönyöz egy szőnyegen. Talán egy labda is van valahol a közelben.

24. Mi a legmagasabb végzettséged? Hová jártál? Élveztél tanulni? Gyűlöltem és gyűlölök tanulni. Nem nyilatkozom. Az intézményesített oktatás úgy rossz, ahogy van.

25. Hol tettél szert a legtöbb tudásra és képességekre? Az életben, kalandozás, barátkozás közben. Az összes hasznos tudást gyakorlatban szereztem, bár elismerem, néha jól jönnek a tankönyvek is. Főleg, ha hideg van, és nincs mit dobni a tűzre.

26. Hogy írnád le a gyermekkorodat általánosságban? Szép volt. Mindent megkaptam, amire egy gyereknek szüksége van. Talán egy kicsit többet is.

27. Gyerekként mi szerettél volna lenni, ha felnősz? Varázsló, vagy tanár. Esetleg mindkettő.

28. Mikor és kivel volt az első csókod? Gébbel, nem messze a Boszorkányok Szigetétől.

29. Szűz vagy? Ha nem, mikor és kivel veszítetted ez a szüzességedet? SPOILER Ezt a történetet az íróm még nem publikálta. Nem Gébbel. Tizenhat voltam és Törtellel egy erdő közepén. Baromi romantikus.

30. Van hírhedt vagy ünnepelt ősöd? Volt ez rád valamilyen hatással? Nem tudok róla, így valószínűleg nincs is rám hatással.

31. Mit tartasz az eddigi legfontosabb eseménynek az életedben? Sok eseményt tartok fontosnak, mégis, egyik sem történt volna meg, ha a születésemkor nem tudnak újraéleszteni. Halva születtem, úgyhogy azt hiszem: az első légvétel.

32. Mit tartasz az eddigi legnagyobb eredményednek? Hogy sikerült újra összetörnöm azt az átkozott boszorkánymedált.

33. Mit bánsz a legjobban? Hogy sosem kértem bocsánatot Faylnétől, és hogy hagytam Gébet nélkülem visszamenni.

34. Mi a legkínosabb vagy legszégyenletesebb dolog, ami valaha történt veled? Bedőltem egy hülye nyakláncnak. Elég gáz nem? Pedig olvastam a Gyűrűk Urát. Na, ezt se kellett volna elmondanom. Így még nagyobb égés.

35. Vannak titkaid? Ha igen, mik azok? Amit két ember tud, az már nem titok, szóval, ha vannak, akkor megtartom magamnak. Nem, azt sem árulom el, hogy vannak-e.

36. Mi volt a leggonoszabb dolog, amit valaha csináltál? SPOILER!!!! Megöltem a legjobb barátnőm.

37. Mikor féltél a legjobban? Mikor egy süllyedő hajón toporogtam.

38. Utaztál már valaha is külföldre? Ha igen, hová? Hahaha! Álomjáró vagyok. Most tényleg soroljam?

39. Melyik nemhez vonzódsz? Ebben a témában, a férfiakba vetett hitem megingathatatlan.

40. Alapvetően optimista vagy, vagy pesszimista? Szilárdan vallom, én az optimistán pesszimisták táborát gyarapítom és nem mindig hiszek Murphynek.

41. Hiszel a fensőbb hatalomban? Ha igen, akkor melyikben? A teremtő erőben, akit Istennek hívunk? Benne hiszek. Fura lenne nélküle, ja illetve nem lenne nélküle.

42. Hiszel a túlvilágban? Tak, akarom mondani igen.

43. Mitől rettegsz a legjobban? Hogy lerágja a lábam egy vérszomjas, rózsaszín nyuszis mamusz. Tényleg azt hiszed, csak így elkottyantom a gyenge pontom?

44. Mitől jössz dühbe? Mitől leszel szomorú? Boldog? Miért? Dühös leszek, ha szenvedni látok másokat "felebarátaik" miatt, ha valaki nem veszi észre magát, ha Nol felcukkol, és ha bántani akarnak. Akkor ütök. Szomorú, sokszor. Milyen kérdés ez? Szomorú, ha valami elszomorít. Elég sok ilyen van. A boldog... azt hiszem alapvetően boldog vagyok. Miért? Miért. Szórakozz a kopaszodó nénikéddel!

45. Az emberek alapvetően gonoszok vagy jók? Szerintem RTL klub. Bocs csatornát tévesztettem. Szerintem mindkettő. Nincs jó rossz nélkül. A két fogalom csak együtt értelmezhető és minden emberben ott lapul mind a kettő.

46. Milyen a politikai nézeted? Mi a vallásod? Konzervatív vagyok és utálom a politikát. Egyébként keresztény vagyok, mert ebben nőttem fel, így neveltek, ez ivódott belém. Minden vallást érdekesnek, igaznak és hiányosnak találok.

47. Mit gondolsz a szerencsejátékról, hazugságról, lopásról, gyilkolásról? Nem mondom, hogy a cél szentesíti a eszközt, de néha az ember belefut ezekbe. Ha van egy kis mázlid és erős gerinced, akkor nagyrészt elkerülhető.

48. Milyen messzire mész el, hogy megvédd a saját véleményed? Lehet, hogy hihetetlen, de alapvetően konfliktuskerülő lény vagyok. Ha másik ökörfejűen hajthatatlan, és nem hallgat az észérvekre, nem győzködöm fölöslegesen. Megtartom a véleményem magamnak. A fejemben senki nem változtathatja meg a dolgokat.

49. Mennyit ér neked a pénz? Mennyi csokit kaphatok érte? A pénz csak egy fizetési eszköz. Nem érdekel. Főleg álomjárás közben nem.

50.Szerinted mi a legszörnyűbb dolog, amit egy ember elkövethet? Megöli a legjobb barátját.

Rajz Kináról

2012-02-06T04:53:00.000-08:00

Addig is, míg nincs friss, itt egy rajz Kináról. Én készítettem, szóval egyáltalán nem profi munka, de ne kövezzetek meg érte. Sosem voltam valami nagy rajzművész. :O)

http://kepfeltoltes.hu/120206/beolvas_sw0001_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Ötödik bejegyzés - Rossz név

2012-01-29T23:08:00.000-08:00

Igazából eddig vagyok meg vele, illetve ezután még van egy fél fejezetnyi, de hát az csak fél, és egyáltalán nem teljes, így valószínűleg ritkábban lesz friss. Arra gondoltam, hogy itt, ebből havonta jelentkezem a folytatással, és akkor marad időm a másik két folytatásos történetemre is (Ha felbukkan egy magyar lány, Az áruló kalózlány), amiket Merengőn publikálok.

Jó olvasást ehhez a kis maradékhoz :O)

Nagyon sokáig aludtam. Amíg nem csuktam be a szemem, addig nem is tudtam, hogy mennyire fáradt vagyok. Félálomban kérdeztem meg magamtól, hogy mikor is aludtam utoljára? Úgy éreztem egy évezrede. „Még az óriásteknősön való hajózás előtt. A szédítő tánc előtt… Kina eltűnése előtt…” majdnem két napja. Mély, álomtalan álomba merültem.

Arra ébredtem, hogy iszonyatosan korog a gyomrom. "Remélem, van itthon toast kenyér - gondoltam még csukott szemmel, és átfordultam a másik oldalamra… nagyot puffantam a földön. - Hova lett a fal? - Törölgettem a csipát a szememből. Akkor döbbentem rá. - Nem otthon vagyok, hanem a Boszorkányok Szigetén." Óvatosan feltápászkodtam.

- Jól vagy? - kérdezte Eron, aki épp az imént nyitott be az ajtón.

- Persze - bólintottam -, csak leestem az ágyról.

- Gyakori szokásod?

- Nem… Lehet itt valamit enni? Mindjárt kilyukad a gyomrom.

A szőke fiú egy szelet kenyeret és egy kis darab sajtot nyújtott felém.

- Épp kérdezni akartam, hogy nem vagy-e éhes. Elhoztam a reggelidet.

- Köszönöm.

Kikaptam Eron kezéből az ételt, és másfél perc alatt eltüntettem az utolsó morzsáig.

- Te mikor ettél utoljára? - nevetett Eron.

- Mondjuk tíz órával azelőtt, hogy megtaláltam a Toborzókat.

- Az jó régen lehetett. És minek kerested a Toborzókat? Harcolni akarsz? Értünk? A boszorkányok mellett?

- Nem. Ne vedd sértésnek, de eszemben sincs harcolni és főleg nem ezek mellett a ki tudja milyen hatalommal bíró boszorkák mellett, akik szerintem egyáltalán nem mindenhatók, csak szeretnék, ha az emberek ezt hinnék róluk. Én csak a barátomat, Kinát keresem, aki idejött, hogy jóvátegyen egy olyan hibát, amit én követtem el.

- Ó… Mit csináltál?

- Nem biztos, hogy szeretném elmondani - ráztam meg a fejem.

- Semmi baj - mosolygott a fiú -, de ha nem haragszol, azt megkérdezhetem, hogy hívnak? Még nem árultad el a neved.

- Leva - mutatkoztam be, mire Eron arcáról lehervadt a mosoly.

- Mi a baj?

- Rossz név - közölte csöndesen.

- Ezt nem értem. Szerintem épp olyan jó, mint az összes többi.

- Voltál már feliratkozni?

- Mi? Feliratkozni? Hová? Hogy jön most ez ide? - Végképp elvesztettem a fonalat. A szőke fiú komor arca megijesztett.

- Minden újoncnak alá kell írnia egy papírt. Ha még nem tetted meg, ne a saját neved írd rá. Találj ki egy másikat!

- De miért?

- Tényleg semmit nem tudsz a világomról - sóhajtotta Eron. - Sőt, a tiédről se sokat. - Ez a második kijelentés fájt. Sohasem bírtam elviselni, ha tudatlannak gondolnak.

- Még mindig többet, mint te - vetettem oda flegmán. - Ki vele! Mi a baj a nevemmel?

- Levának hívják azt a lányt is, aki a vihart varázsolta.

Pár pillanatig mindketten hallgattunk, majd én elnevettem magam. Eron nem értette, de legalább már nem nézett olyan ijesztően komolyan, és visszatért az a jellegzetes félmosoly az arcára.

- Mi olyan vicces?

- Hidd el, hogy semmi. Igazából ez az egész kész katasztrófa. Azért nevetek, mert ezt nem hiszem el! Ilyen a mesében sincs! - Ismét a földön feküdtem. Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek, vagy sírjak, úgyhogy ötvöztem a kettőt. Eron leült az ágyára és várta, hogy abbahagyjam. Letöröltem a könnyeimet és feltápászkodtam. Végigtapogattam a gazdátlan ágyra kiterített ruháimat, és mivel a farmerom is megszáradt nagyjából, elkezdtem öltözni. Eron tapintatosan elfordult, és inkább az ajtókilinccsel szemezett.

- Ne haragudj, néha nem vagyok normális - közöltem a szőke fiúval, miközben megpróbáltam áthúzni a fejemen a sótól kemény pólót.

- Semmi gond, néha én sem - vont vállat a fiú. Amíg öltöztem hallgattunk.

- Visszafordulhatsz!

Némán méregettük egymást egy darabig, majd lehuppantam Eronnal szembe.

- Figyelj! Elmondom mit tettem. Bízom benne, hogy amit most elmesélek, nem adod tovább illetékteleneknek. - A szőke fiú némán bólintott. - Rendben. - Nyeltem egy nagyot. "Mi a frászkarikát művelek? Már megint. Hiszen alig ismerem ezt a mosolygós, amnéziás kisfiút. Nincs okom, hogy megbízzak benne". De már nem volt visszaút. Eron türelmetlen kíváncsisággal meredt rám. - Én vagyok az oka ennek a háborúnak. Boszorkány vagyok…

- …te, te vagy Leva! Te varázsoltad a vihart és…

- Kérlek hallgass végig! - szakítottam félbe. Többek között erre a reakcióra is számítottam. Mégis rosszul esett. - Nem én támasztottam azt a mágikus vihart. Egyáltalán fogalmam sincs, hogy miképpen lehet ehhez foghatót csinálni, és nem is akarom tudni. Az egy gonosz varázslat volt… ott voltam, amikor történt. Éreztem, hogy gonosz… Párbajoztunk. Egy másik lány és én. Kina volt a segédem, az ellenfélé pedig egy különös fiú. Talán nem is volt ember, hanem valami fantom. Ő kavarta a vihart. Ott, az orrunk előtt, és nem akadályoztuk meg. Nem is láttam, mi történik. Egy pajzsbuborékot bájoltam Kina és magam köré. Mikor eltűntettem, Faylnének, az ellenfelemnek és a viharkavaró segédnek csak a hűlt helyét találtuk. A város akkor már romokban hevert… aztán igazi felnőtt varázslók üldöztek minket. Nem mondtuk el nekik mi, és hogyan történt. Ez is hiba volt. Talán tudtak volna valamit tenni, még a Toborzók felbukkanása előtt. Kina azt hajtogatta, a mi hibánk, és hogy helyre kell állítanunk a dolgokat. Én nem akartam vele tartani. Egy nap elindult egyedül megkeresni a Toborzókat, én meg utána jöttem és most itt vagyok. A csekélyke varázserőm valahol elhagyott. A lényeg, hogy ebben a világban a legkisebb mágikus trükkre is képtelen vagyok és fogalmam sincs, hogyan lehetne véget vetni a háborúnak.

Elhallgattam. Eron nem válaszolt. Karba font kézzel, homlokráncolva gubbasztott az ágya szélén. Majd halkan, akadozva megszólalt.

- Szerintem nagyon bátor vagy, hogy eljöttél idáig - mondta ki végül és küldött felém egy bíztató mosolyt.

- Szóval hiszel nekem? - A zavaró félelemgombóc eltűnt a hasamból.

A fiú megvonta a vállát.

- Miért hazudnál ilyesmit? Na, és mi lesz az első teendőd most, hogy itt vagy a Boszorkányok Szigetén?

- Meg kell találnom Kinát. Ő nagyon kreatív. Arra is lesz ötlete, hogy mihez kezdjünk ezzel a háborúval.

- Hm. Akkor ki kell jutnunk az erődből. Lehet, hogy a kintiek közül valaki már találkozott vele. Gyere! Először is fel kell iratkoznod, aztán be kell jutnunk a következő csapatba.

A templom előtti téren óriási volt a nyüzsgés. Annyi újonc érkezett, hogy végül mégsem írtam alá semmilyen papírt. Ha kivárom a sort, akkor nem kerülhettünk volna be az aznap induló csapatba, így inkább kihagytam az adminisztrációt.

- Úgyis utálom a hivatalos papírokat - súgtam Eronnak, miközben átvettem az elosztóban a felszerelésemet, ami egy súlyos hátizsákból és egy kulacs vízből állt.

- Nem félsz, hogy baj lesz belőle? - kérdezte a szőke fiú és a jobb vállára akasztotta a hátizsákot, aztán beleszagolt a kulacsba - Fúj! Ez a víz már most poshadt.

- Akkor remélem, nem kell sokáig ezt innunk. Egyébként nem félek. A csapatelosztásnál csak egy nevet kértek. Harminc percen belül elhagyjuk az erődöt, és azt a sort elnézve - böktem a feliratkozásra várakozókra - még órákig nem fogják összevetni a két listát. Mire észreveszik, hogy hiányzik a nevem, már héthatáron túl leszünk. És egyébként sem hiszem, hogy túl nagy ügyet csinálnának egy hiányzó gyerekből. Nincs rólam fényképük, így még azt sem tudják, hogy kit kéne keresni.

- Mi az a fénykép? - kíváncsiskodott Eron, miközben újdonsült csapatunk gyülekezőhelye felé battyogtunk.

- Olyan élethű portré, amit egy pillanat alatt készítenek az emberről egy gép segítségével.

- Érdekes… de ha a boszorkányoknak leadják a nevedet, akkor ők képesek megtalálni fénykép nélkül is.

- Nem hiszem - ráztam meg a fejem -, mert nem az igazi nevemet adtam meg.

- Ó, tényleg! Most hogy hívnak?

- Laura - Eron már épp kérdésre nyitotta a száját, de megelőztem a válasszal. - Ez ugrott be először.

- Remélem, nem tévesztem el - motyogta még a fiú, mielőtt odaértünk a többiekhez.

- Én is - néztem rá szigorúan. Erre ő elnevette magát.

A csapat tizenöt főből állt, minket is beleértve. Volt két fiatalabb fiú, négy velünk egykorú, állandóan sugdolózó lány, és hét, csaknem felnőtt srác, akik azért jöttek harcolni, mert elegük volt a „földtúrásból”. Mikor megálltunk mellettük köszöntek, engem egy futó pillantással végigmértek, azután pedig ránk sem hederítettek. Megint nagyon elveszettnek és szerencsétlennek éreztem magam. Az a futó pillantás nem nekem, hanem az öltözékemnek szólt. Mindegyikük egyszerű, mintanélküli vászonruhát viselt, egy pár kopott bőrcipővel. Eron is. Arrafelé nem sokat vacakoltak a divattal. Én durván kiríttam közülük rojtos farmerommal, köldökig érő, kék, ujjatlan pólómmal és (valaha) fehér, puma sportcipőmmel. Ráadásul egy ezüstlánc is lógott a nyakamban, egy picike kereszttel. Az ékszerre folyton visszakalandozott a pillantásuk. "Legalább a fülbevalómat eltakarja a hajam" - sóhajtottam némán. Pár perc után elhatároztam, hogy amint nem figyelnek, eltűntetem az ékszereket. Nem tetszett a nézésük. Nem kapzsiság csillant a szemeikben, inkább csodálkozás és rosszallás. A vékony nyaklánc sokkal jobban megdöbbentette őket, mint furcsa ruháim.

- Eron - böktem oldalba a szőke fiút, aki a nemrég szerzett hátizsák tatalmát vizsgálgatta.

- Mi az? - pillantott fel, egy vekni kenyérrel a kezében.

- Mit néznek annyira a nyakláncomon? - kérdeztem súgva.

- Nálunk csak a nemesek viselnek ékszereket, és mostanában ők sem. A boszorkányok lefoglaltak minden kincset. Tulajdonképpen az a háború célja, hogy visszaszerezzük a lázadóktól az ellopott aranyat, ezüstöt, ékköveket. Pénz nélkül még a boszorkányok sem tudják újra megszilárdítani a hatalmukat. És kincsek híján az ellenség sem veheti át a vezetést. - Miközben magyarázott, előbb előhúzott egy hálózsákot a hátizsákból, kirázta, majd szépen összegöngyölte és visszarakta a helyére.

- Legalább egy közös van a világunkban. A pénz a hatalom kulcsa.

- Akkor te már előrébb vagy, mint én - bökött a nyakláncra Eron.

- Csak egy hajszállal. Ez csak nekem ér sokat. Egy barátomtól kaptam szülinapomra. A fülbevalót meg apukámtól. Szerintem az árából egynapi ennivalót sem szerezhetnénk.

- Kár, mert amit kaptunk nem fog sokáig tartani. Bár a kenyér talán. Már most olyan kemény, hogy akár fegyvernek is használhatnánk.

- Lehet, hogy pont azért adták - viccelődtem.

- Ezen ne nevess, mert szerintem tényleg veszélyesebb, mint a kiskés, amit mellette találtam.

Hallgattunk. Én is átnéztem a hátizsákot. Egy vekni kenyér, valami hússzerű massza, hálózsák, négy méter kötél és a kés. "Hogy a kötél minek! Csak fölösleges súly. Lehet, hogy sziklát fogunk mászni, vagy mi a szösz? Rakhattak volna a helyére pár konzervet. Többre mennénk vele."

Míg némán szapultam a felszerelést, egy sötétbarna hajú kamasz állt a csapat elé.

- Na, indulás! - parancsolta határozottan.

- Jaj, ne! - nyikkantam. A zöld-fekete csíkos, sálszerű övről rögtön megismertem. Csak a mokaszinját hagyta el valahol. Valószínűleg a tengerben. Csizmában nehéz úszni.

- Ismered? - kíváncsiskodott Eron, amíg a többiek a holmijukat szedegették.

- Naná! Miatta vesztem majdnem a tengerbe, és nyolc másik gyerek is. Nem jó vezető.

- Miatta merült el a teknős? - találgatott Eron.

- Részben - feleltem, és a többiek után eredtem. A kapun kívül folytattam. - Ő is Toborzó. Ő volt velünk, újoncokkal azon az óriásteknősön. Csak épp azt felejtette el közölni, hogy mi most éppen egy teknőc hátán utazunk egy másik világba. Ahol mellesleg katonák leszünk. Nem mondott semmi mást, csak, hogy kussoljunk és maradjunk ott, ahol vagyunk. - Olyan dühös voltam, hogy nem bírtam fojtatni. - Sokkal rosszabbul is elsülhetett volna ez az egész.

Eron nem faggatott. Többek között ezt kedveltem benne a legjobban. Ha kérdeztem, lelkesen válaszolgatott, egyáltalán bármiről szívesen beszélt. Ő is kérdezett, de ha valamire nem akartam felelni, akkor sértődés nélkül ejtette a témát.

Aznap sokat gyalogoltunk és keveset beszéltünk. Órákon keresztül kutyagoltunk pihenés nélkül, ami nekem nem okozott különösebb problémát, de a suttogós lányok egyre elgyötörtebb arccal rakták egyik lábukat a másik elé, a két kisfiú pedig dél körül nekiállt nyafogni, hogy nem bírnak tovább jönni. Két pofon a Toborzótól hamar meggyőzte őket, igenis tudnak, csak akarni kell.

Eron mosolyogva baktatott mellettem. Olyan apróságok, mint egy félnapos gyalogtúra, nem tudták kizökkenteni víg kedélyéből.

Hat óra elteltével erősen fáradni kezdtem. Fájt a lábam (igen, hosszú gyalogtúrák közben elő szokott fordulni). Viszont nagyon zavart az az idegen nap az égen, ami úgy tűzött, hogy azt hittem szétrobban tőle a fejem. A levegő mindennek ellenére hűvös maradt. A megerőltető túra alatt szinte végig vacogtam. Figyelemelterelésként hagytam, hogy a gondolataim szabadon csapongjanak. Találgattam, vajon milyen lehet itt az űr, milyen csillagok keringenek körülöttünk, van-e rajtuk élet, el lehet-e jutni ebbe a világba űrhajón, vagy ez egy teljesen másik dimenzió és hasonlókon. Nem mondanám, hogy így repült az idő, de szórakoztatóbb volt, mint az egyhangú tájat tanulmányozni. Nem sok látnivaló akadt körülöttem, ahhoz képest, hogy egy idegen világ göröngyeit tapostam. Teljesen sík terep, sok fű, néhány bokor, valahol a távolban kiégett szántóföld. A tenger már nem látszott. Sehol egy patak, vagy tó. Csak a végtelen síkság.

Sosem szerettem az Alföldet. Mindig nyomasztóan hatott rám. Unalmas, üres táj. Ennek ellenére ott kutyagoltam a végtelen pusztában, a világ legellenszenvesebb vezetőjével. Nem gondoltam, hogy fogok valaha ilyen honvágyat érezni. Hiányoztak a dombok, hegyek, az erdők, a hatalmas fenyőfák. Szerettem volna a Királynék Városában, a vár kilátóján ücsörögni és csak bámulni a távolba. El is döntöttem, hogy amint hazajutok ez lesz az első dolgom.

Miután letáboroztunk, becsomagoltam magam a hálózsákomba és odakucorodtam a barátságosan lobogó tűz mellé. A hangulat oldottabb volt, mint napközben. A suttogó lányok már nem fogták vissza a hangjukat, vígan csiviteltek és kacarásztak. A két kiskölyök megbocsátotta az ösztönző pofonokat és azon versenyeztek, melyikük tudja előbb elcsenni a pendülve újra és újra levegőbe pattanó érmét, amit a Toborzó pöckölgetett a magasba, oda sem figyelve. Közben vígan dicsekedett az ámuló fiúknak, az én világomban átélt kalandjairól. Eron kibújt a bőrcipőjéből és a talpát masszírozta. Ő is tátott szájjal hallgatta a zöld-fekete öves srácot.

Én fintorogva melengettem kezemet a tűznél. A Toborzó beszámolójának a fele sem lehetett igaz. Nem kellett bujkálniuk semmiféle razziázó rendőrök elől, és nem igaz, hogy vérszomjas, állig felfegyverzett kamaszbandákkal kellett megküzdeniük az életben maradásért. Azt sem hittem, hogy fúriaszerű boszorkányok csapdába csalták őket, azt pedig pláne nem, hogy az éhhalállal kellett nap, mint nap szembenézniük. Hiszen a rendőrök nem tartottak razziákat, nem találkoztam lőfegyverekkel felszerelt kamaszbandákkal (bár még ez a történet hangzott a legvalószerűbbnek). A boszorkányok és varázslók szőrén-szálán eltűntek, a boltokba pedig bárki besétálhatott és elvihette, amire szüksége volt, így az élelem megszerzése sem jelenthetett gondot.

Nem szóltam közbe. Hagytam, hogy az érmével bohóckodó kamasz kábítsa ámuló közönségét. Az anekdoták befejeztével a nálunk zsákmányolt sportcipő, öngyújtó, szilvapálinka és svájci bicska bemutatása következett. Hamar elaludtam. Akkor még nem sejtettem, hogy az lesz az utolsó, nyugodt éjszakám hosszú-hosszú ideig.

Negyedik bejegyzés - Boszorkányok Szigete

2012-01-25T07:30:00.000-08:00

Egy templom előtt tértem magamhoz. Erősen vacogtam, így még inkább magam köré csavartam a durva, vastag pokrócot, amit valaki korábban teríthetett rám. Először a falakat vettem észre. Akármerre néztem, mindenütt égig érő kőfalak akadályozták a kilátást. A régi tér közepén egy ódon templom állt, amit hámló vakolatú, lapos tetejű, kisablakú házak vettek körbe. És emberek. Mindenütt kiabáló, nevető, vitatkozó emberek. Többségük gyerek, de jó pár felnőttön is megakadt a szemem. Ezek nem olyan robottá vált felnőttek voltak, mint otthon, de nem is olyan gyermeklelkű emberek, mint Sebő tanár úr, vagy az a színész. Rendes, józan, szigorú tekintetű férfiak és nők, akik a rendet igyekeztek fenntartani. Parancsokat, szidalmakat, dicsérő szavakat osztogattak a látszólag minden logikát mellőzve csoportosuló fiataloknak.

A forgatagban olyan magányosnak éreztem magam, mint még soha addigi életemben. Maetet, a fanyar mosolyú toborzót, a piros masnis kislányt semerre sem láttam. Sőt, senkit arról az átkozott óriásteknősről. Sehol egy ismerős arc, mindenütt idegenek. Egyszerre nagyon nyomasztani kezdett a tömeg. Úgy éreztem, megint fuldokolok. Nem voltam biztos benne, hogy nem lenne-e jobb a jéghideg víztömeggel viaskodni. Valahogy nem bírtam örülni annak, hogy élek. Szerettem volna homokká válni, amit csak úgy széthordhat a szél. „Olyan egyszerű lenne eltűnni. Akkor már nem félnék, nem fájna semmi” gondoltam kétségbeesetten, mert valami nagyon kongott belül. Nem tudtam, most sem tudnám pontosan meghatározni, hogy hol, de nagyon fájt. Mintha elveszítettem volna egy darabot magamból. Régi jó szokásomhoz híven azt kívántam bárcsak láthatatlanná válhatnék! Lehunytam a szemem és koncentráltam, elmotyogtam a szükséges varázserejű szavakat… és nem történt semmi. Továbbra is ott álltam a tömeggel körülölelve, sótól kemény, nedves hajjal, egy áporodott szagú pokrócba burkolózva. Az emberek vetettek rám egy-egy kíváncsi futópillantást, majd zavartalanul tovább nyüzsögtek.

Kétségbeesetten hátráltam egészen addig, amíg el nem értem a templomot. Ott nekivetettem a hátamat a hűvös falnak, aztán összerogytam. Éreztem, hogy leesett a vércukor szintem, hasogatott a fejem, sötétkék és izzó piros foltok táncoltak a szemem előtt. Kivert a víz. „NEM TUDOK VARÁZSOLNI!” Már értettem mi okozza azt a furcsa hiányérzetet valahol a mellkasomban és a végtagjaimban. Elvesztettem a mágiát. Úgy éreztem belepusztulok. „NEM, Nem, nem” - hajtogattam magamban elkeseredetten. Aztán lassan elhalt a kétségbeesés, és nem maradt utána semmi. Egyáltalán semmi. Még fájdalom sem.

„Egyedül vagyok - állapítottam meg - teljesen egyedül, idegenekkel körülvéve egy idegen világban… Még az ég sem úgy kék, mint otthon - néztem fölfelé. - Hidegebb van, a nap mégis jobban perzsel. Különös…”

- Jól vagy? - kérdezte egy barátságos női hang. Ekkor vettem észre, hogy még mindig remegek, és alig bírom mozdítani a tagjaimat. Felnéztem a rövid, fekete hajjal keretezett, pufók, mosolygós arcra. „Most nem lehetek gyenge - döntöttem el magamban. - A babusgatás az, amire a legkevésbé sincs szükségem. Nem leszek anyámasszony katonája… Nem tudok varázsolni! Nyugalom, igaz. Más eddig sem tudott. De úgy fáj! Ebbe belehalok! MARHASÁG! Ha fáj, fáj. Majd elmúlik. Idővel minden elmúlik. Fölöslegesen sajnáltatom magam.” Pislogtam párat, hogy szétoszlassam a kék-piros ködöt a szemem elől.

- Persze - válaszoltam határozottan -, kutya bajom. - Óvatosan felálltam. Kicsit szédültem, de a málladozó templomfal biztos támaszt nyújtott.

- Ugyan, báránykám - csilingelte a megtermett asszony. Csak most tűnt fel milyen nagy orra van -, hiszen a vak is látja, hogy alig állsz a lábadon! - Ezen a mondaton őszintén felháborodtam. „Mi az, hogy a vak is látja? Meg, hogy ALIG állok a lábamon. Ki kérem magamnak! Erős vagyok. Rengeteg erőm van még. Igaz, hogy nem varázs-, de ez legalább nem illan el attól, hogy áthajózok egy másik világba. És egyébként is, mit báránykázik nekem ez a kövér, nagy orrú asszony?!”

- Mondtam, hogy jól vagyok! - Úgy tűnt a pufók nő erre a kiáltásra kissé megszeppent. Én is. Nem akartam megijeszteni, egyszerűen csak nem szerettem volna puhánynak tűnni. - Csak tetszik tudni, kicsit sok vizet nyeltem és itt olyan furcsák a fényviszonyok - folytattam erősen visszafogott hangnemben. A nő értetlenül pislogott.

- Víz? Milyen vizet?... Mitől vagy csurom víz!?

- Áh, hát itt van! - Törte át a hömpölygő tömeget egy dagadó felkarú, erősen borostás férfi. - Most nézd meg, Jarra! Csak egy percre hagyom magára ezt az ázott verebet, és máris eltűnik a szemem elől! - A fickó bizalmasan átölelte a továbbra is csodálkozó Jarra vállát.

- Ez a gyerek csurom víz! Egyáltalán… alig él, és te csak úgy, hányaveti módra itt hagytad a téren! - Az eddig oly bűbájos, krumpli orrú, pufók hölgy hangja most úgy csattant, mint holmi ostor. - Mégis hol szedted össze, te szerencsétlen? - rázta le magáról a cinkos, felfújt izmú kart. Úgy tűnt, a férfi elszégyellte magát.

- Nem olyan nagy történet az - motyogta a bajsza alatt a férfi és megdörzsölte borostás állát. - Tudod, megint újoncok jöttek észak felől, csak hát ezúttal a teknőckomának nem akaródzott kiúsznia a partig, így ezeket elnyelte a tenger. Gyorsan menteni kellet… A csónakos talisék mindenkit kihúztak, csak ennek a lánykának nem maradt hely. Na, ne nézz ilyen csúnyán! Ismered Talist. Jó fickó az, nem kell aggódni az újoncok miatt. A másik táborba vitte őket. Nekem viszont sietnem kellett ide vissza, mert én voltam a soros az őrködésben és mikor észrevettem a merülő teknőst, nem szóltam a parancsnoknak, hogy megyek menteni. Így ezt is hoztam magammal - mutatott rám. Engem nagyon idegesített, hogy úgy beszél rólam, mint valami dísztárgyról. Ennek ellenére nem adtam hangot nemtetszésemnek.

- Ez eddig érthető is - állapította meg tárgyilagosan az asszony. - De akkor miért hagytad őt itt a téren? Nézz rá! Teljesen átfagyott, valószínűleg sokkot kapott és fogalma sincs róla, hogy hol van. Honnan is tudhatná, hiszen odaátról jött!

- Ugyan, Jarra! Szerintem egész jól van. Hiszen ezt mondta az előbb. Igaz-e? - fordult felém biztató mosollyal a képén. Nem reagáltam. Szívesen mondtam volna, hogy jól vagyok, de Jarrának igaza volt. Tényleg alig álltam a lábamon, és eszemben sem volt a nemtörődöm izompacsirta kedvére tenni. A fickó, fejét csóválva visszafordult az asszonyhoz.

- Hidd el, tényleg csak egy percre hagytam magára. Csak amíg szóltam a fiúknak, hogy miért nem állok őrségben. Aztán jöttem is vissza, de addigra a lány eltűnt és mire megtaláltam, már mellette voltál.

- Ezt mindenesetre jelenteni fogom - húzta fel nagy orrát Jarra.

- De hát miért? - nézett megrökönyödötten a férfi.

- Azért, mert egy felelőtlen tulok vagy - válaszolta szigorúan a pufók asszony. - Gyere angyalkám, keresünk neked egy szobát - duruzsolta felém fordulva, kedves mosollyal az arcán. Már nyomát sem láttam az indulatnak, ami pedig pár pillanattal korábban még a hangjában csengett. Szó nélkül követtem.

Betértünk az egyik málló vakolatú kőépületbe. A szűkös előtérből folyosók futottak a szélrózsa minden irányába. Jobbra indultunk. Az egyik falon ajtók sorakoztak, a másikon gyertyatartók, sok-sok égő és folydogáló gyertyával. Talpunk alatt a döngölt föld. Jarra benyitott az ötödik ajtón.

- Hát, ez lenne az - tessékelt be a szűkös helyiségbe. Én hálásan leroskadtam a három ágy egyikére. A pufók hölgy még duruzsolt valamit, de nem fogtam fel a szavak értelmét. Az ajtó csendesen kattant. Magamra maradtam.

Pár perc múltán rettentően zavarni kezdett az áporodott pokróc szaga, a csend, a szűk tér és egyáltalán minden. Főleg, a rám tapadó nyirkos ruha. Lerúgtam magamról a tocsogó sportcipőt, és leráztam hátamról a durva takarót. Kibújtam a kinőtt ujjatlan pólóból, aztán megpróbáltam lehámozni magamról a sós víztől keménnyé vált, vizes farmert. Épp az övcsattal bíbelődtem, mikor mozdult a kilincs és nyikorogva nyílt az ajtó.

Egy szőke kisfiú állt előttem, illetve, második ránézésre nem is tűnt annyira gyereknek. Egyszerűen alacsonyabb volt, mint a vele egykorúak. Megszeppenve méregettük egymást. Aztán a fiú belépett és becsapta az ajtót, finoman elmosolyodott, és beszélni kezdett.

- Szia, én Eron vagyok. Te most érkeztél? Nem fázol? Ha gondolod, kimegyek amíg öltözöl. Ne haragudj, hogy így rád törtem, de ez eddig az én szobám volt. Nekem senki nem szólt, hogy beköltöztetnek egy lányt a szobámba. Na, ilyen az én szerencsém. Végre valahára kapok egy szobatársat, de egy lányt. Most mondd meg! Jaj, ne haragudj! Nem bántásból mondom, csak tudod, ez olyan szokatlan - mindezt olyan gyorsan hadarta, hogy igazából a felét sem értettem meg. Szó nélkül visszaroskadtam az ágyra.

- Jól vagy? - lépett közelebb a fiú. Lassan bólintottam, majd megkértem, hogy ismételje meg (egy kicsit lassabban) amit az előbb mondott. Erre ő törökülésben letelepedett az ágy másik végébe. Én újra beburkolóztam a szúrós pokrócba, hogy ne csupán melltartóban (életem első melltartójában) és ázott farmerban ücsörögjek egy fiú előtt, akkor se, ha az illető az öcsém lehetne.

- Eron a nevem - mutatkozott be ismét a szőke gyerek. - Te nem idevalósi vagy, ugye?

- Nem. Észak felől jöttem, a tengeren keresztül - idéztem fel magamban a borostás, hányaveti férfi szavait. „Aki kihúzott a vízből. Aki valószínűleg megmentette az életem.” Akkor gondoltam rá először úgy, mint jó lélekre.

- Komolyan? - kérdezte Eron döbbenten. - Én még soha senkit nem láttam, aki odaátról jött.

- Senkit? - A fiú döbbent csodálata megijesztett. „Ha senki nincs itt otthonról, akkor én hogy kerültem ide? Hol lehet Sebő, a gyerekek, Kina? Hogy fogom így megtalálni Kinát?”

- Nem. - Eron továbbra is tátott szájjal bámult.

- De ez hogy lehet? Akkor hol vannak a többiek? - fakadtam ki kétségbeesetten.

- Ja, abból a te világodból? Hát a másik táborban. Azt hiszem, egyelőre nem nagyon akarják, hogy összekeveredjünk. Valami kulturális különbségről hadováltak az őrzők.

- Őrzők? - kérdeztem ébredező kíváncsisággal.

- A felnőttek, akik felügyelnek ránk, újoncokra, és emellett figyelik a tábor környékét - magyarázott lelkesen a szőke fiú. - Bár ez nagyjából fölösleges, hiszen a lázadók sosem merészkednének el idáig. Tudod, több főúri vár is van a környéken, és az ottani boszorkányok rögtön látnák a kristálygömbjeikben, ha valaki támadást akarna intézni a partszakasz ellen. Itt teljesen védve vagyunk.

- És milyenek ezek a boszorkányok? Ugye nem haragszol, ha faggatlak? Szinte semmit nem tudok erről a helyről.

- Á, ugyan! - legyintett színpadiasan Eron. - Semmi probléma. Szívesen beszélek neked bármiről. A többiek… tudod a többi gyerek… szóval, ők nem szívesen állnak velem szóba. Szerintük túl sokat beszélek, túl furcsa vagyok, és úgy vélik, hogy balszerencsét hozok az egész erődre.

- Miért?

- Azért, mert nem emlékszem semmire, ami a tábor előtt történt velem. - A hangja keserűen csengett. - Tizenkét, vagy lehet, hogy tizennégy év kitörlődött az életemből. Mintha nem is lett volna. Nem emlékszem a családomra, az otthonomra, a nevemre, semmire.

Eron összekucorodott az ágy végében, és a felhúzott térde mögé temette arcát.

- De az előbb mondtad, hogy Eronnnak hívnak.

- Ja - nézett fel vidoran -, azt az egyik őrző adta nekem. Annyit jelent: elveszett.

Nem igazán értettem, hogy ezen miért derült fel ennyire. Az ismeretlen többiekkel abban egyet értettem, hogy a fiú tényleg sokat beszél és furcsa. Nem olyan groteszkül különös, mint Faylne egykori segédje, de valahogy mégis… furcsa. És ez tetszett.

- Akkor mesélsz a boszorkányokról?

- Persze - bólintott lelkesen. - Mit is mondjak róluk? Bármit megtehetnek. Nincsenek korlátaik. Tudnak repülni, olvasni az emberek gondolataiban, a kristálygömbjeiken keresztül látják, hogy mi történik szerte a világban, láthatatlanná válhatnak, ha akarják képesek pillanatok alatt a világ egy másik csücskében teremni. Nézzük, mit tudnak még… esőt bűvölni, ennivalót előteremteni a semmiből és most éppen több nem jut az eszembe.

- Mondd Eron, találkoztál valaha egyikükkel?

- Nem, és ezt egészen biztosra tudom. Nagyon kevés egyszerű ember találkozhat velük, hiszen ők mindenkinél hatalmasabbak. Ezért ők az uralkodóink. És gondolom, nálatok sem olyan egyszerű az uralkodók színe elé járulni.

- Sejtelmem sincs, még sosem próbáltam. De a mi rendszerünk az egészen más.

- Miben más? - kíváncsiskodott Eron.

- Hát, nálunk demokrácia van. A nép választja a vezetőket.

- Ez működik? - kérdezte kétkedve a szőke fiú.

- Valahol igen. A mi országunkban nem nagyon…

- Mit jelent az, hogy ország? Még sosem találkoztam ezzel a szóval. - Értetlenül néztem a fiúra. Most komolyan definiálnom kéne az országot?

- Az ország az egy olyan hely, állam…- nehéz más szavakkal elmagyarázni egy alapfogalmat -, tudod, amit egy határ vesz körbe és a többi országtól független törvényei, uralkodója, kormánya, esetleg hadserege van. - Reménykedve figyeltem Eront. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy érthetően fogalmaztam, de bíztam benne, hogy kiszűri a lényeget.

- Á, szóval sziget! - vigyorodott el. Én a tenyerembe temettem az arcomat: „Nem értette meg.”

- Nem feltétlenül. Léteznek szigetországok is, de az a gyakoribb, hogy egy szigeten több ország van. - Eron bólintott.

- Na, ilyen ebben a világban nincs. Itt minden szigetnek van egy kormányzója, meg külön kincstára, meg helyi törvények, meg rendőrök, de mindenkit a boszorkányok ellenőriznek, és a székhelyük ezen a központi szigeten van. Ezért hívják Boszorkányok Szigetének. Tudod, ez a legnagyobb sziget a világon, a többi sokkal-sokkal kisebb. Nem is tudom pontosán hány van. Nagyon sok. De ha összeragasztgatnánk őket, akkor sem tennének ki egy akkorát, mint a Boszorkányok Szigete.

- Ha mindent a boszorkányok uralnak és mindent képesek előteremteni, amire a népnek szüksége van, akkor miért van háború? - tettem fel azt a kérdést, ami leginkább foglalkoztatott.

- Hát ezt sem tudod? - pattant fel döbbenten Eron. Én tétován megingattam a fejem. - Hiszen az egész nálatok kezdődött! - Erre felvontam az egyik szemöldököm. Eron sóhajtva visszaült. - A te világod boszorkái egy hatalmas, pusztító vihart szabadítottak el itt, ami tönkretette az összes termést, lerombolta a házakat és még a folyók is kiöntöttek!

- Mégis miért tették volna ezt? - kérdeztem ártatlan arccal, közben a sápadt fiú körül keringtek a gondolataim. „Most vagy eddig tévedtem óriásit, és a groteszk alak mégsem ebből a világból jött, vagy valami nem stimmel. Ha minden a boszorkányoké, akkor miért romboltatták le a saját birodalmukat?”

- Azért, mert irigyek a mi világunk gazdagságára és boldogságára. - Én megcsóváltam a fejem.

- Ezt kötve hiszem. Miért lennének féltékenyek arra, amit még sohasem láttak? És ha jártak is itt, akkor miért pusztítanák el, ahelyett, hogy megpróbálnák megszerezni? Ráadásul szerintem, az én világomban élő varázslóknak nincs akkora hatalmuk, hogy háborút szítsanak egyetlen viharral egy másik világban.

Eron összeráncolt homlokkal gondolkodott.

- Pedig nekünk ezt mondták - közölte végül határozottan. - Egyébként meg miért beszélsz olyan lekicsinylően a te világod boszorkányairól?

- Nem beszéltem róluk "lekicsinylően". Egyszerűen azt hiszem, hogy az ő erejük szerényebb, mint az ittenieké. Gondolj bele: itt a boszorkányok irányítanak mindent. Miért? Mert nekik van a legnagyobb hatalmuk. Nálunk a varázstudók nem piszkálnak bele a politikába, vagy ha mégis, erről akkor sem tud senki. Rejtve élnek a hétköznapi emberek szeme elől, akiknek a nagy része egyáltalán nem is hisz a létezésükben.

- Akkor valóban nagyon gyengék lehetnek. De egyiküknek mégis erősnek kell lennie. Annak a fiatal lánynak, aki a vihart támasztotta.

- Miből gondolod, hogy egy fiatal lány támasztotta vihart? Nem lehet, hogy egy fiú volt, vagy, hogy az illető nem is egyedül csinálta?

- Hogyan tudott volna egy fiú varázsolni? - nézett rám értetlenül Eron. - Arra csak a boszorkányok képesek.

- És a varázslók - toldottam meg Eron kijelentését.

- Azok meg kik? Férfi boszorkányok?

- Pontosan - bólintottam mosolyogva. - Akik ezek szerint a ti világotokban nincsenek. „A francba. Akkor valami nagyon nem stimmel az elméletemmel. A viharkavaróval kapcsolatban sok minden kétséges, de a nemében egészen biztos vagyok. Ha a fiúk ebben a világban nem tudnak varázsolni, akkor a fura figurát nem küldhették a boszorkányok. Vagy mégis? Eron szerint a varázshatalmuk korlátlan. Akkor ez sem okozhatott számukra gondot. Erre még később visszatérek.”

- Különös egy hely lehet a világod - állapította meg a fiú.

- A tiedről nem is beszélve - tettem hozzá.

- Eron, akkor mi most a boszorkányok oldalán fogunk harcolni?

- Természetesen. Miért, megfordult a fejedben, hogy a lázadók mellett állunk?

- Igazából nem gondoltam bele. De ők mi ellen lázadnak?

- A boszorkányok ellen. Azt hiszik, hogy a boszorkányok tehetnek a viharról.

- És nem lehet, hogy igazuk van? - A fiú nem válaszolt rögtön.

- Igazából már nem tudom. Azok alapján, amit most tőled hallottam, tényleg valószínűtlennek tűnik, hogy egy ottani boszorkány tette. De nem tudom, miért állna a boszorkányok érdekében, hogy lerombolják az otthonunkat.

- Ez a nagy kérdés - méláztam - és az, hogy miért harcolnak gyerekek. - Eron elmosolyodott.

- Ez egyszerű. Azért küldenek gyerekeket csatázni, hogy legyen, aki rendbe rakja a földeket. Az nehéz lehet egy gyereknek, de verekedni mindenki tud.

- És én mit keresek itt? Úgy értem, a gyerekek az én világomból mit követtek el, hogy ide kelljen jönniük?

- Fogalmam sincs - vont vállat a szőke fiú. - Talán itthon nincs elég gyerek, vagy a többségük a lázadók gyerekei közé tartozik. Igazából, a vihar után nem sokan álltak ki a boszorkányok mellett az egyszerű emberek közül. Természetesen az összes nemes az uralkodók oldalán áll, de az ő gyerekeiknek nem kell harcolni, mert ők…

- …nemesek - fejeztem be Eron helyett a mondatot.

Harmadik bejegyzés - Toborzók

2012-01-22T05:28:00.000-08:00

Az a szekrényből kihallgatott beszélgetés nem hagyott nyugodni. Már június volt és még mindig a fejemben visszhangoztak a fekete kabátos mondatai. Ki akartam deríteni, hogy mi folyik körülöttünk, de már egy ideje nem követtek semmiféle mágusok. Sem fekete kabátban, sem anélkül. Zavart, hogy nem láttam őket semerre sem. Pedig, ha még akkor is nyomomban lettek volna, mikor a felnőttek elkezdtek olyan furcsán viselkedni, akkor megadtam volna magam, néhány válaszért cserébe. De valószínűleg az történt velük is, mint az összes többi felnőttel. Megbabonázták őket. Bár elképzelésem sem volt, hogy miért.

Ijesztő volt. Mindenki tette a dolgát - evett, ivott, dolgozott -, de senki sem volt önmaga. Mintha háztartási robotokká változtattak volna minden tizennyolc év feletti embert. És ezzel egy időben egy fura pletyka terjedt szájról szájra a gyerekek között: háború van. Háború tört ki egy kalandokkal teli, másik világban. Mindenki erről suttogott és elszabadult a pokol.

A város ismét úgy nézett ki, mintha tornádó söpört volna végig rajta. A kirakatok üvegszilánkjai az utcán szétdobált szemetet igyekeztek elfedni, mint millió kis gyémánt. (És hiába hozták rendbe az ablakokat és takarítottak össze az utcaseprők, pár nap múlva ugyanúgy festett, mint annak előtte.) Minden második kölyök cigarettával a szájában, füstfelhőket eregetve vonulgatott fel s alá. A többiek csapatokba verődve törtek, zúztak, vagy gépzenét üvöltetve rázták magukat részegen a füstös kocsmákban, klubokban. A számítógépfüggők sem panaszkodhattak. Ingyen hordták haza az izgalmasabbnál izgalmasabb videojátékokat és a legmodernebb fejlesztéseket. Egyedül azt nehezményezték, hogy nem lehetett internetkapcsolatot létesíteni. A telefonok sem működtek, a rádióadók csak recsegtek és az összes TV csatornán fekete-fehér hangyák szaladgáltak. De a műholdak megbénulása nagyon kevés embert ejtett kétségbe. A legtöbben tudomást sem vettek róla. A teljes szabadság vakká tette őket.

Én féltem. Nem úgy, mint mikor a fekete kabátosok kergettek, hanem valahogy egész másképp. Akkor tudtam, hogy ők a rosszfiúk, mert olyasmiért üldöznek, amihez semmi közöm. Illetve amihez csak az események balszerencsés alakulásának köszönhetően kapcsolódom. De ez az újfajta félelem sokkal rosszabb volt. Nem voltak adrenalin löketek, mert már senki sem űzött. Olyan volt, mintha el akarták volna hitetni velem, hogy az a párbaj és a benne való részvétel semmit sem számított. De kik? Nem láttam az ellenséget és reményem sem volt, hogy fényt derítsek kilétére. Próbáltam úgy tenni, mint a többi gyerek. Nem törődni azzal, hogy nem jut el hozzánk semmi hír a világból, elereszteni a fülem mellett a suttogást, mikor eltűnésekről pusmognak és csak élvezni a helyzetet. Hiszen amiről annyiszor álmodtunk bekövetkezett: nincsenek szabályok, nincs tanítás, szabadok vagyunk. Végre szabadok, és mindenünk megvan. A felnőttek gondoskodnak róla, hogy így is maradjon.

De nekem nem ment ez az élet. Nem bírtam a saját szüleimet robotként, rabszolgaként látni. Ezért igyekeztem távol maradni tőlük. De ez sem segített. Én nem tudtam elengedni magam. Nekem nem ment a vandálként rohangálás. Túlságosan féltem. Rettegtem az ismeretlen ellenségtől, attól a titokzatos háborútól, amiről senki nem tudott semmit, és a jövőtől. Mert minden összekuszálódott. A párbaj előtt voltak terveim. Elvégezni a nyolcosztályos gimnáziumot, egyetemre vagy konziba menni, beleszeretni valakibe, írni egy könyvet, valami jól fizető, kényelmes tanári állást találni. Megházasodni, gyerekeket szülni aztán visszatekinteni a múltba, hogy meglássam mit sikerült teljesítenem fiatalkori álmaimból. De a káoszban minden elveszett. A sulimat romba döntötte egy mágikus vihar. Ennyit az érettségiről, diplomáról, jó állásról. Helyette, ha betöltöm a tizennyolcat robot lesz belőlem és elveszik a személyiségem az akaratommal együtt. Valamit tennem kellett. Megpróbáltam felkeresni a varázslókat, de már az elején elakadtam. A vén boszorkányt sem találtam semerre, aki Kinát és engem tanított. Nyomtalanul eltűnt. Pont, mint Faylne. Mivel az öreg banya renegát volt, azt reméltem, hogy őt nem tüntetik el. Csalódnom kellett. Ő volt az egyetlen kapcsolatom a mágiahasználók körében.

Kina az internetet próbálta életre kelteni, hogy hozzáférhessünk ahhoz a honlaphoz. Az oldalhoz, aminek 897 635 regisztrált felhasználója volt. De nem sikerült. Magunkra maradtunk. Ha voltak is valamerre varázslók, nem tudtuk merre kellene keresnünk őket. Ebben a kilátástalan helyzetben jutottak ismét eszembe a fekete kabátos szavai, amiket a szekrénybe bújva hallgattam.

Lassan rakosgattam össze a kósza pletykák mozaikjait: a boszorkányok a szigetről, a háború, a vihar, a fekete kabátosok, a párbaj, a felnőttek, az eltűnések… „Valaminek történnie kellett a mágikus vihar miatt abban a másik világban. Ez a valami szolgált casus belliként. Valószínűleg a szigetlakó boszorkányok érdekét szolgálta, hogy a béke megbomlott. Szinte biztos, hogy az ő küldöttük a fakóarcú fiú. Titkolni akarták, hogy nekik ez jó, ezért időzítették a viharvarázslatot a párbaj idejére. Így az itteni mágusok ezen a világon, ebben a városban keresték a bűnösöket. A gyanút szánt szándékkal terelték ránk. De miért varázsolták el a felnőtteket? Mire jó, hogy a feje tetején áll minden? És miért vonták ki a forgalomból végül az itteni varázslókat és boszorkányokat? Hiszen sikerült a csapda. Mindenki belesétált. Én kezdeményeztem a párbajt, Faylne nem létezik, a fekete kabátosok pedig minket gyanúsítottak. És mire fel bénították meg a műholdakat?”

Nemsokára megkaptam az áhított válaszokat.

Újabb pletyka ütötte fel a fejét: katonákat toboroznak. Nem csatlakozhat akárki a sereghez. Csak a gyerekek. A felnőttek nem hallhatják a dalt, amivel a vidám, táncoló, nevető menet a soraik közé csábítja a civileket. A dalnak, pont, mint a szirénénekeknek - képtelenség ellenállni. Aki meghallja, az rögtön a katonák a markába csap és többé vissza sem néz.

A környékről egyre több gyerek tűnt el, de mi sosem láttuk a Toborzókat. Az igazat megvallva én a létükben is kételkedtem. Igaz, állítólag pár gyereknek teljesen nyoma veszett. Ha akarom, elhiszem, ha nem, nem. Faylne is eltűnt és a fekete köpenyesek is. Őket sem holmi sziréndal csábította el. Úgy hittem, mindez a csoki túladagolásban szenvedő kölykök fejéből pattant ki. Kina nem értett egyet velem. Szerinte a Toborzók nagyon is valóságosak voltak. Olyan meggyőző leírásokat szerzett és mesélt a dalnok katonákról, hogy szép lassan feladtam az álláspontomat. Én is kezdtem hinni a Toborzókban és féltem tőlük. Aggódtam, hogy elrabolják Arcit (Kina öccsét), Nolt, Kinát, engem, vagy akármelyik ismerősömet. Kina egy csöppet sem izgatta magát miattuk. Vagy legalábbis nem félelemből. Csupán kíváncsiságból. Szerette volna látni a katonákat, meghallgatni az éneküket és megnézni azt a távoli szigetet. Kalandra vágyott. Én nem. Nekem a zűrös hetek után egy életre elegem volt a kalandokból. Persze ezt a világért sem ismertem volna be Kinának, és valahol a lelkem mélyén én is kíváncsi voltam arra a másik világra.

Egyik délelőtt a színházkert lépcsőin üldögéltünk. Kina éppen azt ecsetelte, hogy miért is lenne jó, ha megkeresnénk a Toborzókat és velük tartanánk. Nem nagyon figyeltem rá. A jövőn gondolkodtam, és egyre másra festettem magam elé a sötét, reménytelen képeket. Újabb és újabb kérdések. Válasz senkitől sem érkezik. Tovább merültem volna az újonnan megálmodott utópiába, ha két kérdés kiötlése között nem figyeltem volna fel Kina szavaira.

- …elvégre az egész a mi hibánk. Ha valahol véres harcok folynak a mi párbajunk miatt, akkor nekünk is ott a helyünk. Komolyan mondom, meg kellene keresnünk azokat a Toborzókat és segíteni kéne befejezni a háborút. - Nem reagáltam. Ellenérveket kerestem. Találtam is, de azok csak számomra voltak nyomósak. „Nem a mi hibánkból történt, ami történt. Faylne az oka, aki lepaktált a szigeti mágusokkal, ám Kina szerint ez nem indok. A mi ötletünk volt a párbaj és mi nem akadályoztuk meg, ami a szemünk láttára történt. A másik ok: félek. Rettentően. És ugyan már! Hogy lennék képes véget vetni egy háborúnak? Ki vagyok én? Csak egy két ballábas, négy balkezes lány, aki még a tizennégyet sem töltötte be. Igaz, konyítok a varázsláshoz, amit nem sokan mondhatnak el magukról, de közel sem értek hozzá annyira, mint a renegát boszorkány, vagy a fekete kabátosok. Mégis eltűntették őket. Gyenge, kezdő boszorkány vagyok. Ez van. Ráadásul gyáva is. Ó Istenem, mibe keveredtem…”

Még folytattam volna az önmarcangolást, de mivel egy zajos menet közeledését hallottam, inkább felhagytam vele. Ilyen távolból még nem lehetett megmondani kifélék a randalírozók. Volt néhány részeg bagázs, akik csupán hangoskodtak, de hallottam olyanokról is, akik direkt keresték a bajt és az élő fába is belekötöttek. Az ilyenek útjából jobb volt elkotródni. Tudtam pár ütős átkot, de olyat nem, amivel 10-15 részeg kamaszt megfékezhetnék, így inkább meglapultam az egykori kőkorlát romjai mellett, Kinát is magammal húzva.

A zajos társaság egyre közeledett. Szerettem volna leereszkedni a lépcsőn és elslisszolni a Zenede felé, de Kina nem mozdult.

- Hallod? - kérdezte átszellemült arccal. Akkor már én is felfigyeltem egy kellemes, duruzsoló hangra. Valaki tárogatón játszott. Alatta pergő dobkíséret, mellette síró hegedű. Már a vidám énekszót is tisztán ki lehetett venni. Vérpezsdítő volt az a zene. Nem kora reggel alkoholizáló tizenévesek, hanem a Toborzók masíroztak végig a főúton. Gyorsan rátapasztottam mindkét kezemet Kina füleire. Nem mintha sokat ért volna, de egyszerűen nem volt jobb ötletem. Mivel harmadik karom nem nőtt, az én füleimnek még ezt a csekély védelmet is nélkülözniük kellett. Nagyon tetszett a dal, amit játszottak. Szinte táncra perdültem tőle. De csak szinte. Nem éreztem ellenállhatatlan kényszert, hogy együtt mulassak az idegen bandával.

A menet az út kellős közepén megtorpant és helyben folytatta a vigadást. Pont a színházkertbe vezető lépcső előtt álltak meg. A kövek közül kipillantva tökéletesen megfigyelhettem őket. A Toborzók egyike sem volt tizenhét évesnél idősebb. Mindnyájan vidámnak és zabolátlannak tetszettek. Fegyvert nem láttam náluk. Bő ujjú tunikát viseltek, amit derékban színes, széles kendővel kötöttek meg. Egyszerű vászonnadrágjukat térdig puha mokaszin takarta. Ketten tárogatón játszottak, egyikük a dobot verte, egy göndör hajú lány a hegedűt szólaltatta meg, a többiek pedig énekeltek és körtáncot jártak. A dallam egyre gyorsult, majd egy hangos rikkantással véget ért. Új énekbe kezdtek.

A Szeglethy utcából, az SZTK felől, az üzletházból, sőt a körülöttünk heverő kőhalmazok mögül is vidám gyerekek ugráltak elő. Egyenként belecsaptak egy magas, szőke hajú fiú markába, majd beálltak a körbe és együtt ropták a dalolókkal, de olyan vadul, hogy beleremegett az egész utca. Azon sem lepődtem volna meg, ha az aszfalt felreped a talpuk alatt. A sok gyerek közé egy felnőtt is csatlakozott. Ezen viszont nagyon megdöbbentem. Ez a férfi táncolt és énekelt. Látszott rajta, hogy jól érzi magát. Egy picit sem festett robotszerűen. Nem volt fiatal, a haja (már ami megmaradt belőle) már őszbe fordult, az arcát fültőtől fültőig körbeölelő szakállal együtt.

Ismertem azt a két méter magas, báránylelkű tanárt. Sebő Józsefnek hívták és irodalmat tanított a középiskolásoknak. Nálunk még helyettesíteni sem volt benn, de a Főegyházmegyei Szavalóverseny eredményhirdetése után megdicsérte a versemet. Akkor beszéltem vele először és utoljára. Jól esett a biztatása a kudarcba fulladt verseny után. Reméltem, hogy gimnáziumban majd ő lesz a magyartanárom.

Nem bírtam levenni a szemem a barátságos tekintetű idősödő tanárról, aki a tizenéves suhancokkal együtt táncolt az ősi, vad ritmusra. Jöttek más felnőttek is, de egyikük sem volt olyan feltűnő jelenség, mint Sebő. Láttam egy színészt, egy hegedűművészt és egy harmincas festett barna nőt, akit még látásból sem ismertem.

Bámészkodás közben végigszaladt a hideg a hátamon. Éreztem, hogy valaki figyel. Ezt az érzékemet akkor sikerült igen finomra hangolnom, mikor még bujkálni kellett a fekete kabátosok elől. Gyorsan hátrapillantottam. Sehol senki. Egyik fa, bokor és kő mögött sem lapult senki. Visszafordítottam a fejem az út felé. Farkasszemet néztem a vörös, göndör hajú, hegedülő lánnyal. Miatta folydogáltak gleccserek a hátamon. Mikor észrevette, hogy viszonzom a tekintetét finoman elmosolyodott, majd kacsintott egyet és hívogatón intett a fejével. Én a sajátomat elutasítóan megráztam és tovább szorongattam Kina füleit. A lány vállat vont, hátat fordított nekünk és zavartalanul játszott tovább.

A menet tovább állt. Elengedtem Kinát és egy mély sóhajjal elnyúltam a földön. Kina felállt és pár percig némán nézte a főutat. Majd felém fordult, és ennyit mondott:
- Talán most jobb lenne haza menni. - Rábólintottam. A szívem még mindig a torkomban dobogott. Feltápászkodtam és elindultunk. Egy szót sem szóltunk egymáshoz egész úton. A Kádártain elbúcsúztunk egymástól, majd én befordultam a Bolgár Mihályba, ő pedig egyenesen ment tovább, reményeim szerint csak hazáig.

Azon az éjszakán nyugtalanul aludtam és másnap kialvatlanul ébredtem. A reggelimet majszolva még mindig az előző nap látott Toborzókon töprengtem. „A szóbeszéd részben igaz volt. A Toborzók léteznek, és valóban énekkel csábítják maguk közé az embereket. Tehát akkor annak a szigetnek is léteznie kell. Jó lenne tudni, hogy merre van. Biztos van valaki, aki meg tudja mondani, hogy hol található. Ha a felnőttek agyát ki is kapcsolták és eltűntették az összes fekete kabátost, olyan félig képzett máguskölyköknek, amilyenek mi vagyunk, kell lennie valahol. Lehet, hogy ők többet tudnak. Lehet, hogy a városban is. Csak keresni kell őket. Kina! Kinának biztos akad valami ötlete arra, hogyan bukkanjunk rájuk. Úgyis unja az otthonücsörgést. Itt az áhított kaland."

Kapkodva öltöztem fel. Előkerestem a kedvenc fakított, rojtos halászgatyámat, de az már nem izgatott, hogy az ujjatlan póló, amit magamra húztam (először fordítva) már az előző nyáron is kicsi volt, ekkor pedig már alig ért a köldökömig. Beleugrottam az első cipőbe, ami a kezembe akadt, zoknival nem szenvedtem. Rohantam Kinához. Konkrét elképzelésem nem volt arról, hogy mi lesz, ha találunk egy varázslót. De határozottan éreztem, hogy ezt kell tennünk.

Becsörtettem a kapun, felrohantam a lépcsőn és csengettem. Arci nyitott ajtót.

- Szia! Kina itthon van?

- Nincs - rázta meg álmosan a fejét Arci.

- Mikor jön vissza? Boltba ment?

- Nem tudom - felelte a kövérkés kisfiú. - Fogalmam sincs, hova mehetett. Mikor felébredtem már nem volt itthon. - Arci szavait hallgatva egy nagyon rossz érzés kerített hatalmába.

- De, ugye tegnap még hazajött? - kérdeztem gyanakodva.

- Persze. Képzeld, azt mesélte, hogy látta a Toborzókat! - Egy pillanatra elhallgatott, majd bizonytalanul hozzátette - Igazából másról se tudott beszélni.

- Nagyon korán mehetett el?

- Igen, mondom, hogy még aludtam. Bár dereng, mintha hallottam volna dúdolgatni valami népdalt, amit én nem ismerek. Fura, mert tudod Kina nincs úgy oda a népzenéért. Lehet, hogy nem is volt olyan korán. Tudod, én későn kelő vagyok, és ha hallottam énekelgetni, akkor már félig ébren kellett lennem. - A szemembe nézett, majd megkérdezte. - Miért, baj van?

- Még nem tudom, de lehet. Arra kérlek, maradj itthon. Sőt, hívd át Nolt is és próbáld rávenni, hogy maradjon itt, amíg vissza nem jövök.

- Majd számcsózunk, az lefoglalja egy jó darabig.

- Köszi. Most megyek, megkeresem a nővéredet. - Már fordultam volna ki az ajtóból, mikor Arci ismét megszólalt a maga halk módján.

- Elment a Toborzókkal, ugye? - Könnyek futották el a szememet. „Nemet kellene mondanom. Még csak tizenegy éves. Mondjam neki, hogy lehet, hogy soha többé nem látja a testvérét?” Nem tudtam neki hazudni. Sokkal okosabb és érettebb volt a koránál. Mindemellett meg olyan kis szerencsétlen, mint én. Rokonléleknek éreztem.

- Igen, lehet - feleltem, de közben nem néztem a szemébe.

Kétségbeesetten jártam a város utcáit. Már körbenéztem a Haszkovón, a Jutasin, a piacon, a várban, a Dózsában. A stadionnál már nem voltam képes értelmesen gondolkodni. Korábban még megfordult a fejemben, hogy Kina talán épp ilyen konokul rója az utakat, hogy rábukkanjon a Toborzókra. „Egyáltalán nem biztos, hogy sikerült neki” reménykedtem.

Az ÁNTSZ mellett elhaladva már tudtam, hogy minden hiába. Kina elment a szigetre, és én csak úgy találhatom meg, ha belebotlok a daloló, táncoló bandába.

Körülöttem minden némán kongott, csak egyre lassuló lépteim dobbanásai törték meg a csendet. Még a szél se fújt. Későre járt, a nap lebukni készült a kémények mögött. Szürkült a táj, az utcai lámpák szép sorban kigyulladtak. Az egyik narancssárga körben megtorpantam. Az utca, ahol jártam, teljesen ismeretlennek tetszett. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Ekkor hallottam meg őket. Tárogató és hegedűszó szűrődött át az idegen, sötét házfalak között. Követtem a hangot. Két sarokkal odébb meg is pillantottam a dübörgő bandát. Sokkal többen voltak, mint az előző napon. A hegedűt egy sasorrú, csaknem felnőtt fiú húzta, a tárogatón egy szőke lány játszott, dobost nem láttam, de volt még egy hegedűs, egy brácsás, egy trombitás és egy kürtös. Másik csapat volt. "Te jó ég! Hányan lehetnek ezek?" gondoltam kétségbeesetten, de nem teketóriáztam sokáig. Belecsaptam az egyik táncos tenyerébe és már törtem is az aszfaltot, a többiekkel együtt. Mennyei érzés volt nem gondolni semmire, csak táncolni és hagyni, hogy átjárjon a zene. A világ megszűnt. Nem volt többé háború, fájdalom, félelem. Csak kacagás, ének, síp, dob, hegedű. Szerettem volna örökre úgy maradni. Sajnos a mulatság végül abbamaradt.

Arra ocsúdtam, hogy megint nem tudom, hol vagyok. Úgy emlékeztem, utoljára a Szeglethy utcán pörögtünk végig. Sőt, biztos voltam benne, hogy láttam a Padányi sárga épületét, de a főbejárat előtt álló korlát már nem derengett. Valahogy egy sötét, komorzöld erdő került a Ranolder tér helyére. Ott álltam, és dideregve vártam hét-nyolc másik kölyökkel együtt. Körülöttünk ködpamacsok gomolyogtak. Mindenütt mohás fák, dús levelű bokrok és vastag indák. Nem igazán lehetett tipikus bakonyi erdőnek nevezni. És a talaj is olyan furcsán lejtett mindenfelé. Mintha egy teljesen szabályos domb tetején álltunk volna. A Toborzók sehol. Illetve, mikor odébb libbent egy ködfoszlány, egyiküket megpillantottam. De az a fiú egyedül volt. Már egyáltalán nem festett olyan vadregényesnek, varázsosnak, mint a dal mámorában. Teljesen átlagos fiatalnak tűnt, a széles övtől és a mokaszintól eltekintve. Lazán nekitámaszkodott az egyik nyálkás fának, és egy aranyosan csillogó érmét dobálgatott. Szerettem volna millió kérdést feltenni neki a szigettel kapcsolatban, de nem volt merszem megszólítani. Főleg, miután az egyik bátrabb kisfiút durván elhessegette, pedig a gyerek csak annyit kérdezett: Most mire várunk? Hová indultunk?

- Mekkora egy bunkó - jegyezte meg csendesen egy gombafrizurás srác mellettem.

- Tényleg az - bólintottam.

- Egyébként, te tudod, hová megyünk? Igaz, nagyon untam már a városi semmittevést és tök jó buli volt az a tánc, de ez az erdő elég nyomasztó.

- Igen, valóban ijesztő.

- És szerinted hová tarthatunk? Lehet, hogy már a trópusokon járunk? Én totál nem emlékszem, hogy jöttünk idáig. Remélem, krokodilba nem botlunk. Meg óriáskígyókba. Azoktól nagyon be tudok gazolni… - Töprengve meredtem a semmibe. A fiú szavaiból arra következtettem, hogy ő még nem hallott a szigetről, ahol a boszorkányok élnek. Rá akartam kérdezni, hogy vajon a háborúról hallott-e, de mire kinyitottam volna a számat, már meg is kaptam a választ.

- Nem is értem miféle háborúról hadováltak. Itt max az indákkal csatázhatunk. Nézd, ez is rátekeredett a lábamra! Eszméletlen. A hideg ráz ettől a helytől. Te nem félsz?

- Nem - válaszoltam habozás nélkül. És ez igaz is volt. Valóban nem féltem. A hetek óta tartó gyomorgörcsöm elmúlt. A szívem sem dobolt az agyamban és a fejem sem fájt. Teljesen nyugodt voltam. Már nem volt visszaút. A cél akkor egyszerűnek és egyértelműnek tetszett: megtalálni Kinát, véget vetni a háborúnak és hazamenni.

- Egyébként Maet vagyok - mutatkozott be pár pillanatnyi habozás után. Én is megmondtam a nevem, majd kezet ráztunk. Aztán hallgattunk jó ideig. Már kis híján elaludtam az unalomtól, mikor Maet ismét megszólalt.

- Te is hallod ezt a zúgást? - Erre elkezdtem hegyezni a füleimet. Hallottam.

- De mi lehet ez?

- Olyan, mint a tenger - mélázott a fiú. - Mikor Horvátországban jártunk, pont ilyen hangot adtak a sziklafalon megtörő hullámok.

Mivel sosem jártam tengerparton, én nem tudtam mihez kötni a hangot.

- Elmehetnénk megnézni, honnan jön - mondtam. - Nem lehet messze és nem úgy néz ki, mintha mostanában tovább mennénk. - Oldalra sandítottam, hogy a mokaszinos fiú a látókörömbe kerüljön. Az aranyérmét elejtette, de nem fáradt azzal, hogy felvegye. Az öve rojtjait babrálta.

- Felőlem mehetünk - felelte Maet, miközben levette tekintetét a magányos Toborzóról. Felállt, leporolta a nadrágját, majd elindult a sűrű felé. Követtem a példáját.

- Hélló, ti ketten ott! - kiáltott utánunk a mokaszinos. - Üljetek le a feneketekre, nincs semmiféle csámborgás!

- Nem mennénk messzire, csak körülnézünk kicsit - nyelvelt vissza Maet.

- Nincs arra semmi látnivaló. Ha jót akarsz, maradtok!

- Oké - intett lemondóan újdonsült barátom. Ennyit a kirándulásról.

Fél óra múlva még mindig nem történt semmi. Ismét erőt vett rajtam az álomkór. Csak bámultam ki a fejemből. Előttem rengeteg fotoszintetizáló növény és még több inda. A zöld egyhangúságot egy piszkos, szőke fej felbukkanása törte meg. A rózsaszín nadrágos, piros masnis kislány besurrant a bokrok közé. Ő volt a legfiatalabb a csapatban. Nem lehetett több nyolc évesnél.

- Láttad? - böktem oldalba Maetet.

- Igen - válaszolta a fiú. - Szerinted is utána kellene mennünk?

- Ez nem kérdés. Csak nem hagyjuk elveszni! Szóljunk a csávónak, vagy magunk menjünk utána?

- Á, szerintem most nagyon elfoglalt. Nézd, azaz alacsony, fülig vigyor kissrác elcsente az aranyérméjét! Most azt keresi a gazban.

- Akkor menjünk - súgtam határozottan -, de csak halkan. Ne keltsünk feltűnést!

Követtük a szöszke lány nyomait a sűrűben. A különös zúgáson és a talpunk alatt recsegő gallyak keltette zajon kívül, jó ideig nem hallottunk semmit. Sem ciripelést, sem csipogást, egyáltalán semmit, ami egy erdőben megszokott lett volna. Bár az indákat és a fák vastag törzsét kerülgetve nekem a majomrikoltozás hiányzott a legjobban. A fülledt csendben nagyon erősen kételkedtem abban, hogy Közép-Európában vagyunk. De azt sem hittem, hogy a trópusokon kóválygunk. Úgy éreztem, hogy már órák óta egy új, ismeretlen világ felé hajózunk. Csak hát nem csónakáztunk, hanem egy fura erdőben kóvályogtunk.

Halk sikoly szakította félbe gondolataim folyamát. Megszaporáztuk lépteinket. Szinte futottunk, gondolkodás nélkül gázolva át a szúrós bokrokon. A zúgás egyre erősödött…

Az erdő nem ritkult, hanem egyszerre elfogyott alólunk. Egy szinte tökéletesen simára kopott dombon csúsztunk a víz felé. Szerencsére a különös csúszdának volt egy kis pereme ahol elakadtunk, ahelyett, hogy a vízbe bucskáztunk volna. Lassan jobbra, majd balra néztem. Apránként felfogtam az elém táruló lehetetlen képet: egy úszó szigettel szeltük át az ismeretlen tengert. Előttünk, nem is olyan messze, egy hosszú partszakasz egyre határozottabbá váló körvonalai rajzolódtak ki.

A kislány is ott kucorgott a párkányon. Némán közelebb araszoltunk hozzá. Megfogtam az egyik kezét. Remegett, mint egy sebzett kismadár. Lenéztem a habzó vízre. A sziget oldalából egy hatalmas, barnás zöld, karószerű evező türemkedett elő, ami monoton ütemben lapátolta a vizet. Jó pár méterrel előrébb egy hasonló evezőt véltem látni a felszín alatt. Az úszó sziget új értelmet nyert. De hiába raktam magamban össze a diakockákat, nem akartam, nem tudtam elfogadni ezt az új felfedezést. Hitetlenkedve próbáltam szavakba önteni megrökönyödésem okát.

- Ez… ez egy, egy…- valamiért nem akaródzott kimondanom. Úgy éreztem, ha elhagyja az az egy szó a számat, akkor ez a valóság (akármennyire irracionális) illúzióvá válik és szertefoszlik. Maetnek nem voltak ilyen aggályai. Csodálkozó arccal fejezte be helyettem az esetlen mondatot.

- …egy óriásteknős? - A masnis kislány szemei ping-pong labda nagyságúra tágultak és egy iszonyatos sikoly hagyta el a torkát. Még a teknős páncélja - aminek a peremén kuporogtunk - is berezonált tőle. Pár pillanatra ismét csend lett, de ekkor már tudtam, hogy valami baj van. Egy fájdalmas csikorgó hang felelt az előző sikolyra, majd hirtelen süllyedni kezdtünk. Az emberi kiáltástól megrémült teknős villámgyorsan merült el a kék óceánban.

Csak nagyon rövid időre dermedtem meg az ijedségtől, de az épp elég volt, hogy Maetet és a kislányt is messzire sodorja tőlem az ár. A sós víz iszonyatosan csípte a szemem. Kiáltásra nyitottam a szám, mire elkezdtem fuldokolni a maró létől. Kétségbeesetten tapostam felfelé. Előre nyújtottam mindkét kezemet és eszeveszetten lábtempóztam. Már majdnem áttörtem a napfényben fürdő felszínt, mikor valami a mély felé rántott. Nem tudom, hogy egy teknőspáncélhoz tapadt inda volt-e, vagy a nehéz test hirtelen merülése keltette örvény. Valami a tengerfenék felé húzott és csak nehezen szabadulhattam.

Nem emlékszem, hogyan vergődtem ki belőle, de mire elértem a felszínt, az oxigénhiánytól kis híján szétrobbant a fejem és a tüdőm. Hatalmas kortyokkal szívtam be az éltető levegőt, majd felfeküdtem a víz tetejére és hagytam, hogy a hullámok a part felé sodorjanak. Egy cseppnyi erőm sem maradt. Sósvíz és könny csorgott végig az arcomon, miközben a lagymatag napot bámultam. Majd megfagytam a jeges vízben. Tudtam, hogy mozognom kellene, de a kimerültségtől moccanni is alig bírtam, nemhogy úszni. Úgy gondoltam, akkor a legkisebb a valószínűsége, hogy megfulladok, ha fekve maradok és megvárom, míg a hullámok partra vetnek. „De milyen messze van még? Nem láttam pontosan. Órák, vagy percek?”

Nem kellet kivárnom, hogy partra vessenek a hullámok. Erős kezek ragadtak meg és emeltek be egy csónakba. Végre elengedhettem magam.

Második bejegyzés - Nem mi voltunk

2012-01-20T08:27:00.000-08:00

Minden miattam van. Ezt hallottam mindenkitől. Idegen varázslóktól és más különc figuráktól, akiket egyáltalán nem ismertem, és persze ők sem engem. Mivel csak kettőnket találtak a helyszínen, könnyű volt belőlünk bűnbakot faragni. Nem vártuk meg az ítéletüket. A jól bevált trükköt alkalmaztuk: láthatatlanná váltunk és futottunk. Utóbb kiderült, illúzióval közlekedni nem is olyan jó ötlet, mert ezek a nagykutya mágusok érzékelik, hogyha varázslatot használnak a közelükben, úgyhogy maradt a futás.

Sokáig nem mertünk haza menni, hátha figyelik az utcánkat. Csak csatangoltunk a város romjai között. Keveset szóltunk egymáshoz. Fogalmam sincs, Kinának mi járhatott az fejében. Engem majd megölt az aggodalom. Anya, Nol (az öcsém), Apa - értük aggódtam. Reméltem, hogy nem esett bajuk.

Otthon minden rendben volt. Nem strázsáltak a ház előtt fekete köpenyes alakok, Apa az üzemben maradt, anyáéknak pedig hajuk szála sem görbült. Szinte az egész utca érintetlen maradt. Odáig már nem ért el a mágikus vihar.

Kinával úgy véltük, ha egy ideig felhagyunk a varázslással, akkor talán nehezebben akadnak ránk. Neki könnyű dolga volt, ő a város szélén járt iskolába, így messzire elkerülhette a színházkertet, az én sulim viszont a színházzal szemben állt. Nem is tudom, minek mentem oda hétfő reggel. Hiszen csak egy romhalmaz maradt belőle. Kizárt dolog, hogy diákokat engedjenek az omladozó falak közé. Végül is nem derült ki számomra, hogy volt-e tanítás.

Először csak mosolyogtam a két magas férfin, akik a verőfényes tavaszi reggelen fekete kabátokba burkolózva ácsorogtak a Belvárosi Üzletház mellett. Nevetve trappoltam tovább az út túloldalán. Ők felemelték lehorgasztott, bús fejüket, majd határozott léptekkel elindultak felém. Megtorpantam. Tudtam, hogy most bajban vagyok.

Nem gondolkodtam. Akkor még nem is éreztem, hogy félek. Elhajítottam a könyvekkel teli hátizsákot és futásnak eredtem. Végig a Szeglethy utcán, a Ranolder térnél körül sem néztem, fel az omladozó lépcsősoron az Óváros térre, onnan a várba. A Benedek hegyig még csak nem is lassítottam. A hegytetőn megálltam a kereszt előtt és visszanéztem a várra. Fenséges látványt nyújtott, mint mindig. De nem gyönyörködhettem sokáig a panorámában. A kilátón két sötét alak nézelődött Szt. István és első királynénk szobra mellett. Tanácstalanul tekintgettek jobbra-balra, majd egyikük lenézett a hegyre, rám mutatott és elrikkantotta magát: „ott van!” Több se kellett, futottam tovább. Legalább is megpróbálkoztam pár lépéssel. Combizmaim a félperces pihenő alatt teljesen bekötöttek. Az oldalam szúrt, orrom bedugult és lenyelt könnyek fojtogattak. Kocogtam tovább, végig a hegyen. Kissé jobbra tartottam, kerestem a helyet, ahol könnyedén le lehet ereszkedni a sziklafalon. Még egyszer hátrapillantottam, majd óvatosan lemásztam a keskeny, meredek csapáson. Biztos voltam benne, hogy üldözőim nem ismerik ezt az utat és emellett úgy gondoltam, nem sok hülye akad a városban, aki itt szokott mászkálni. Reméltem, hogy azt hiszik, visszafutottam a lépcsőkhöz és ott szaladtam vagy a Hosszú utca, vagy a Szerelem sziget felé.

A hegy lábánál egy pillanatra megtorpantam. „Merre tovább? Valószínűleg nem tudják, hol lehetek, de nekem sincs sok fogalmam róla, hogy ők merre keresnek. Ha a lépcsőnél kettéváltak, egyikük valószínűleg a Hosszú utca felé indult, vagy indul. Másikuk mindenképpen a Szerelem sziget felé. Remélem az utóbbi a vár mentén keres és nem erre. Merre menjek? Margit romok? Nem jó. Ha nem a Hosszú felé ment, akkor a Margit romoknál a karjaiba szaladok. Legjobb lenne itt várni egy kicsit, aztán visszamászni és a váron keresztül haza. Ez sem jó. Ha egyikük, vagy mindkettőjük a vár mellett maradt, nagy a valószínűsége, hogy visszalépcsőzik az Óváros térre a Zsuzska szobor felől. A vár előtt pont összefutnánk, én meg már nem sokat bírok rohanni. Ha nem mászik fel a szoborhoz, hanem végigmegy az utcán, akkor is útban lenne hazafelé menet. Merre nem mehettek? Legyen a Dózsa. Ott elveszhetek a szemük elől, meg egyébként is… ritkán járok arra, nem ismerem valami jól a környéket. Ha én magam sem tudom, hogy hol vagyok, akkor nekik sem lesz könnyű dolguk.”

Sprinteltem még egy utolsót. Erősen reméltem, hogy tényleg elindultak valamerre és már nem láthatnak a hegytetőről.

Legközelebb a Dózsa téren álltam meg, teljesen kifulladva. Az ellenség elveszített szem elől. Az adrenalin szintem lassan csökkenni kezdett. „Sikerült lerázni őket!” Szinte el sem hittem. A Tüzér utcáig gyalogoltam, majd ott buszra szálltam és reménykedtem, hogy üldözőim még mindig nem tudják, hol lakom, és mellőzik a tömegközlekedési eszközök használatát, amik a "megmagyarázhatatlan földrengés" miatt kikerülték a városközpontot.

Kina is összefutott pár hasonló alakkal. Neki a lakótelepen sikerült megszabadulnia a kellemetlenkedőktől. Csodáltam merészségéért. Egyszerűen beslisszolt egy tömbházba, bekopogott az első ajtón és bekéredzkedett egy negyedórára azzal az indokkal, hogy két szatír követi és így fél haza menni. A kedves háziasszony először megkínálta egy bögre teával, elzavarta a ház elől a szatírnak titulált, hosszú fekete kabátos alakokat, majd autóval hazaszállította Kinát, aki később kacagva számolt be nekem az afférról. Engem a hideg rázott. Féltem.

Ez a macska-egér játék egészen júniusig tartott. Azokban a hetekben bezárták az iskolákat, új buszmenetrendeket készítettek és megkezdték a városközpont újjáépítését. A felnőttek napirendre tértek a különös vihar fölött, kivéve a hosszú kabátos egyedeket, akik a hőség miatt megváltak kedvelt ruhadarabjuktól, erősen megnehezítve dolgunkat, mert így nem tudtuk kiszúrni őket olyan könnyedén, mint a kora tavaszi hűvösben.

Nem egyszer megfordult a fejemben, lehet, hogy az idegenek egyszerűen csak tudni szeretnék, mit láttunk azon a szombat délutánon a színházkertben. Valamikor májusban elegem lett a menekülésből. Elhatároztam, hogy mindent elmondok nekik, pontosan úgy, ahogy történt, egy másodpercet sem kihagyva. Mikor elindult felém a Kossuth utcán az akkor még sötét, földig érő kabátot viselő férfi, én minden bátorságomat összeszedve ott maradtam ahol voltam. A borostás képű sietős léptekkel közeledett. Lassan a szemébe néztem. Amikor viszonozta pillantásomat, rádöbbentem, hogy ostobaságot művelek. A mondandóm úgyszólván bizonyíthatatlan. Faylnét, mintha a föld nyelte volna el, azóta se látta senki. Ami rosszabb, hogy senki nem emlékezett rá.

Egyszer ellátogattam a házukhoz. Anyukája nyitotta ki a fémlemezből készült kaput. Azt mondta, soha nem volt Faylne nevű lánya, és mikor bizonygatni kezdtem, hogy de igenis van, hisz három éven keresztül láttam, beszéltem, nevettem vele nap, mint nap, szánakozva nézett rám. Csak akkor dobott ki, mikor elindultam befelé, hogy megmutassam az amnéziában szenvedő anyának legkisebb lánya szobáját. Mikor a kapu döndülve bevágódott az orrom előtt, tényleg úgy éreztem magam, mint aki meghibbant. „Ha mindenki tagadja rajtam kívül Faylne létezését, akkor valószínűleg én tévedek.” Úgy fordultam el a szürke kerítéses háztól, hogy magam is elhittem, a macskaszemű lány sohasem élt. Bizonytalan léptekkel indultam el és még egy utolsó tétova pillantást vetettem a családi házra. Az egyik emeleti ablakról narancssárga macskafejek kacsintottak, ásítottak, nevettek rám, pici rózsaszín orral. Egyszerre kijózanodtam. „Ha mindenkit megbűvöltek, akkor is igazam van. Faylne igenis él, vagy legalábbis egészen biztosan élt a mágikus vihar napjáig… a mögött az ablak mögött Faylne szobája van. Mindig is imádta Garfieldot. Tőlem kapta a narancssárga üvegfestéket, hogy fel tudja matricázni az ablakot. Sőt, az egyik fejet én magam festettem. Azt ott, amelyik olyan laposan néz.”

Ez a látogatás járt a fejemben, mikor a fekete kabátos férfi felém lépdelt. Talán ott elmondhattam volna neki mindent. Csak nem kellett volna a szemébe néznem. Dermesztően hideg tekintete volt. Megijedtem, de már késő volt elfutni. Nem is tudtam volna. Az alattomos mágus egy halk szóval megbénította a tagjaimat. Pislogni is képtelen voltam. Tehetetlenül álltam és vártam.

A fekete kabátos egyszer csak megtorpant, és értetlenül kapkodta a fejét jobbra-balra. Valamin úgy meglepődött, hogy még az engem megbénító varázst is hagyta elillanni. Óvatosan hátráltam pár lépést. Akkor értettem meg a döbbenet okát: láthatatlan voltam. Biztos, hogy nem mondtam ki a szükséges varázsszót, hiszen a nyelvem sem tudtam megmozdítani. Még csak nem is gondoltam rá. Egyetlen egy pillanatra fordult meg a fejemben, hogy jó lenne eltűnni, de ez elég is hozzá? Ezek szerint igen. Ez is amolyan ösztönös varázslat lehetett, mint az a pajzs, ami megvédett Faylne biciklijétől.

Nem tétováztam, igyekeztem minél gyorsabban felszívódni. Sajnos a varázsló viszonylag gyorsan túltette magát a döbbeneten. Határozott léptekkel nyomult utánam, pedig nem szüntettem meg a varázslatot. Neki nem okozott problémát, hogy nem látja az illetőt, akit üldöz. Egyszerűen követte a belőlem sugárzó mágia nyomait. Láthatatlan maradtam, azt remélve, hogy így legalább csak körülbelül tudja, merre vagyok. Míg a városlakók között szlalomoztunk nem próbált megbénítani. Csak követett.

Mikor befordultam az első elhagyatott utcába, éreztem, hogy valami elsüvít a jobb fülem mellett. Majd egy hasonló, a sarkam mögött a földbe csapódik. Nem láttam, nem hallottam őket, mégis tudtam, hogy vannak. Varázslatok voltak. A fekete kabátos vaktában szórta az átkokat. Tudta, hogy az utcában vagyok, de nem volt képes meghatározni, hogy pontosan hol. Ezt megpróbáltam előnyömre fordítani. A lehető legcsendesebben az egyik házfal felé lopakodtam és közben igyekeztem elkerülni a záporozó varázsnyalábokat. Sikerült eljutnom az omladozó házig. Nagyot sóhajtva léptem be az ajtón. Hangos koppanás: belerúgtam a küszöbbe. Üldözőm rögvest mögöttem termett. Fájó lábujjammal mit sem törődve odébb libbentem, majd eltántorogtam egy homályos sarokig.

- Tudom, hogy itt vagy - jegyezte meg a fekete kabátos közömbösen. - Úgysem tudsz elrejtőzni, érzem a jelenlétedet.

„Csak a mágiámat érzed, fafej!” hőzöngtem némán, miközben azon igyekeztem, hogy hangtalanul bepréseljem magam a tárva-nyitva álló, de kabátokkal teli, plafonig érő szekrénybe. Miután elvackoltam magam, megszüntettem a láthatatlanná tevő varázslatot.

- Ügyes - kacagott a borostás. - Gondolhattam volna, hogy tartogatsz még pár dolgot a tarsolyodban. Elvégre az a forgószél sem volt semmi. Tudod egyáltalán mit engedtél szabadjára? Hány és hány ember haláláért, nyomoráért vagy, és leszel felelős?

Fogalmam sem volt, miről beszél. Tudtommal egyetlen ember sem vesztette életét. Voltak sebesültek, ez igaz. De hát a traumatológia tárt karokkal várta őket és ezek a fekete kabátosok is segítettek a gyógyításban. Szívesen megkérdeztem volna, kik haltak meg. Nem tettem. Hallgatagon kuporogtam a szekrényben. A sötét tekintetű férfi tovább beszélt.

- Vagy te is egy szigeti boszorkány vagy? Te vagy a küldött? Ha így van, akkor nem érdemelsz kegyelmet. Eddig azt hittem, csak egy szerencsétlen kis csitri vagy, akit megbabonáztak, de mivel így el tudod tüntetni a belőled sugárzó mágia nyomait, csak közülük való lehetsz.

„A marha! Hiszen csak újra láthatóvá váltam. Eszébe sem jut, hogy ezért nem érzékeli a varázst? Mégis kinek hisz engem?”

- Csak azt nem értem, ha ilyen fene nagy hatalmad van, akkor miért menekülsz, miért bujkálsz előlem? Hiszen bármelyikünket könnyűszerrel elintézhetnéd. Ha nem fáj a fejed amiatt, hogy két világot is a romlásba taszítasz, miért kímélnéd meg az én életemet? Miért nem támadsz? Mire vársz?

- Te, a négy fallal kiabálsz, öregem? - kérdezte egy pattogó hang, valószínűleg az ajtóból. Nem láthattam a beszélőt. A kabátok eltakarták a szemem elől.

- Azt hiszem, igen… Itt volt az a boszorkány. Most már biztos, hogy a szigetiek közül való.

- Akkor jó lesz vigyázni vele - szólt rezignáltan az idegen. - Nem ismerjük a korlátaikat. Gyere! Ezt az információt jobb, ha megosztjuk a többiekkel is.

A két varázsló már régen elhagyta az omladozó épületet, de én még mindig a kabátok rejtekében kucorogtam. A hallottakon töprengtem. Nem jutottam velük sokra. „ Valami szigetről való közveszélyes boszorkányok egyikének hisznek. Közülük való lehet a fakó fiú, aki a vihart támasztotta. Igen, valószínűleg nagyon jól tudta, hogy mit csinál, csak Kinának és nekem nincs fogalmunk róla a mai napig, hogy mi célt szolgált a varázslat. Két világot említett. Ezt szó szerint értette?”

Ekkor hallottam először a Boszorkányok Szigetéről.

Első bejegyzés - Egy párbaj és következményei

2012-01-18T00:39:00.000-08:00

Hát itt kezdődnek ténylegesen a történet. Bármilyen építő és romboló jellegű hozzászólásnak örülök.

A Királynék Városában éltem. Dübörgő autók, kattogó biciklik, aszfaltozott utak, árnyas fák, kockapanelek, és kertes családi-házak között. Persze ott állt a gyönyörű szecessziós színház, és a régi-régi vár az Óvárosban. Szerettem ott lakni. Csak tizenhárom évesen éreztem magam boldogtalannak. Kamaszkori depresszió. Ki kell nőni. Csak addig rossz, amíg tart. Olyankor jól jön valami figyelemelterelés. Én aztán jól megkaptam… Tudok varázsolni. És erre pont ebben a válságolós, merengős időszakban ébredtem rá.

Egy iskolai akváriumból kiröppenő aranyhallal kezdődött az egész. De ez nem is fontos. Aztán ott volt, azaz idős, hópihehajú, szemüveges, feketekabátos boszorkány. Bár a pár trükkön kívül, amit megtanított, benne sincs semmi említésre méltó. Akire érdemes a papírt és tintát vesztegetni, az Kina, és Faylne. Elvileg mindketten a barátnőim voltak. Faylnével közös osztályba jártunk, Kinát pedig… ő mindig is a barátom volt. A szüleink ugyanabban a lakástömbben éltek, amikor megszülettünk. Előbb én, majd pár hónappal később Kina. Ő az a bevállalós fajta. Én nem. Inkább abba a merengő, elvont típusba tartoztam. Ami összeköt minket, a sok régi közös emlék, a zene és a tánc. Különbség, hogy Kina táncos, aki zenélni is tanult, és pedig zenész vagyok, aki eljárt táncolni is.

És Faylne. Ötödikben ismertem meg, mikor iskolát váltottam. Rögtön eldöntöttem, hogy ő lesz a barátnőm. Mikor először láttam, támadt egy dejavum vele kapcsolatban. Olyan ismeretlen ismerősnek tűnt a nagy, vad-zöld szemeivel. Talán hülyeség volt a barátságunkat egy benyomásra alapozni. Később kiderült, hogy nagyon különbözünk. Annyira, hogy ez a barátság egy idő után kezdett teherré válni. Ez is rájátszott arra, hogy az utolsó decemberi veszekedésünk örök haraggal végződjön.

Különös egybeesés, hogy mindhárman ugyanazzal a képességgel vagyunk megáldva, megátkozva. Varázsolunk, mint a mesék és filmek szereplői. De a mai napig nem vagyok tisztában azzal, hogy tulajdonképpen mi is ez, vagy hogyan működik. Mitől van? Miért pont én? És hogyan? És miért akkor? Nem értem, hogy ha ez a "varázslás" velünk született tudás, akkor miért nem tudjuk használni a kezdetektől, egyáltalán miért nem tudtam róla, hogy van? Miért, pont 13 és fél év után? Hiába kérdezek, kérdeztem bárkit a miértről, sosem érkezett válasz. Senki sem tudja. A kétségbeejtő, hogy a legtöbb embert nem is érdekli. Csak használják ezt az erőt, de nem törődnek az eredetével. Pedig ez lényeges kérdés. Talán a legfontosabb. Hogyan bánhatnék jól ezzel a képességgel, ha azt sem tudom, hogy tulajdonképpen micsoda? Mostanában gyakran megfordul a fejemben, hogy talán egyáltalán nem kéne használni. Hogy ez olyanfajta tudás, ami elemészti, átformálja az embert. Nem természetes az anyagi világban büntetlenül áthágni a fizika törvényeit. Ki tudja hova vezet végül mindez!

De visszakanyarodva a történethez: azon a télen - mikor kirepült az aranyhal az akváriumból - meg sem fordultak a fejemben, a talán már metafizika témakörbe tartozó kérdések. Ostoba voltam, és nem láttam tovább az orromnál. Persze annyi eszem még volt, hogy ezt a tudást nem vertem nagydobra. Jó pár okom volt rá, hogy titokban tartsam: amolyan íratlan szabály, hogy a varázsló nem fitogtatja az erejét; nem akartam, hogy kísérleti nyúlnak, vagy cirkuszi világszámnak nézzenek; nem tudtam, hogyan kellene ezt közölni az emberekkel, és féltem a reakcióiktól. Hogy Kina és Faylne miért nem árulta el senkinek, azt nem tudom, de ők is egész biztos meghányták-vetették magukban a dolgot. Faylne különösen jól titkolta. Sokáig én sem tudtam, hogy közénk tartozik. Csak tavasszal jöttem rá.

Azon a tavaszi napon éppen a városba tartottam egy kevésbé forgalmas, egyirányú utcán. Mivel ritkán járt arra autó, az út közepén sétáltam. Nem is volt időm gondolkodni. A kanyarból hirtelen a biciklivel száguldó Faylne bukkant fel. Ijedten megtorpantam. Ő meg sem próbálta félrerántani a kormányt. Teljes sebességgel nekem hajtott. Elestem. Vártam az égető fájdalmat, amit a bőrnyúzó aszfalt okoz, és hogy a döbbenet elmúltával az ütközés okozta zúzódások is sajogni kezdenek, esetleg a törött csontok. De semmi. Nem éreztem semmit. Először nem értettem, hogyhogy nem esett bajom? De aztán szépen minden megvilágosodott. Varázsoltam. Ösztönösen valamiféle pajzsot vontam magam köré. Pedig nem mondtam ki, még csak nem is gondoltam semmiféle bűvös igére. Nem is lett volna időm koncentrálni. És mégis egyben maradtam. Még csak a tenyeremet sem horzsoltam le. Faylne pár méterrel odébb hevert a földön. Néhány másodpercig döbbenten meredtünk egymásra, majd a göndör hajú lány felpattant, visszaült a biciklijére és tovább kerekezett. Én egy kicsit még ültem az út közepén. Merengtem és figyeltem, ahogy az adrenalin lüktet az ereimben. A pulzusom csak nem akart lassulni. Akkor a földön heverve egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Egy idegen nézett velem szembe. A zöld íriszben olyan vad lángok táncoltak, amilyen az én barátnőm szemében soha. Pedig az egykori Faylne is tudott úgy nézni, mint a zsákmányra leső vadmacska - pikkeltek is rá miatta a tanárok -, de ez most egészen más volt. Mintha megszállta volna valami démon.

Akkor nem mentem haza. Kinahoz rohantam. Még döbbent-ijedten számoltam be neki a különös találkozásról. Arról vitatkoztunk, vajon a macskaszemű lány olyan-e, mint mi. Semmi biztosat nem tudtunk, így Kina azt javasolta, hogy napoljuk a témát. Én továbbra is feldúltan róttam a köröket a szobában. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy előfordulhat: egy ellenséggé lett barát rendelkezhet természetfeletti képességekkel. Kina nem zavartatta magát. Előhalászta az egyik tankönyvét a nyúzott iskolatáskájából, és nekilátott neonsárga szövegkiemelővel kipingálni a feladott anyagot. Miután végzett az első bekezdéssel fel sem pillantva közölte, hogy tudja miképpen deríthetnénk ki, Faylne olyan-e, mint mi, vagy csak a szemem káprázott az ütközés után.

- Hogyan? - torpantam meg. Kina felvillantotta akkor éppen szürke szemeit és sejtelmesen mosolygott. - Gyerünk, mondd már!

- Hívd párbajra! Ha elfogadja a kihívást, nagyon is tudja miről van szó. Ha értetlenül mered rád, akkor valószínűleg csak beképzelted az egészet.

- Harmadik verzió: elszínészkedi az értetlent és mikor hátat fordítok neki, legyilkol valami átokkal.

- Nem hinném. A párbajig csak visszabírja fojtani gyilkos indulatait. Ott is adódhat lehetősége végezni veled. És az még legális is lenne…

- Álljon meg a menet! Hogy érted azt, hogy legális lenne? - vágtam közbe görcsbe ránduló gyomorral.

- Hát, hogy senki nem szólhatna érte egy szót sem, ha netán egyikőtök elbukna a párbaj közben. Senki, az ilyenek közül, mint mi vagyunk - magyarázta Kina. Én összeráncolt szemöldökkel hallgattam, majd megcsóváltam a fejem.

- Ez elég hihetetlenül hangzik. Mégis honnan veszed?

- Hát a netről - felelte lazán a szőke lány, miközben a géphez gurult a nagy, igazgatói irodába illő székkel. Kettőt pislogtam, ő négyet kattintott és már láthattam is az oldalt. Beírta a nevét, majd a jelszót, és kijelölte a párbajról szóló részt. Döbbenten roskadtam le mellé. Az összes velünk történt lehetetlen dolog közül ez volt az, amit képtelen voltam feldolgozni. Hogy a magunkfajtáknak van egy saját weboldaluk, ahol szépen, mélyvörös, kacskaringós betűkkel sorakoznak az eddig íratlannak hitt szabályok. A Varázshasználók Törvénykönyve.

- Ilyen a mesében sincs - állapítottam meg csendesen, leesett állal. Kina vállat vont, lejjebb görgette a szöveget, majd visszatért a biológia könyve pingálásához. Rátapadtam a képernyőre.

- Jegeljük ezt a párbajdolgot - jegyeztem meg, még mindig kicsit sokkos állapotban.

Hazafelé menet eldöntöttem, hogy nem hívom Faylnét semmiféle párbajra. Eszemben sem volt az ő, vagy a saját életemet kockáztatni. De egyszerűen nem hittem el, hogy épeszű emberek alkothattak olyan törvénykönyvet, amely bizonyos körülmények között tolerálja a gyilkosságot. Nem kell hozzá más, csak egy kézfogás, egy varázskör és két tanú. Pedig azt hittem, már nem érhetnek meglepetések. Azt hittem, annál nagyobb csoda nincs, mint, ha valaki rádöbben, hogy kívül tudja helyezni magát a fizika törvényein. Erre tessék… Még a kapunk előtt is az elektronikus törvénykönyv kacskaringós betűi lebegtek a szemem előtt. És a kis fekete számok, amik a regisztrált látogatók számát jelezték: 897 635. "Ilyen sokan vagyunk?"

Végül nem úgy alakultak a dolgok, mint terveztem.

Másnap, suli után megcsörrent a telefonom, pont mikor kiléptem az utcára. Nagyot sóhajtottam, aztán nekiláttam előkotorni a ketyerét. Bonyolult művelet volt. Először ledobtam a tornazsákomat, majd lekanyarítottam a vállamról a fagott-tokot és nekitámasztottam a falnak. Utána következett a tonnás hátizsák. Ennek az oldalába cipzáraztam a mobilt, mivel zsebem aznap éppen nem volt. Mire megtaláltam, természetesen elhallgatott.

- Francba - kommentáltam, majd felegyenesedtem, és majdnem felkiáltottam a… nem is tudom mit éreztem, dühöt-e, vagy döbbenetet, esetleg félelmet. Már nem emlékszem. A lényeg, hogy a meghatározhatatlan érzéstől majdnem hanyatt estem. Faylne állt az orrom előtt. Pedig eldöntöttem, hogy messzire elkerülöm. Ami egy zárt épültben, sőt mi több, közös osztályban, reggel fél nyolctól délután kettő óra harmincötig sikerült is. Természetesen az utcán ő volt az első ember, akivel összeakadtam. (Még nem is említettem, hogy általában milyen peches vagyok.) Pedig elkerülhettem volna. Ha nem csörög az a nyamvadt mobil, vagy ha aznap farmerban megyek, aminek van zsebe, ha nem kell megállnom rögtön a kapu előtt, hogy előkeressem, vagy ha két perccel később hívnak. Akkor most nem ülnék itt egy hűvös cellában, egy valódi kastély egyik tornyában és nem írnék unalmamban. És persze nem is lenne mit írnom, mert ha akkor nem hallom meg a telefont és nem ütközöm Faylnébe, akkor mindez nem történik meg. De a Moirák közbeszóltak. A mai napig nem tudom, hogy akkor ki telefonált. Valószínűleg téves volt.

Tehát: ott álltam a járda közepén a három táskám mellett, kezemben az immár néma mobillal, szemtől szembe a kreolbőrű, villogó zöldszemű, egykori legjobb barátnőmmel.

- Párbaj! - ennyit mondtam mindössze. Azt reméltem, sőt, biztos voltam benne, hogy Faylne értetlenül felvonja a szemöldökét, hülyének titulál, majd kikerül és megy tovább. Nem ez történt. A göndör hajú lány komoran bólintott, majd közölte az időpontot és a helyszínt. Utána nyugodtan ellépdelt mellettem. Én kukán álltam a földön heverő cuccaim mellett, a néma mobiltelefont szorongatva. Felpattintottam a villogó készüléket. 1 db nem fogadott hívás - Ismeretlen szám. Nem estem kétségbe. Akkor még nem.

Otthon szépen lepakoltam mindent és kényelmesen megebédeltem. Majd felhívtam Kinát.

- Szia! Otthon vagy?

- Aha, épp most értem haza táncról. Mi újság?

- Beszélnünk kell - súgtam, miközben magamra zártam a szobaajtót.

- Baj van? - kérdezte Kina a vonal túlsó végéről.

- Mondhatjuk így is… hülye voltam. Hallgattam rád.

- Köszi, ha ezt bóknak szántad nem jött be. Fő a bizalom. És egy kukkot sem értek.

- Párbajra hívtam Faylnét.

- És igent mondott? - kiáltott fel Kina döbbenten.

- Ühüm. - Itt kezdett kiverni a víz. "Basszus, basszus, basszus" kántáltam magamban. "Mi a frászt műveltem? És mit csinálok holnap? Segítség!"

- Segítened kell - mondtam a fogaimat csikorgatva és közben győzködtem magam, hogy nem, nem fogok bőgni.

- Tíz perc múlva ott vagyok. - Hallottam Kina hangját, majd a szaggatott sípolást. Lerakta. Nagyot sóhajtva a hajamba túrtam és azon gondolkodtam, vajon milyen érzés lenne a fenyőlapokból ácsolt szekrényhez veregetni a fejem. "Vajon a fa, vagy a csont engedne előbb?" Nem próbáltam ki. Sem akkor, sem később.

Akkor éjjel sokáig hánykolódtam álmatlanul az ágyamban és másnap korán keltem. Ébren voltam. Tán korábban soha nem éreztem magam annyira józannak és frissnek. Kivételesen Anyával együtt reggeliztem. Valami kedveset akartam neki mondani, hogy tudja, mennyire szeretem, de néma maradtam. Egy sima, mosolytalan "Szia, majd jövök!" sablonmondattal búcsúztam tőle.

Faylne, Kina és én együtt érkeztünk a színházkertbe. Faylne a társával együtt a könyvtár felől jöttek, Kina és én a buszmegállóból lépdeltünk le a hosszú kőlépcsőkön. Ideges voltam. Nem tetszett a vézna fiú, aki Faylnével érkezett. Az egész figura irreálisnak tűnt, bár nem tudnám pontosan megmondani, hogy mitől. Nyúlánk, fekete hajú, fakó arcú, szürke szemű fiú volt penge vékony ajkakkal. Kopott öltönyt viselt fehér inggel, nyakkendő nélkül. Az ujjai lehetetlenül hosszúnak és vékonynak tetszettek. Soha nem láttam korábban azt az alakot.

- Ki ez? - fordultam Faylnéhez.

- A segédem. A többihez semmi közöd. Kezdjük végre!
A felszólításra Kina és a másik segéd mágikus kört rajzolt a kiszemelt küzdőtér köré, aminek az volt a funkciója, hogy távol tartsa az illetékteleneket és ne hagyja kiszökni az eltévedt átkokat. Mikor elkészültek, úgy éreztem, mintha víz alá merültem volna. A körön kívül eső dolgok kissé elmosódtak, az autók dübörgő zaja és az emberek hangja eltompult. Négyen álltunk a körben. Rajtunk kívül megszűnt a világ.

Faylne félelmetesnek tetszett vad, smaragd szemeivel és lobogó barna, hullámos hajával. Bíztattam magam, hogy vagyok olyan jó, mint ő. „Eddig mindenben tartottam vele a szintet, sőt sokszor túl is szárnyaltam. Egyedül úszásban volt jobb, de abban mérföldekkel. És futásban. És atlétikában… De a párbajhoz nem csak jó fizikum kell, az ész is fontos. Én minden tantárgyból jobb vagyok, mint ő, de ez tényleg azt jelenti, hogy én lennék az okosabb?” Gyorsan elapasztottam a gondolatfolyamot. Éreztem, hogy ez most nem fog segíteni rajtam.

Faylne küldte az első átkot. Nekem nem jutott eszembe az a varázslat, ami már egyszer bevált vele szemben. Egyszerűen félreugrottam. Az arany fénynyalábot elnyelte a varázskör. Aztán gondolkodás nélkül szórtam rá az ártásokat. Faylne ügyesen hárította őket, de új támadás indítására sosem maradt ideje. Az arcáról leolvasható kétségbeeséssel arányosan nőtt az én önbizalmam. Összesen, ha tíz percig tartott a küzdelem. Egy gondolattal neki löktem a varázskörnek. Pont, mint mikor először varázsoltam. Csak akartam. Faylne visszapattant a védőfalról és levágódott a földre. Győztem. Büszkén kihúztam magam és hátrafordultam, hogy odamosolyogjak Kinára.

- Vigyázz! - mutatott ő elkerekedett szemekkel a küzdőtér felé. Gyorsan visszakaptam a fejemet és értetlenül bámultam Faylnére, aki még mindig az aszfalton hasalt. Nem úgy tűnt, mintha hátba akarna támadni. „Akkor mire vigyázzak?” akartam kérdezni, de mielőtt kimondtam volna, megakadt a szemem a fakó arcú fiún. Valamit mormolt az orra alatt. A szavakat nem értettem, de a dallamot hallva arra következtettem, hogy valami bűvigét kántál. Mielőtt bármit is tehettem volna, a kopott figura az ég felé lökte karjait és egy rikoltással befejezte a varázslatot.

Mintha lelassult volna az idő. Nem láttam semmi különöset, mégis tudtam, hogy a varázslat sikerült. Az volt az első alkalom, hogy érzékeltem a mágiát. Azt is éreztem, hogy ez nem olyan ártalmatlan bűbáj, mint amilyeneket mi lövöldöztünk egymásra Faylnével. Ez valami gonosz. És most már megállíthatatlan. Odakiáltottam Kinának, mire ő a földre kuporodott. Mellé vetődtem és pajzsot vontam mindkettőnk köré.

A fiú rikoltása elhalt, a varázskör semmivé foszlott. Éreztem, hogy a pajzsbűbáj is köddé akar válni. A tudatommal belekapaszkodtam, igyekeztem megtartani. Hiába. Egyre halványodott. „Ki kell tartania, ha eltűnik nem lesz erőm újat varázsolni.” Kék és piros pöttyök szállingóztak a szemeim előtt. Minden izmom megfeszült, úgy koncentráltam. Az ájulás kerülgetett, de sikerült megtartani és megerősíteni a gyenge kis pajzsot. Olyannyira, hogy szilárdabb lett, mint a varázskör, pedig azt ketten állították fel. Kitört a vihar, de én ebből semmit sem érzékeltem. A pajzs megtartására fordítottam minden figyelmemet. Az időérzékem teljesen elveszett.

Percek, vagy órák múltán engedtem, hogy elillanjon a minket védő varázs. Lassan felemeltem a fejem, majd hirtelen felugrottam. Körülöttem romokban állt a város. A gyönyörű színház borostyánnal befuttatott fala - az erkéllyel együtt - a lábaim előtt hevert. Darabokban. A lépcsőt mintha villám hasította volna ketté. A kőkorlátból még valami maradt, de a buszmegálló létezésére, csak a szanaszét heverő üvegcserepek és össze-visszahorpadt, fákra tekeredett fémcsövek utaltak. A gyönyörű virágzó kert önmagát temette. A két-három megmaradt fa, törött ágakkal, csupaszon meredezett az ég felé, mint holmi komor síremlékek. Kina is döbbenten tekintett körbe a dermedt csendben. Rajtunk kívül sehol egy lélek. A sápadt fiú eltűnt Faylnével és a viharral együtt. De a nyomuk ott maradt. A sírás kerülgetett. Nem szabadulhattam a tudattól: az egész az én hibám! Ha nem veszek össze Faylnével, ha bocsánatot kérek, ha nem kezdem el ezt a hülye varázslást, ha nem árulom el Kinának, ha megvédem Faylnét attól, amitől ilyen lett, ha nem hívom párbajra, ha hagyom, hogy győzzön, ha éberebb vagyok. Ha nagyobb a lélekjelenlétem megállíthattam volna! Volt egy másodperc, de lehet, hogy kettő is, amikor csak hallgattam a dallamos mormolást és már tudtam, hogy valami rossz készül.

Prológus

2012-01-15T04:09:00.000-08:00

Ez az a fejezet, ahol még semmi sem történik, lévén csak bevezető, és még a hős (leendő Álomjáró) is csak meglepetést okozni bukkan fel:

2009. szeptember 29. Az utolsó derült őszi nap. Estefelé jár. Már lehet érezni a közelgő telet.

Hideg szél süvít be az ablakon, pedig csak résnyire van nyitva. A kezeim pár perc alatt ráfagynak a füzetemre. Mikor már az orrom is fázik, felállok, és becsukom az ablakot, majd hátamra terítem a puha dísztakarót és visszaülök az íróasztalhoz. Kellemesen átmelegszem. Lassan összefolynak a szemem előtt a lengyel és magyar szavak. Lesöpröm a könyvről a csoki morzsákat és révetegen bámulom a szénsav buborékokat az asztal sarkán álló üvegpohárban. A zenelejátszóból Leonard Cohen duruzsol. A laptop-om lemerül és kikapcsol. Álmomban Zoránnal keringőzöm egy polonezre…

Arra ébredek, hogy fázom. A dísztakaró lecsúszott a vállamról, ezért vacogok. Bágyadtan felemelem a fejemet és révetegen bámulok a félhomályba. Míg aludtam, lementen a nap, és csak az utcai lámpák beszűrődő fénye világítja meg az ablak melletti sarkot. Gleccserek folydogálnak a hátamon: valaki figyel. Végigpásztázom a kollégiumi szobát. Csupán elmosódott árnyakat látok. Néma szavakkal nyugtatgatom magam - a süvöltő szél, az idegen hely és a sötét este miatt nyomott a kedélyem. Természetesen nincs itt senki. Az ismeretlen szobatárs csak holnap érkezik. Teljesen egyedül vagyok - Még egyszer végigfuttatom tekintetem a bútorokon. A szemem lassan hozzászokik a sötéthez. És ekkor megpillantom. Először csak a sötét szempár csillanása tűnik fel, aztán kibontakozik az egész alak. Egy lány ül az ismeretlen szobatárs ágyán.

Először megkönnyebbülök. Ő lesz hát a lakótársam. Egy nappal korábban érkezett. Majd elbizonytalanodom. Van valami furcsa ebben a lányban. Valahogy nem néz ki egyetemistának. A sötétben nem tudom jól kivenni, de olyan fiatalnak tűnik. Meresztgetem a szemem a homályba. Legfeljebb 16 lehet, de inkább tizenöt. Ovális arcát fakóbarna tincsek keretezik. A frufruja jobb oldalt csak a homloka közepéig ér, a bal szemébe viszont belelógna, ha nem söpörné odébb egy laza kézmozdulattal. Tatárosan vágott szemei komorságát ellensúlyozza a pisze orr és a szívet formázó halványrózsaszín száj. Valahonnan nagyon ismerősnek tűnik. A tekintetem átvándorol a ruhájára. Hófehér, bő ujjú inge csak úgy világít a sötétben. (Hogy nem vettem észre rögtön, hogy itt ül?) Drapp színű nadrágját majdnem térdig érő bőr csizmába tűrte. Övként egy hosszú piros vagy bordó selyemkendőt visel a derekára kötve. Úgy fest, mint egy kalóz. Már biztos vagyok benne, hogy nem a szobatársam, abban viszont kételkedem, hogy ébren vagyok. Megcsípem a karom. Ha álmodom is, erre nem ébredek fel.

Zavaromban a vállamra visszaterített dísztakaró rojtjait morzsolgatom. Teljesen lefagyok - mint a váratlan helyzetekben legtöbbször -, fogalmam sincs, mit csináljak. Megszólítsam? Mit mondjak neki? Hosszú percekig csak bámulom. A jövevény teljesen lenyűgöz. Sáros cipőben, lazán, törökösen ücsörög az ágyon és közben mosolyog. De csak a szája. A szemeiből valami mély bölcsesség és szomorúság sugárzik. Mintha egy egészen másik világból csöppent volna ide. Valamiért egy alvó oroszlánra emlékeztet. De ez pusztán impresszió.

- Ki vagy? - végül csak kibukik belőlem a kérdés.

- Arra kérlek, hogy ezt őrizd meg! - Mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet, pont, mint a Kis Herceg. - Én nem vihetem haza, mégis örülnék, ha valaki emlékezne a történetünkre.

Könnyedén felpattan, a kis tarisznyájából egy bordó borítású emlékkönyvet vesz elő és határozott mozdulattal felém nyújtja. Elveszem tőle.

- Egyszer majd visszajövök érte. Előre is köszönöm. Ha szeretnéd, el is olvashatod. – A biztatás után belelapozok a könyvecskébe. A fehér lapokon apró betűs írás kígyózik végig. Becsukom és felpillantok.

- De tulajdonképpen mi ez? - tudakolom a négy faltól. A lány már köddé vált.

Tán nem is létezett? - kérdezem magamtól. Hiába volt minden álomszerű. A bordó emlékkönyv a kezemben nyugszik. Úgy érzem, valami mesébe csöppentem. Mielőtt nekilátok az olvasásnak felidézem a látogató minden mondatát, alakját. Miért pont rám bízta ezt a noteszt? Ha valamitől meg kell védeni, biztos, hogy nem én vagyok a megfelelő ember. Ki adna megőrzésre bármit is egy szétszórt, elsős bölcsészhallgatónak? És miért tűnt olyan ismerősnek. A haja, a szemei, a tartása és ez az apró betűs kézírás… a bordó kiskönyv nagyot puffan a padlón, de nem törődöm vele. Csak bámulok döbbenten az éjszakába: Én voltam? Nem értem!

Másnap reggel újra elővettem a bordó emlékkönyvet. A borítója kopott, oldalai szakadozottak, az írás sokhelyütt elmosódott. Azért sikerült kisilabizálnom.

Kezdet - lelkesítésre várva

2012-01-15T03:21:00.000-08:00

Ezek a ficblogok fenenépszerűek mostanában. Kitudja, talán rajtam is segíthet egy ilyen képződmény. Nos, az alapprobléma: kitaláltam egy szereplőt - nem ez még nem baj -, írtam is róla jó pár hosszabb - rövidebb novellát - még ez sem katasztrófa. A kutya valahol ott van elásva, hogy ezeket nem ártana ráncba, sorrendbe szedni, de mégis hogyan állhatnék neki, ha Álomjáró történetének pont az elejét nem írtam meg soha? Oké, már elkezdetem az előzmények lejegyzését, nem is egyszer, de néhány fejezetke után folyton felhagyok vele az emberi lustaság, fásultság, ihlettelenség és egyéb tényezők miatt. Elvégre nem egyszerűbb megnézni egy Showder klubbot, mint agytörősen saját történetet fabrikálni? De nem adom fel!
Mostantól, itt, ezen a blogon megosztom a tisztelt publikummal Álomjáró születésének történetét, aminek az első fejezetei már (jó ideje) olvashatók Merengőn és Mazsin és ha minden jól megy, majd ott is frissítgetem. De a lényeg: interaktív jelleggel itt mindenki beszólhat és beleszólhat, szidhat és zenghet dicshimnuszt és persze nyaggathat a folytatásokért, nem csak Álomjárós, hanem bármely másik történetem kapcsán.